Dino Compagni krónikaíró 1300-as gondolatai

"Minekutána könnyebb megzavarni az ifjakat, mint az idősebbek érett elméjét: a Sátán, minden gonosz viszálykodás szerzője, fiatal emberek egy csoportjához szegődött, akik együtt szoktak lovagolni, és május első estéjén közösen lakomáztak. Felszította bennük a kötekedés vágyát, olyannyira, hogy az ifjak elhatározták: Megkeresik ellenfeleik társaságát, éreztetni velük karjuk és fegyverük erejét. A tavaszünnep estéjén az asszonyok és lányok városrészenkint körtáncra szoktak egybegyűlni; ilyen mulatságon találták a Donati ház ifjai a Cerchieket és barátaikat; fegyveres kézzel rájuk is rontottak. A verekedés soránkarddal levágták Rino de' Cherchi orrát. S ez a kardcsapás..."

XXIII: János ellenpápa

XXIII. János ellenpápa

Sajnos nem tudok ehhez semmit hozzátenni, de ennél kevesebbet leírni kár lett volna :-)

Landucci firenzei krónikaíró bejegyzése a Pazzi féle összeesküvésről

"És az 1478-as esztendő áprilisának huszonhatodik napján, szentmise közben, éppen amikor magasra emelte a pap az Úr testét, a Santa Maria del Fiore-templom kórusának tövében, az oldalkapu mellett meggyilkolták Giuliano de' Medici és Francesco Nori urakat. Lorenzo de' Medici a nyakán kapott sebet, a sekrestyébe menekült, így további bántódás nem érte. Az említettek halálának oka egy bizonyos összeesküvés volt, amelyet többen szőttek: Jacopo, Francesco és Guglielmo de' Pazzi, társaikkal, valamint a Salviati család több tagja, köztük a pisai érsek, Francesco Salviati úr; részesek voltak még sokan mások. Az összeesküvést egy ifjú bíboros, Raffaello Riario vezette, aki aznap érkezett Firenzébe; s amikor ő a nevezett Santa Maria del Fiore templomban megemelte a kelyhet - mint előbb már mondtam - ez volt a jeladás, hogy az említett összeesküvők fegyvereikkel Giuliano úrra támadjanak; a két merénylő, Francesco de'Pazzi és Bernardo Bandini volt. És miután Giuliano meghalt, Lorenzót is meg akarták ölni, de ez nem sikerült. Miközben ez történt Salviati érsek több társával a Palotába lovagolt, hogy a Signoria tagjaival beszéljen. Vitába keveredett a gonfalonierével, aki észrevette az árulást, elfogatta őket, lezáratta a kapukat, és meghúzta a harangot, hogy gyűlésre hívja a népet. Részben a Giuliano haláláról elterjedő hír, részben a vészharang kongása fegyverbe állította a várost;Lorenzo de'Medici kivágta magát, barátai a házához kísérték. Közben Jacopo de'Pazzi úr lovon a Palota térre vágtatott, és "Néps és szabadság!" csatakiáltással fegyvereseket igyekezett összegyűjteni, hogy elfoglalja a Palotát. De ez neki nem sikerült, amint előbb már az érsek is kudarcot vallott. Jacopo úr erre menekülni próbált házánal felfegyverzett csatlósai élén. A város polgárai is fegyvert fogtak és gyülekeztek a Palota és a Medici-ház körül. A téren ezenközben sok összeesküvőt megöltek, élve kidobtak a Palota ablakából a kövezetre, egy papot pedig darabokra tépett a tömeg. A bíborost elfogták és egyetlen társa sem tudott megmenekülni. Vagy húsz összeesküvőt, köztük a pisai érseket, meztelenül a Palota emeleti ablakrácsára akasztva végeztek ki. Ugyanerre a sorsra jutott  később a Pazzi család feje, Jacopo úr és még sokan. Beszélik, hogy hetvennél több elfogottat akasztottak, nyakaztak és négyeltek fel rövid úton. A bíborost, Raffaelo Riariót fogságban tartották, bántódás nem érte, de arra kényszerítették, hogy saját kezű levélben értesítse a Szentatyát a történtekről."

Firenze páratlan gazdagságának okai, céhek röviden, pestis

Annak, hogy Firenze még a mai időkben is a Föld egyik legismertebb és legvonzóbb városa, annak természetesen egykori gazdagsága a legfőbb oka. És ha az a gazdagság nem kizárólag csak tisztességes munka következménye volt, akkor a gazdagok gazdaságuk igen jelentős részét majdani megváltásukra fordították, és ennek emlékeit keressük és látjuk leginkább ma is Firenze városában!

De nézzük részletesebben, hogy miként is érvényesült ez az elv Firenzében, mely város két legfontosabb pénzbevételi forrása a középkorban a textilipara és a bankrendszere volt. Az előbbi jelentőségéből következik az utóbbi fontossága. Hogyan is lehetett a pici toszkán Firenzéből textilipari nagyhatalom, hiszen az Arno folyón kívül gyakorlatilag semmi más nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy ezt az ipart ilyen rendkívül jól műveljék. Hogy kinek és mikor pattan ki a fejéből az ötlet, azt egészen biztosan nem tudhatjuk, de azt igen, hogy egy vallási csoportosulás, a humiliati rend letelepedése révén került a városba, amely már textiliparáról lett híres a XIII. század végén. És ahol ipar volt, ott volt munkahely is, így aztán Firenze polgárainak volt munkájuk, voltak házaik, voltak szükségleteik. Persze nem feltétlenül a fizikai munkájuknak megfelelően részesültek a javakból, sőt..., de az átlagos firenzei embereknek legalább volt munkájuk, ha többnyire eléggé alul is voltak fizetve. Na de ez már egy másik téma.

Firenze gazdaságának és gazdagságának alapjai a XIII. században létrehozott céhrendszerben voltak. Gyakorlatilag minden szakma dolgozói céhekbe tömörültek, mely céheknek megvoltak a maguk, többnyire, választott képviselői. Kezdetben alakult 7 nagy céh: kereskedők, gyapjúkészítők, selyemkészítők, szőrme és bőrkikészítők, pénzváltók, igazságot tevők és orvosok céhei (ez utóbbiba nagyjából minden szóbeli munkát végző beiratkozhatott, így Dante is). De voltak céhük az 5 közepes kaliberű munkát végzőknek is, ezek voltak a lakatosok, használt ruha kereskedők, cipészek, kőművesek és az ácsok. Aztán volt a még jelentéktelenebbnek tűnő vállalkozásoknak is egy társulása, itt gyülekeztek a pékek, asztalosok, lószerszámkészítők, vas és rézművesek, páncélkészítők, só- sajt- és olajkereskedők, bőrösök, hotelesek, italkimérők.
Firenzében a céheknek egyre nagyobb szerepük volt, és a számuk is egyre nőtt, míg csak nem maximálták 72 céhben a lehetőségeket. Olaszul az Arte jelentése Céh, az Arti  jelentése Céhek. Ezeknek a Céheknek jól felépített és főleg demokratikus szerkezetük volt, és maguk közül választhattak delegáltakat a városi tanácsba. Ám arra is nagyon ügyeltek, hogy senki ne lehessen ott túl sokáig, ne szerezhessen túl nagy hatalmat. Firenze a középkorban hihetetlenül jól alakította a politikát, mindent megtettek azért, hogy demokratikusan menjenek a dolgok. De sajnos ez ritkán volt igazán jó, a város maradandó értékei többnyire a diktatúrákban születtek. De nem mindig!

De akkor visszatérnék a textiliparra, mely megalapozta Firenze páratlan gazdagságát.
Adva volt egy olyan város, aminek volt egy többnyire sebes sodrású folyója, ami ugye elengedhetetlen a textilipar számára. A textilgyártás technikáját ismerő humiliátikat magába foglaló szerzetesrend a XIII. század elején telepedett le Firenzében. Ők választották maguknak azt a helyet az Arno partján, ahol a víz sodrása bizonyos átalakításokkal alkalmas volt a textilgyártásra. Végleges megtelepedésük első fontos állomása volt rendjük kolostorának, majd 1256-ban az Ognissanti néven templomuk megépítése. És mert voltak ambícióik a már ott élő gazdagoknak is, így aztán valahogy rájöttek, hogy a textilipar számukra a még nagyobb gazdagság felé vezető út. De a folyón és a humiliátik szaktudásán kívül semmi más adottsága nem volt a városnak ahhoz a példátlan sikerhez, amit ez az ipar adott számukra!

Voltak ugyan mezőiken birkák, de azokon nem olyan szőrzet volt, ami a finom és drága kelmék előállításához szükségeltetik, így aztán idővel a birkaszőrt is "importálni" kezdték. Ebben jól jött ismét az Arno, mert Pisa felé tengeri kikötőt adott, és a jó minőségi birkaszőr többnyire hajón érkezett Firenzébe Spanyolországból, Angliából, majd az elkészített áru is többnyire hajón távozott. És ha mindez még nem lett volna elég a város gazdagodáshoz, idővel egészen különleges színekben tudták előállítani a textíliákat! A sáfrány bibéje hozta a legnagyobb áttörést ebben a témában, minek segítségével a piros szín több árnyalatát is elő tudták állítani. Ezeken túl rovarokat, ásványokat és még ki tudja mi mindent használtak fel a legkülönbözőbb színek eléréséhez. Az emberek ruháinak színe gyakorlatilag megmutatta, hogy milyen társadalmi réteghez tartoznak. A csúcs a lila szín elérése volt, ehhez valamiféle különleges zuzmót használtak, amit Mallorcából hoztak hajóval.
-
-
De ahhoz, hogy az üzlet igazán jól működjön, megbízható bankokra is szükség volt, ebben többek között a Medici család is élen járt. Ám az igazi nagy dolog az volt, hogy Firenzében 1252-ben elkezdtek aranypénzt verni, melynek neve Fiorino volt. A Városháza közelében épült fel a pénzverde, ahol rendkívül ügyeltek a minőségre. A visszaélések lehetőségeit elkerülve folyamatosan cserélték a vezetőket. Még egy érdekesség: a már Európában forgalomban lévő pénzeken többnyire akkoriban élő hatalmasságokat ábrázoltak, de a Fiorino pénzeken sosem, ezzel is kerülni akartak bármilyen politikai kötődést. Keresztelő Szent János volt a pénzek egyik oldalán, a másikon meg Firenze ősi jelképe, a liliom (írisz?).
-

-
A lényeg az, hogy a firenzei liliomos pénz rendkívül jó és megbízható minőségű volt, a firenzei gyapjúfeldolgozás meg rendkívül jó minőségű árút állított elő, így Firenze gazdagsága is rendkívülinek mondható a középkor városállamai között. Na de a kereskedelemhez tőke is kellett, ami ugye nem mindig volt kéznél, így aztán beindult a hitelforgalom, ami aztán tényleg elképesztően gazdaggá tehette az ebben a szakmában működőket, köztük a Mediciket.
-
-
 Ám a történetnek még itt sincs vége, mert ugye a kölcsönpénzért kamat jár..., bár a kamatszedés azokban az időkben nem volt éppen dicsőséges cselekedet, ám a szükség törvényt bontott.  És ha mindez még nem lenne elég a város egyes embereinek különös gazdagodásához, létrejött a biztosítási rendszer is, hiszen a jó minőségű árut védeni kellett időjárási és rablási okok miatt egyaránt. A lényeg az, hogy eme sokféle összetevő tette lehetővé Firenze egyes személyeinek páratlan gazdagságát.


És mert ez a gazdagság sok esetben nem volt tisztességesnek mondható, azért is lettek a bankárok, a kereskedők olyan nagymértékben a művészetek pártfogói, mert így próbálták "a gazdagodás bűnét" enyhíteni, megváltani. Így aztán természetesen a művészetek elsődleges célja a kora reneszánsz és reneszánsz idején az egyházi jellegű építkezések, díszítések voltak, melyek a gazdagok adományaiból készültek a megváltás reményével! Reneszánsz = újjászületés. A középkor végső szakaszán, az újkor kezdetén újjászületett egész Firenze, és ennek az újjászületésnek az eredményeiért csodálja a fél világ mind a mai napig.

A minap hallottam még egy komoly okát annak, hogy miért is lett a XIV. század végén akkora anyagi lehetősége Firenzének arra a hallatlanul tempós városfejlesztésre, amit végrehajtottak. Sőt, nem csak gazdagodásról volt szó, hanem konkrétan arról, hogy maga a reneszánsz művészet létrejötte és kiteljesedése is eennek köszönhető, vagyis a pestisnek! Olyan rengeteg ember meghalt, olyan sok család kihalt, olyan sok ingó és ingatlan vagyon maradt utánuk, amit be kellett fektetni! És, bár persze sokan tanácstalanul álltak azzal a ténnyel szemben, hogy hogyan történhetett meg az a rettenetes pusztulás, mégis, talán félelmükben, sokan még inkább az egyház felé fordultak, egyházi célokra használták a gazdátlanul maradt vagyonokat. Persze sokan másként gondolkoztak az egyházzal kapcsolatban, de ez most nem tartozik szorosan a témához, de maga a reformáció létrejötte is a pestishez köthető.
Igaz, Sienával kapcsolatban pont ennek ellenkezőjét ismerjük, vagyis azt, hogy azért nem tudták befejezni a nagy Dómot, mert a járvány miatt nem maradt sem pénz, amiből építeni lehetett volna, sem ember, aki építsen. Mindenesetre érdemes elolvasni erről a témáról Bocaccio igen szemléletes sorait, ő nem csak hallott erről a szörnyűségtől, de szemtanúja és túlélője volt.


http://cultura-victoria.blogspot.hu/2011/10/pestisjarvany-idejen.html

Firenze történelme 4. Firenzei köztársaság és az újabb Mediciek

Eljött végre az ideje ismét a Firenzei Köztársaságnak, de nagyon naív volt az, aki azt gondolta, hogy ezt megtartani könnyű lesz. Először Piero de Medici próbálkozott visszatérni, aztán VI. Sándor politikai ambicíóitól lehetett félni, hiszen a Borgia család tulajdonának szerette volna tudni Közép-Itáliát. Később aztán ismét jöttek a Mediciek, de addig történt sokminden a városban.
Ennek az időszaknak volt az utókor számára sokat vitatott személyisége Niccolo Machiavelli, aki a városházán titkárként dolgozott, de leginkább diplomáciai küldetésekben vették hasznát. Miután visszaállt a Köztársaság őt küldték követként biztosítani a város korábbi szövetségeseit a mostani szövetségükről, és Machiavellinek mindig sikerült elérnie, hogy a helyzet ne rosszabbodjon, hanem maradjon a régiben.
Szakítva Firenze hagyományaival a békesség kedvéért 1502-ben életre szóló golfaniorét választott magának a Firenzei Köztársaság  Piero Soderini személyében. Soderini nagyon tisztességes ember hírében állt, de állítólag nem volt megáldva különösebb politikai tehetséggel.
-

-
Nagyon félt Cesare Borgia és apja, VI. Sándor pápa terjeszkedési törekvéseitől, ezért elküldte Machiavellit a Cesare által már elfoglalt Imolába, hogy barátságukról biztosítsa. Machiavelli három hónapot töltött Cesare Borgiával, aki ennek az időszaknak az élményeiből és tanulságaiból írta meg később híressé vált könyvét "A fejedelem" címmel. Machiavelli nem titkolt csodálattal figyelte a Borgia herceg tevékenységét, az itteni tapasztalatait összegezte azzal a hírhedt mondattal, hogy: "A cél szentesíti az eszközt". Mindenesetre az ekkori küldetése célt ért, Cesare Borgia biztosította Firenzét barátságáról. Aztán 1503-ban jött a hír Rómából, hogy VI. Sándor pápa meghalt, a fia is nagyon beteg lett, minden valószínűség szerint mérgezés történhetett. Apja hatalmának elvesztése és hetekig tartó betegsége kihúzta a lába alól a talajt, fel kellett hagynia világra szóló álmaival. A Borgiáktól való félelemtől megszabadult Firenze, de jött II. Gyula pápa, aki ugyancsak nagy terjeszkedési terveket kovácsolt kifejezetten harcos, katona pápaként. És ekkor léptek újra színre a Mediciek.


