A történelem tanulmányozása folyamán, de akár a mindennapjainkban is azt
tapasztaljuk, hogy az viszi előre a dolgokat, ha az emberek mindig mást, valami
újat akarnak. Nem véletlen, hogy a történelem gyakorlatilag háborúskodásokról
szól, és ha nem is tetszik nekünk ez, de el kell hinnünk, hogy az vitte előbbre az emberiséget, hogy gyakorta valami mást akart. Olyan bizony csak nagyon ritkán van, hogy mindenki egyet akar, és az emberiség történetében
viszonylag hamar elkezdődtek a pártoskodások. Így volt ez természetesen
Firenzében is. Ennek a folyamatnak a kezdetét nem igazán látjuk, de azt tudjuk,
hogy már a XIII. században kialakult az a két párt, a guelf és a ghibellin párt, melyek garantálni akarták a
demokráciát. Persze ez nem ment könnyen, főleg hogy folyamatos ellenségeskedés
volt köztük. Az már csak hab volt a tortán, hogy idővel a guelfek maguk is két
pártra szakadtak, de azért nem megyek még ennyire előre. Szóval volt két párt, a
guelfek és a ghibellinek pártja, előbbi a pápaság és a polgárság érdekeit
képviselte, utóbbi a császárságét és a nemesekét. A két párt tagjai között
nagyon nagy volt az ellentét, gyakorta ez belviszályokhoz vezetett. 1249-ben
odáig fajult az ellenségeskedés, hogy a guelf párt tagjait egyszerűen
kikergették a városból, de 1250-ben a guelfek visszatértek, és a hatalmat is
megkaparintották. Ők legalább a hatalom birtokosaként megpróbáltak valamilyen elfogadható helyzetet
teremteni az egyre romló gazdasági viszonyok között. 10 évig tartott a béke,
ezalatt sikereket is értek el a gazdaság terén. 1250-ben megjelent az új
fizetőeszköz, a firenzei aranypénz (fiorino d'oro), ettől fellendült a város
kereskedelme. Mindeközben háborúztak is, mégpedig jelentős sikerekkel, egyre
több toszkán várost hódítottak meg. 1260-ban azonban véget ért a nyugalom, a
ghibellinek ismét megpróbálkoztak a hatalom megszerzésével, melynek
következménye száműzetésük lett. Ám a győztesek nem elégedtek meg győzelmükkel,
a Sienában védelmet kereső száműzöttek után mentek! Ennek következménye lett a
Monteperti csata 1260-ban, ahol végül komoly vereséget szenvedtek a sienaiakkal
felerősített ghibellin hadseregtől. A győztesek tomboltak, és csak Farinata degli Uberti mentette meg higgadtságával Firenzét a totális lerombolástól! Bár ő
maga is ghibbelin volt, de Firenze szerencséjére mindennél és mindenkinél jobban
szerette városát. A továbbiakban is folytak az ellenségeskedések, és amikor a
guelfek ismételten magukhoz ragadták a hatalmat 1293-ban, akkor olyan alkotmányt
hoztak létre, mely szerint kéthavonta választottak gonfalonierét a városnak.
Próbáltak demokratikusak lenni, de a firenzei nép nem nagyon tudott nyugton
maradni! Hiába volt már gyakorlatilag csak egyetlen párt, az az egy is kettészakadt..., lettek a
fehér guelfek (császárpártiak) és a fekete gulfek (pápapártiak), és
háborúskodtak tovább. Amikor Bonifác pápa segítségével a feketék győztek, akkor
jöttek megint a száműzetések! Ekkor került sor Firenze nagy költőjének, a fehér
guelf Dante Alighierinek a száműzetésére is, minek utána még a házát is
lerombolták. Volt később sok próbálkozás, hogy visszacsábítsák Firenzébe, de
Dante még holtában sem került vissza szülővárosába, sírja a Santa Croce
templomban üres! A nagy költő Ravennában alussza örök álmát, firenzei emlékháza, a Casa di Dante csak olyan, hogy "akár olyan is lehetett a háza", és ez is több a
semminél. Azt a környéket a harcok után teljesen lerombolták a győztesek, de így
legalább, ha felkeressük, akkor valamelyest el tudjuk képzelni, milyen is
lehetett a nagy költő egykori otthona. Sajnos nem volt nyitva ottjártunkkor az
épület, ami ha csak jelzésértékű is, de bizonyára érdekes. De azért valamit csak kapott a várostól, egy szobrot 1865-ben, amikor is Dante 600. születésnapját ünnepelték. Nem túl dicsérően írnak a szoborról, sőt, mondhatjuk leginkább elmarasztalásnak is a kritikákat.Az elhelyezésével is sok probléma volt, először a tér közepére tették, de akkor nem tudtak miatta Calziót játszani. Végül talán az időjárás döntött, mert a híres nagy firenzei árvíz alkalmával elsodorta a víz..., így végül ha már úgyis "elindult", a templom mellé tették, ott nem zavar senkit. Ahhoz képest, hogy mennyire tisztelték még a követ is, melyen nézte a Piazza del Duomo építkezését, szobraival nem voltak a helyzet magaslatán. (De azért nem panaszkodhat megbecsültségén, mert pl. nekünk is volt egy Dante fekete mellszobrunk, féltem is tőle kislány koromban. Gondolom a XVIII-IX. században tucatárúnak számított.)
-
-
A nagy
összecsapások után viszonylagos nyugalom és fejlődés közepette a város néhány gazdag családja a végletekig gazdagodott, míg az egyszerű nép továbbra is
nyomorgott. 1378-ban megelégelték a takácsok helyzetüket, és fellázadtak, a saját
kezükbe akarták venni sorsukat. Az esemény "Tumultuoso chiompi" (takácsok
lázadása) néven maradt fenn az utókornak. Vezetőjük egy
Michele Lando nevű
fiatal takács volt, aki végül golfaloniere is lett, nem is vezette rosszul
néhány évig a várost. Ebben nagy segítségére volt Salvestro Medici,az első ismert Medici, akiről nem bizonyított, hogy rokona lett volna a későbbiekben színre lépő
Mediciknek. (Bár egy forrás szerint másod unokatestvére volt Giovanni Biccinek, aki 1360-ban született, ekkortájt Salvestro 18 éves volt,
és még nem politizált.)
De Michele Landónak végül csak fel kellett adnia, állítólag "világgá ment", de az is lehet, hogy megölték. Mindenképpen emlékezetes tagja lett
a firenzei történelemnek, lám, még szobrot is kapott a város halhatatlanjainak szobrai
között! Megérdemelte, ő legalább megpróbálta kihozni reménytelen helyzetükből az egyszerű takácsokat.
-
Nagyon sok megpróbáltatás közepette lett Firenze azzá, ami ma, de valami
okból ott születtek, ott nőttek fel, és ráadásként ott gyülekeztek és bontakoztak ki a
művészetek legjobbjai. Ők tették a kicsiny Firenzét a művészetek fővárosává az utókor számára!
Az
a valami ok nyilván a felhalmozódott tőke volt, mellyel az elit családok, különösen a Medicik, bőkezűen megfizették a művészek munkáját..., de nyilván egyfajta verseny is volt a tehetős családok között a művészek pártolása. Én azért meg merem kockáztatni azt, hogyha nincsenek a Medicik, akkor Firenze nem válik azzá, ami lett. Nekik köszönhetően aki művész csak tehette, Firenzében próbált érvényesülni, és
aki valódi tehetséggel volt megáldva, ott többnyire meg is találta támogatóját. Persze ez
a megállapítás is relatív, pl. Leonardo da Vincinek kevés volt, amit Firenze
adhatott neki, és Michelangelo is csak bizonyos ideig élhetett és alkothatott ott békében. De így is mindaz, amit Firenzében láthatunk, párját ritkítja a
világon a művészetek terén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése