guelfek, ghibellinek - feketék, fehérek


Egész Itáliában szerepük volt a guelfek és a ghibellinek néven szereplő pártoknak a XII.,XIII, XIV. századokban, de talán sehol sem volt ez a versengés olyan éles, mint Firenzében. Ennek azonban sajátságos oka volt, mégpedig demokratikus oka. Firenze a középkorban és a reneszánszkorban is, legalább látszólagosan, sokkal jobban ügyelt a demokratikus formák betartására, mint más városállamok kiskirályai, önkényurai. Firenzében volt ez a két ellenséges párt, kíméletlenül harcoltak adott esetben egymással, de általában a legyőzöttek „csak” száműzetésre ítéltettek, vagyonaik elkobzására, házaik lerombolására. A száműzöttek egy darabig meghúzták magukat valahol, nyilván vagyonuk javának elrejtéséről időben gondoskodtak, és megerősödve újra szervezkedni kezdtek. Egy idő után jött az újabb csata, vagyis az ellenség nem szűnt meg, sőt, bosszúszomjasan készülődött a visszavágásra. Nem volt diktatúra, ha valaki elkezdett szervezkedni, azt nem kapták el azonnal és nem fejezték le alapos indok nélkül. Ezért volt az, hogy a középkori Firenze olyan volt, mint egy ellenségeket magába rejtő vár, ahol a házak maguk voltak az erődítmények. Ezekben az időkben alakultak ki a toronyszerű épületek, melyeknek bejárata olyan magasan volt, hogy csak belülről lehetett irányítani benne a közlekedést, és harcok esetén biztonságos menedéket nyújtott. Persze ezek a vékony tornyok a helyhiány miatt is alakultak ilyen karcsúra. Indokolt volt ez a várfallal körülvett városokban, de legalább annyira indokolt volt a hegyre épült városokban. Ennek az építkezésnek Firenzében viszonylag kevés emléke maradt (San Gimignano az a város, ahol az egykori 70-nél több toronyból ma is látható 13, melyek jócskán túlnyúlnak az átlagos épületek magasságán). A firenzei erődszerű lakóépületek sokszor úgy voltak kialakítva, hogy a barátok házaik közt belső összeköttetés volt, ha kellett, akkor tudtak egymásnak segíteni. Persze ha a legfőbb ellenség a szomszéd volt, az nem lehetett szerencsés állapot.
Guelfek: Azok a többnyire meggazdagodott iparosok, bankárok, kereskedők, kézművesek és bárki más, aki Itália városainak jövőjét az egyház uralma alatt akarta tudni, irányítójának a pápát kívánta.

Ghibellinek: Azok a többnyire arisztokraták, földbirtokosok, nemesemberek, akik a római császárság egykori nagyságának visszaszerzését remélték, és a német római császár irányítása alatt szerették volna látni Itáliát.

Voltak olyan városok, melyekben viszonylagos nyugalom vagy esetleg komolyabb diktatúra miatt állandó pártállásúak voltak, és természetesen olyanok is, ahol, a kor szokásainak megfelelően nem szavazással, hanem harccal döntötték el a "választásokat".

De térjünk vissza Firenzébe: miután 1266-ban a ghibellinek megsemmisítő vereséget szenvedtek a guelfektől pár évtizedig nyugalom volt a városban. Idővel a száműzöttek közül néhányan visszatértek, de nem is ez volt a legnagyobb baj. A nemesek és polgárok egyre gazdagodtak, és egyre fokozódott a feszültség a városban a vezető szerepek megszerzéséért. Az egymással ellenséges érzelmeket valló családok ekkor már inkább csak ürügyként használták fel a pápaság, illetve a császárság iránti vonzalmukat a kettéválásra, sokkal inkább anyagi és „emberi” okai voltak a kétfelé szakadásnak, de az tény, hogy a fehérek között több volt a nemes származású.

A guelfek közötti szétválás nem volt jellemző szerte Itáliában, de a firenzeiek nem nyugodtak.  Igaz, a közelben élő prátói guelfek már hamarabb kettéváltak, és náluk az egyik csoportosulás ősanyja egy Bianca nevű nemes hölgy volt, ezért lettek a nemes származású guelfek a fehérek, és értelemszerűen a nem nemesek lettek a feketék. Így lettek aztán annak alapján a Firenzeiek is fehérek, meg feketék, hogy ki melyik prátói párt tagjait támogatta.

Ennek az ellentétnek kicsúcsosodása abban az időszakban következett be, amikor Dante Alighieri éppen priorként a Városházán lakott (régen a két hónapos priorság ideje alatt nem volt szabad elhagyni a Palazzo della Signoriát). Dino Compagni krónikaíró szerint az 1300-as évek elejére a feszültség egyre fokozódott a városban, az emberek már nem mertek kimenni az utcára, mert bármilyen tett bármelyik pillanatban fellobbanthatta az elfojtott szenvedélyeket. És a provokációkban a fekete guelf Donati család tagjai élen jártak, de mint máshol már esett szó róla, az ugyancsak fekete guelf Medici család is ekkoriban kapott erőre. Dante pedig fehér guelf volt, ő is benne lehetett abban a döntésben, hogy a béke és az igazság érdekében száműzzék a legnagyobb hangadókat, de ne csak a feketék táborából, hanem a sajátjukból, a fehérekéből is. Ezzel óriási hibát követtek el, egyrészt kimutatták gyengeségüket azzal, hogy nem vállalták fel a harcot, másrészt tudatosan le is gyengítették magukat..., el is vesztették vezető pozíciójukat, és 1302-től többé nem rúgtak labdába a ghibellinekkel egyetemben.

1434-ben XII. Benedek pápa betiltotta ezeket az elnevezéseket, de attól még az ellenségeskedés megmaradt a táborok között. Firenzében 1537-ben a montepurlói csatában I. Cosimo de Medici herceg vívta a száműzött nemesekkel az utolsó csatát, az azt követő megtorlások és diktatórikus vezetési módszerek a továbbiakban gátat vetettek az efféle megmozdulásoknak, de bizonnyal a fennmaradt nemesi családokkal jutottak is valami egyezségre.

A mai napig Firenzének az oldal tetején látható egykori guelf jelkép, a vörös liliom a címere.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése