guelfek, ghibellinek - feketék, fehérek


Egész Itáliában szerepük volt a guelfek és a ghibellinek néven szereplő pártoknak a XII.,XIII, XIV. századokban, de talán sehol sem volt ez a versengés olyan éles, mint Firenzében. Ennek azonban sajátságos oka volt, mégpedig demokratikus oka. Firenze a középkorban és a reneszánszkorban is, legalább látszólagosan, sokkal jobban ügyelt a demokratikus formák betartására, mint más városállamok kiskirályai, önkényurai. Firenzében volt ez a két ellenséges párt, kíméletlenül harcoltak adott esetben egymással, de általában a legyőzöttek „csak” száműzetésre ítéltettek, vagyonaik elkobzására, házaik lerombolására. A száműzöttek egy darabig meghúzták magukat valahol, nyilván vagyonuk javának elrejtéséről időben gondoskodtak, és megerősödve újra szervezkedni kezdtek. Egy idő után jött az újabb csata, vagyis az ellenség nem szűnt meg, sőt, bosszúszomjasan készülődött a visszavágásra. Nem volt diktatúra, ha valaki elkezdett szervezkedni, azt nem kapták el azonnal és nem fejezték le alapos indok nélkül. Ezért volt az, hogy a középkori Firenze olyan volt, mint egy ellenségeket magába rejtő vár, ahol a házak maguk voltak az erődítmények. Ezekben az időkben alakultak ki a toronyszerű épületek, melyeknek bejárata olyan magasan volt, hogy csak belülről lehetett irányítani benne a közlekedést, és harcok esetén biztonságos menedéket nyújtott. Persze ezek a vékony tornyok a helyhiány miatt is alakultak ilyen karcsúra. Indokolt volt ez a várfallal körülvett városokban, de legalább annyira indokolt volt a hegyre épült városokban. Ennek az építkezésnek Firenzében viszonylag kevés emléke maradt (San Gimignano az a város, ahol az egykori 70-nél több toronyból ma is látható 13, melyek jócskán túlnyúlnak az átlagos épületek magasságán). A firenzei erődszerű lakóépületek sokszor úgy voltak kialakítva, hogy a barátok házaik közt belső összeköttetés volt, ha kellett, akkor tudtak egymásnak segíteni. Persze ha a legfőbb ellenség a szomszéd volt, az nem lehetett szerencsés állapot.
Guelfek: Azok a többnyire meggazdagodott iparosok, bankárok, kereskedők, kézművesek és bárki más, aki Itália városainak jövőjét az egyház uralma alatt akarta tudni, irányítójának a pápát kívánta.

Ghibellinek: Azok a többnyire arisztokraták, földbirtokosok, nemesemberek, akik a római császárság egykori nagyságának visszaszerzését remélték, és a német római császár irányítása alatt szerették volna látni Itáliát.

Voltak olyan városok, melyekben viszonylagos nyugalom vagy esetleg komolyabb diktatúra miatt állandó pártállásúak voltak, és természetesen olyanok is, ahol, a kor szokásainak megfelelően nem szavazással, hanem harccal döntötték el a "választásokat".

De térjünk vissza Firenzébe: miután 1266-ban a ghibellinek megsemmisítő vereséget szenvedtek a guelfektől pár évtizedig nyugalom volt a városban. Idővel a száműzöttek közül néhányan visszatértek, de nem is ez volt a legnagyobb baj. A nemesek és polgárok egyre gazdagodtak, és egyre fokozódott a feszültség a városban a vezető szerepek megszerzéséért. Az egymással ellenséges érzelmeket valló családok ekkor már inkább csak ürügyként használták fel a pápaság, illetve a császárság iránti vonzalmukat a kettéválásra, sokkal inkább anyagi és „emberi” okai voltak a kétfelé szakadásnak, de az tény, hogy a fehérek között több volt a nemes származású.

A guelfek közötti szétválás nem volt jellemző szerte Itáliában, de a firenzeiek nem nyugodtak.  Igaz, a közelben élő prátói guelfek már hamarabb kettéváltak, és náluk az egyik csoportosulás ősanyja egy Bianca nevű nemes hölgy volt, ezért lettek a nemes származású guelfek a fehérek, és értelemszerűen a nem nemesek lettek a feketék. Így lettek aztán annak alapján a Firenzeiek is fehérek, meg feketék, hogy ki melyik prátói párt tagjait támogatta.

Ennek az ellentétnek kicsúcsosodása abban az időszakban következett be, amikor Dante Alighieri éppen priorként a Városházán lakott (régen a két hónapos priorság ideje alatt nem volt szabad elhagyni a Palazzo della Signoriát). Dino Compagni krónikaíró szerint az 1300-as évek elejére a feszültség egyre fokozódott a városban, az emberek már nem mertek kimenni az utcára, mert bármilyen tett bármelyik pillanatban fellobbanthatta az elfojtott szenvedélyeket. És a provokációkban a fekete guelf Donati család tagjai élen jártak, de mint máshol már esett szó róla, az ugyancsak fekete guelf Medici család is ekkoriban kapott erőre. Dante pedig fehér guelf volt, ő is benne lehetett abban a döntésben, hogy a béke és az igazság érdekében száműzzék a legnagyobb hangadókat, de ne csak a feketék táborából, hanem a sajátjukból, a fehérekéből is. Ezzel óriási hibát követtek el, egyrészt kimutatták gyengeségüket azzal, hogy nem vállalták fel a harcot, másrészt tudatosan le is gyengítették magukat..., el is vesztették vezető pozíciójukat, és 1302-től többé nem rúgtak labdába a ghibellinekkel egyetemben.

1434-ben XII. Benedek pápa betiltotta ezeket az elnevezéseket, de attól még az ellenségeskedés megmaradt a táborok között. Firenzében 1537-ben a montepurlói csatában I. Cosimo de Medici herceg vívta a száműzött nemesekkel az utolsó csatát, az azt követő megtorlások és diktatórikus vezetési módszerek a továbbiakban gátat vetettek az efféle megmozdulásoknak, de bizonnyal a fennmaradt nemesi családokkal jutottak is valami egyezségre.

A mai napig Firenzének az oldal tetején látható egykori guelf jelkép, a vörös liliom a címere.


Firenzei zsinat 1438-39

Bár konkrétan nem tartozik a témához, de írok néhány szót erről a zsinatról, mert összehívásának igen komoly oka volt, de az eredménye nem sok. A kereszténység két nagy egyháza, a római katolikus és a bizánci ortodox évszázadok óta hadilábon állt egymással. II. Jenő pápa 1437-ben összehívta Ferrarába az egyetemes zsinatot, melynek célja a békülés volt, melyet a bizánci császár is sürgetett, hiszen a törökök komolyan veszélyeztették birodalmát. Tengerre szállt hát Pallaiologosz János, és vele jött a konstantinápolyi pátriárka is. 1438 januárjában el is kezdte munkáját a zinat, de egyre több probléma adódott Ferrarában, így aztán a járvánnyal is sújtott városból Cosimo de Medici közbenjárásával áthelyezték a zsinatot Firenzébe. Nos a fenti képek ezt az eseményt kívánták megörökíteni, persze nem úgy, ahogy valójában volt. Az első képen látható "öreg király" alakjában felismerhető a pátriárka, a harmadik képen lévő középső király maga a bizánci császár, a negyedik képen lévő "fiatal király" azonban nagy valószínűséggel nem Lorenzo de Medici, ahogy azt sokan hiszik. Ő ekkor még csak 11 éves volt, valahol biztos ott van a képen, de hogy melyik lenne pontosan, nem tudni. A második képen viszont látható fekete kapátban, piros sapkában Cosimo de Medici, és mellett felismerhető a fia, Piero de Medici. A képen hátul álló pirossapkás ifjak között pedig maga Gozzoli is látható, őt nem nehéz felismerni, kiemelkedik társai közül, szigorú arccal ránk néz, és ráadásul rá van írva a neve a sapkájára. Ez a kép azonban csak a fantázia szülötte, a zsinat megérkezése egyáltalán nem volt ilyen fényes, elmosta az ünneplést az eső. A freskó természetesen ezeken kívűl számtalan érdekes részlettel szolgál, ha valóban csak 7 percig lehet nézni, akkor az nagyon kevés. Gondolom ez a 7 perc nagy tumultus esetén értendő. A földszinten van egy terem, ahol érdekes audio-vizuális módszerrel pillanthatunk be a kép részleteibe. A zsinat, melynek a fő témája az volt, hogy a bizánciak nem fogadták el a Szentlélek létezését, sikerrel kecsegtetett, bejelentették a békét, de a bizánciak számára ígért segítség a törökök ellen sosem érkezett meg Konstantinápolyba, 14 év múlva a törökök elfoglalták a várost, és meggyilkolták az utolsó bizánci császárt. A pátriárka még Firenzében meghalt, ott is van eltemetve.

Busz a San Miniato hegyre

A 12-es és a 13-as buszok végállomása a Santa Maria Novella pályaudvar főbejáratán kilépve, nem átmenve a túloldalra, jobbra található, de viszonylag sűrűn változtatják, így semmi nem biztos. A lényeg az, hogy bizonyosan valahol ott van a pályaudvar környékén, és hogy ez a két busz egymással szembe megy nagyjából ugyanazon az útvonalon, meglehetősen nagy kerülővel a keleti irányban. Ha van ülőhely, akkor külvárosnézés céljából remek, de ha hulla fáradtan állni kell a tömegben, akkor nem olyan jó buli. A 12-es visz fel hamar a Ponte della Vittorián átmenve, lefelé viszont az kerül nagyot, és fordítva. De a buszmenetrend sosem örök, érdemes alaposan áttanulmányozni a helyszínen. Jegyet venni biztos lehet a közelben, újságosnál, szerintem egy jegy elég, lejönni egyszerűbb gyalog, ha egészséges a lábunk. Ennek útvonala (Viale Poggi) is le van írva a megfelelő helyen.

Firenzei árvizek


A hegyek felől érkező Arno folyónak köszönheti Firenze létét és gazdagságát, de ennek árát a történelem során többször is megfizette. Nagy esőzések idején a város körül hirtelen sík vidékre érő bő vizű folyó sodrása lelassult, és több alkalommal elöntötte vizével a várost. A legjelentősebb dátumok 1252, 1333, 1466, 1557 és 1966. A korábbiakról tudjuk, hogy főleg hidakban tettek károkat, olykor épületekben is. A legnagyobb károkat az utolsó, az 1966-os árvíz okozta a művészet eme fellegvárában, máig is kiható nyomokat hagyva maga után. Az egész világon páratlan mennyiségű műkinccsel rendelkező város nem készült fel kellően a veszélyre, és az éjszaka betörő áradat reggelre már a Battistero kapuit szaggatta. Az iszapos, olajos víz elöntötte az utcákat, az épületek pincéit, földszintjeit. Az Arno partján álló híres nemzeti könyvtár felbecsülhetetlen értékű dokumentumainak jelentős része víz alá került, de az Uffizi és a templomok kincsei is felbecsülhetetlen károkat szenvedtek. A világ felkapta a fejét a hírre, és fiatal egyetemisták ezrei siettek Firenzébe segíteni menteni, ami menthető, később a restaurálásban. A visszavonuló folyó olajos sárréteggel borított Firenzét hagyott maga után.





Storico Calcio Fiorentino

Ennek a "sporteseménynek" a bemutatásához nem kell régi képek után kutatni, ezt a történelmi sportjátékot ma is minden év júniusában, Keresztelő Szent János ünnepén, megrendezik. Az eredete minden valószínűség szerint a római légionárusokig vezethető vissza. A XVI. században kezdték el, és évente folyamatosan megmérkőztek a főként nemes ifjakból álló csapatok, hogy így is bizonyítsák erejüket és taktikai ügyességüket. A legenda úgy tartja, hogy 1530 március 17.-én is megtartották a calciót, miközben az ellenséges hadseregek körbefogták a várost. Más tereken is játszották régen, de a Santa Croce téri volt a legrangosabb. 1865-ben annak a térnek a közepén állították fel Dante szobrát, így a játék megrendezésére ott attól fogva nem volt lehetőség, bár lehet, hogy már akkoriban nem játszották amúgy sem, Firenze akkoriban nem volt játékos kedvében. 1966-ban, a nagy firenzei árvíz a szobrot feldöntötte, az újbóli felállításnál már a templom mellé helyezték, és 1978 óta ismét megrendezik ezt az eseményt, mostanában évente háromszor, június 3. hetében, de már csak ezen a téren, és főleg mint turisztikai látványosságot.


Nem könnyű meghatározni, hogy mi is ez a játék, a focihoz (ami a neve) csak annyi köze van, hogy egy darab labda körül forognak az események. Inkább a rögbihez hasonlít, elég kemény összecsapások vannak benne. Egyszerre 4 csapat játszik, a történelmi városrészek csapatai (San Giovanni - zöld, Oltr'arno - fehér, Santa Maria Novella - piros, Santa Croce - kék) reneszánsz kort idéző viseletben a Santa Croce tér homokkal felszórt területén. A bírkózás, a kézitusa megengedett, kezeket, lábakat egyaránt lehet használni a labdakezelésnél. 50 percig tart a játék, az a csapat nyer, amelyik a legtöbb gólt dobta az egyetlen kapuba.

Palio dei Cocchi

1563-ban rendezték az első kocsiversenyt a római kocsiversenyek mintájára a Santa Maria Novella téren, minden évben Szent János ünnepének előestéjén. A versenyen mindig részt vett a nagyhercegi család, akik a Loggia San Paolo előtt számukra kialakított tribünön foglaltak helyet. A nagyherceg trombitával adott jelet az indulásra és ő adta át a győztesnek a díjat. A két obeliszk közé kötelet húztak és azok körül kellett három ovális kört megtennie a versenyzőknek, akik a 4 legősibb kerületet képviselték (San Giovanni - zöld, Santa Maria Novella - piros, Santa Croce - kék, San Frediano - fehér) . 1852-ben rendezték az utolsó kocsiversenyt.

Bár e kép tanúsága szerint valamikor autóval is rendezhettek ilyen versenyt, a kép talán 1890-ben készült.


Scoppio del Carro

Firenzében minden évben húsvét vasárnapján megrendezik a ’Scoppio del Carro’ elnevezésű ünnepséget a Duomo Santa Maria del Fiore és a Battistero között. Két fehér ökör által bevontatnak egy hatalmas, több méter magas szekeret a Duomo bejárata elé, majd a Szent tűzzel a püspök által meggyújtott galamb formájú rakétát, a Colombinót, kilövik egy erre a célra készített kötélpályán a Duomóból, ami meggyújtja a fából készült szekérre szerelt petárdákat és az igen változatos formákkal és hanghatásokkal égni kezd, ez az égés kb. 8 percig tart.
A tűz csiholásához használt kovakövet az SS. Apostoli templomban őrzik, ott gyújtják meg a Szent tüzet és díszmenettel viszik végig a városon évszázadok óta. Ezeket a Jeruzsálemből származó tűzcsiholó köveket a legenda szerint Pazzino de Pazzi kereszteslovag kapta elismerésül vitézségéért a keresztes háborúban.
Elképzelhető, hogy az esemény eredete a pogány időkre vezethető vissza a jó termés érdekében, de ezt nem tartják biztosnak a tudósok.