Az én Firenzém

Korábban izgatottan kerestem azon emberek társaságát, akik már jártak ebben a városban, és sajnos nem nagyon találkoztam olyanokkal, akiken igazi, őszinte lelkesedést láttam volna. Csodálkoztam, hiszen mindenfelől az az információ áramlik, hogy Firenze a csodák csodája. Nem hittem nekik, gondoltam, na majd én megtalálom, amit kell…, de bizony magam is némi csalódottságot éreztem első találkozásunk után.
Másokkal ellentétben azonban nem akartam ebbe belenyugodni és még nagyobb elszántsággal igyekeztem megfejteni a titkot. Sok könyvet elolvastam, főleg művészek életéről, akik, bár persze az író szavaival, de határtalan büszkeséggel és szeretettel viseltettek városuk iránt.
Második Firenzei utazásunk alkalmával, egy kora reggeli sétán sikerült végre megtalálnom a „magam Firenzéjét”. A középkori városrészbe indultam, közben figyeltem a még részben alvó városban munkába, vásárolni siető, kutyát sétáltató firenzeieket, a szűk utcák csendjét, a hihetetlenül zöld Arnó fölül felszálló pára után a vizében tükröződő part menti házakat. Frances Mayes „Napsütötte Toszkána” című önéletrajzi írásában (melyet ezúton nagy szeretettel ajánlok) az alábbi sorokat írta azután, hogy egy időre elvesztette Firenze iránti rajongását, majd néhány meghitt pillanat után visszakapta: „Talán mások is megtalálják Firenzében a maguk helyét, a maguk pillanatát még nyáron is, amikor a város néhány félórára ismét önmaga lehet” (244.o.). Ezeket a sorokat utólag olvastam, de úgy érzem, én azon a reggelen találtam meg a magam Firenzéjét!
A reggeli nyugalmon túl nagyon fontos volt számomra felfedezni Firenze "zöld" oldalát, és itt nem csak a földrajzi értelemben vett Arnón túli városrészre gondolok. Lehetnek a házakkal sűrűn beépített másik oldalon is ilyen jellegű élményeink pl. a kolostorkertekben, vagy sétálva a körúti fasorok alatt, a Cascine parkban, a városi arborétumban, vagy esetleg a több sávos  sugárút közepén lévő angol temetőben, stb. Természetesen az Arnón túli városrészben a Boboli kert, a Bardini kert, a Michelangelo tér alatti Viale Poggi, vagy a tér mellett lévő íriszkertben is maradandó élményekben lehet részünk. És akkor a San Miniato hegyről még nem is szóltam, a templomok környéke, és azon túl is, hogy csak sétálgatunk az itt is fasorokkal szegélyezett sugárutakon. És ott van még egy fiesolei kirándulás lehetősége is!

Fontos információnak tartom, hogy valóban egyszerű, de az átlagnál valamivel felkészültebb turistaként kezdtem ennek a blognak a megírásába. Eleinte voltak aggályaim, hogy milyen „jogon” kívánok bárkit befolyásolni, hiszen nem vagyok sem építész, sem történész, sem művészettörténész, sem idegenvezető, sem akármi. De aztán rájöttem, hogy ők elfogultak lehetnek bizonyos irányokba, míg én az általuk megírt információkból igyekeztem kiszűrni a közérdeklődésre leginkább számot tarthatókat magam és mások okulására.
Szerencsém van, hogy oly sok időt és energiát fektethettem ennek a csodálatos kis városnak a megismerésébe, és úgy érzem, nem tarthatom meg csak magamnak a szerzett információkat!

Az érzések, amelyekről írok, sajátok, a tapasztalatok 90 %-a is az, majdnem minden megtörtént velem, ha nem is egy utazás alkalmával és nem is abban a sorrendben. De ahová nem jutottam még el, arról is írok, hogy átfogó legyen ez az elképzelt utazás.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy az általam előirányzott 7 teljes Firenzében töltendő nap kevesek számára elérhető (némelyek számára meg kevés), de válogatni is talán könnyebb lesz ennyi információ és ennyi kép közül. Apropó képek: kb. a 80 százalékuk saját kép, sajnos az időjárás és a napszakok, valamint a tehetségem és a felszerelésem erősen befolyásolhatták minőségüket, de a lényeg az rajtuk van. Az első két firenzei utazásomnál még nem volt digitális fényképezőgépem, így az akkor látott dolgokat néhol kedves barátoktól kért, vagy a netről levett képekkel pótoltam. A harmadik utazásnál fényképezőgépem ugyan már volt és az átlagosnál jóval több képet készítettem vele, de akkor arra még nem gondoltam, hogy ezt a blogot valaha is megcsinálom, így főleg a már általam is jól ismert belvárosi részekről viszonylag kevés kép készült. Mégis talán éppen a sok olyan kép, amiket ritkán, vagy némelyiket sehol nem látni az úti könyvekben vagy akár a neten, késztettek leginkább arra, hogy hozzákezdjek, mert leginkább azokat szeretném megmutatni. Vallom, hogy a szerethető Firenzének ezek a részek legalább olyan fontos elemei, mint a belváros.

Az idő még nehezebb tényező, sok idő lenne szükséges a város felületes megismeréséhez is, pedig kicsi város, gyalogosan bejárható. A legnagyobb probléma viszont az, hogy az ideálisnak tartható időrendi városnézés nem igazán megoldható, mivel az egyes épületek az évek során nagy változásokon mentek keresztül. Pl. ott van a Bargello, amiben most múzeum van. Maga az épület a lehető legjobb példája a középkori épületnek, de már vannak abban is átalakítások. Ez még nem is lenne baj, de olyan múzeum van benne, ami egyedülállóan foglalja össze Firenze szobrászatát minden stílust bemutatóan a manierizmussal bezáróan, így az egész épület kb. 500 évet ölel át. És így van ez az Uffizinél, az Accademiánál, a Palazzo della Signoriánál, melyből idővel Palazzo Vecchio lett, a kettő csak burkában ugyanaz. És így van ez a templomokban is, hiszen azokba is folyamatosan kerültek új dolgok, voltak átalakítások. Csak aki ott él, és ráadásul ingyen látogathatja a múzeumokat, csak az engedheti meg magának az "elkövetési" sorrend betartását. Szóval felül kell emelkedni ezen a problémán és földrajzi szempontok alapján érdemes bejárni a várost. Én is erre törekedtem, és azért tárom elétek blogom menetrendjét, hogy annak betartásával időt és felesleges fáradtságot lehetne megspórolni. De sajnos a zárva tartási idők bekavarhatnak a leggondosabban eltervezett menetrendekbe is, így az esetleges visszatérésekre is kell időt szánni.

Sok festőt, szobrászt, építészt megemlítek, kiknek munkáit és angol nyelvű életrajzukat az internet Webgalériájában (WGA) meg is tekinthetjük. Alkotásaik rövid bemutatásánál az ott található képeket használtam fel legtöbbször, még ha volt is saját, mert a megvilágítás ritkán felel meg erre a célra egy templomban.

A linkekben írt "tények" különböző forrásokból lettek ismeretesek számomra, de tudni kell, hogy kevés olyan információ van abból a nevezetes időszakból, ami biztos. Ritka az olyan információ is, ami akár kétszer is ugyanúgy fordul elő. Én általában minimum két azonosság esetén kezdem komolyan venni a dolgot, de ha hitelesnek tűnik az informátor, akkor néha elsőre is hiszek neki más információ ellenében. Mégis sokszor vagyok bajban, hogy ha csak egy komoly tévedést is látok, akkor a továbbiakban mennyire tekinthetem hitelesnek az írót. De rájöttem, hogy végül is nem annyira fontos, hogy minden szó igaz legyen, a fontos az, hogy legyen egy elképzelésünk a város történelméről, művészeinek, közismert és hétköznapi embereinek korabeli életéről, és ezen információk köré építsük fel a magunk Firenzéjét, amit majd szeretni tudunk! Én úgy gondolom, aki nem ismer valakit, valamit, azt természetesen nem is szeretheti, legjobb esetben közömbös lehet iránta. Természetesen vannak olyanok, akik maguk szeretik kialakítani a véleményüket, ezért ha ránéznek mondjuk egy szoborra, akkor nem akarják, hogy befolyásolja a véleményüket bármilyen háttér információ. Ők akkor és ott „csak” egy művészeti alkotást látnak és ez elég nekik véleményük megalkotásához…, irigylésre méltó emberek! Legtöbbünknek azonban ennyi nem elég, ahhoz, hogy a mű valamilyen szinten hasson ránk és megmaradjon emlékezetünkben, több információra van szükségünk. Ebben szeretnék én összegyűjtött információimmal segítséget nyújtani.

De talán ennél is nagyobb cél vezérelt azzal, hogy olyan, kevesek által ismert részeit is megmutassam a városnak, amiknek látása nekem nagyon nagy élményt okozott, és remélem leírásom után mások is kedvet kapnak megismerésükre. Az olyan százezerszer leírt dolgoknál, mint pl. a Dóm, én is kicsit kínlódok, hogy mit is írjak le a rengeteg, sokszor elcsépelt, de mégis kihagyhatatlan információból.

És persze nem csak ilyen önzetlen célok vezéreltek..., olyan sokmindent és sokféle információt képtelen vagyok megjegyezni, amiket az évek során olvastam, de szeretném őket rendszerezni és a magam számára is elérhetővé tenni. Ráadásul még remélhetően igen jól is fogok szórakozni az elkövetkező hetekben, hónapokban, ez az egész szinte fel fog érni egy utazással!
Most ennyi, de azért is jó ez a blog forma, mert ha még eszembe jut valami fontos, utólag beírhatom.

Ennek az ilyen módon ütemezett elképzelt utazásnak a valós képei a https://picasaweb.google.com/116413147490607169219 láthatóak.

Eszembe jutott máris valami személyes gondolat a várossal kapcsolatban. Domenico Ghirlandaio műveivel foglalkoztam mostanában elég sokat, és elkezdtem komolyan törni a fejemet azon, miért is éppen ő és éppen Giorgio Vasari a számomra legkedveltebb művészei Firenzének? Ez azért is kérdés, mert valahogy őket nem tartják túl sokra a művészettörténészek és egyéb szakértők, és úgy általában az utókor. Nekik kettejüknek nem jutott szobor az Uffizi szoborparkjában..., és nekem mégis miért olyan élvezetes ez a munka, amikor éppen velük foglalkozom? Persze tudom, biztos azért, mert nem vagyok szakértője a festészetnek..., de legtöbben nem vagyunk azok, a turisták általában nem azok. Aztán egyszer csak megvilágosodtam: azért lehet ez így, mert én nem elsősorban a művészetet szeretem, hanem Firenzét! Márpedig ha alaposan belegondolunk, ez a két személy tette a legtöbbet az egykori Firenze emlékének megismeréséért! Az egyik az ecsetjével, a másik a tollával: Ghirlandaio megfestette a korszak jelentősebb személyeit, épületeit, Vasari megírta a reneszánsz korszak nagy művészeinek élettörténetét.
Ghirlandaio rövid életében hihetetlenül sokat festett, és festményei nem "csak" gyönyörködtetni akartak, hanem rendkívül értékes munkák a korszak építészeti állapotának és fontos személyeinek a megismerésében, láttatásában. Lehet ennél jobban bizonyítani a városa iránti szeretetét és tiszteletét?
Vasarinál az Uffizit és egyéb munkáit ne is vegyük figyelembe, de az életéből vajon hány évet áldozott a kor lehetőségei mellett végigjárni annak a több mint 150 művésznek az életútját, és  megírni róluk páratlanul értékes könyvét?  Lehet ennél jobban bizonyítani a reneszánsz művészek iránti szeretetét és tiszteletét?
De nekik nem jutott szobor a várostól! :-(