Idővel Giovanni Medici (Magnifico második fia) befolyásos bíborossá lett Rómában, és sosem tett le arról, hogy Firenzét visszaszerezze a családjának. Ekkor már a faragatlanként emlegetett liguriai II. Gyula volt a pápa, akinek megválasztása után első dolga volt, hogy hadba induljon Bologna és Perugia ellen, melyek nem akartak a pápai állam részei lenni. Sok más bíboros mellett Giovanni Medicinek is mennie kellett a háborúba, és II. Gyulának nagyon imponált a viselkedése, ezért őt tette volna meg Bolognában pápai helytartónak, ha győznek. Bár először győztek, de aztán a bolognaiak visszafoglalták a várost, és másodjára nem győztek. Nagyon véres csata zajlott a Ronco folyó partján az időközben ellenséggé vált franciákkal. A csata érdekesen végződött, elvben a franciák nyertek, de annyira kimerültek, hogy visszavonultak Párizsig. Giovanni Medicit viszont még előtte foglyul ejtették, amikor a haldoklóknak nyújtott vigaszt a csatatéren. Fogvatartói mindenhol tisztelettel viseltettek iránta, jól bántak vele, de a franciák arra akarták kényszeríteni, hogy tartson velük Párizsba. Giovanninak feltett szándéka volt, hogy megszökik, és ezt meg is tette, katonaruhában bujkált egy darabig, majd Mantovába ment.
 Giovanni Medici nagyon vissza akarta kapni a Medicieknek Firenzét, és ezért mindenre hajlandó volt. Az őt támogató spanyol csapatok elfoglalták és elképesztő kegyetlenséggel kifosztották Prato városát. Firenze nagyon megijedt, Soderininek lehetőséget adtak a menekülésre és amikor felkérték a Signoria tagjait, hogy egyezzenek bele a Medicik visszatérésébe, azok harc nélkül átengedték nekik a várost. 1512 szeptember elsején Giovanni de Medici 1500 katonával bevonult a városba, úgy tért vissza a Medici palotába, mint egy uralkodó. A firenzeiek nagy része örömmel fogadta, két nap múlva a hatalmat a 40 tagból álló balia vette át, melynek minden egyes tagja Medici párti volt. Giovanni és Giulio de Medici azzal kecsegtették a firenzei népet, hogy hamarosan  uralmának kellemes korszaka tér vissza..., és hittek is nekik.
Talán így is lett volna, de fél év múlva Giovanninak vissza kellett térnie Rómába, mert meghalt II. Gyula pápa. Nem voltak alaptalanok a reményei és igényei arra, hogy esetleg őt válasszák meg új pápának, ami meglehetősen hosszas tanácskozás után meg is történt, X. Leo néven bevonult a pápák sorába. Rómában visszafogottabb, de így is nagyon emlékezetes ünneplés kísérte a beiktatását, Firenzében pedig hatalmas örömünnepet ültek.
Giovanninak (X. Leo) óriási tervei voltak, és ezek majdnem mind a Medici család terjeszkedésével voltak kapcsolatosak, hiszen Közép-Itáliából egy egységes Medici államot kívánt összekovácsolni. Miután elfoglalta a pápai trónt magához hívatta öccsét, Giulianót, majd II. Piero de Medici célratörő fiára, Lorenzo de Medicire (Magnifico unokája volt) bízta a várost. Öccsével, Giuliano de Medicivel (Magnifico fia) komoly tervei voltak, az egyház gonfalonieréjévé választatta, és tervei között szerepelt, hogy majdan Nápoly királya legyen. Terveit igencsak keresztezték az új francia király, I. Ferenc tervei, aki mindenáron újra befolyása alatt akarta tudni Itáliát. Giovanni Medici, vagyis akkor már X. Leo pápa a francia szövetség helyett a spanyolokkal és a német-római császárral, Ferdinánddal szövetkezett céljai elérésének reményében. Rossz lóra tett, a franciák gyors támadásba lendültek, a még laza szövetséget legyőzték, és ekkortól ők szabták a feltételeket.

A pápa Firenzébe készült, részben azért, mert a francia király Bolognában telepedett le és ott kívánt egyezkedni a legyőzöttekkel. Firenze fantasztikus ünnepséggel kívánta fogadni pápáját, ezért hatalmas dekorációs munka kezdődött, mely munkákat a korszak nagy és elismert művészei vezettek. Közülük megemlítendő a Duomó akkor még nem kész homlokzatának takarása, Jacopo Sansovino tervezte a hatalmas fából készített álhomlokzat díszítését, amit Andrea del Sarto festett meg. Mindenki el volt ragadtatva a szépségétől. Időközben az ifjú Lorenzót kinevezték a Firenzei Köztársaság Főkapitányának, ettől kezdve megváltozott a viselkedése, kellemetlen, önfejű zsarnok lett. 1515 november 30.-án pápai tiarában X. Leo pápa óriási ünneplés közepette vonult be Firenzébe. Innen később Bolognába ment, ahol I. Ferenc francia királlyal találkozott, de Bolognában már nem fogadta a nép lelkesen. A tárgyalás sem igazán a kedve szerint alakult, a király nagyon magabiztos volt és nagyon sokat követelt. A pápa nem sokat vitatkozott, a legtöbb feltételt elfogadta azzal a megjegyzéssel, hogy nem tekinti őket kötelező érvényűnek. Kinevezte a király nevelőjét bíborosnak, cserébe a király a Firenzében már tüdőbaja miatt haldokló Giuliano Medicit, kinek felesége egy francia hercegnő volt, Nemours hercegévé tette.
Giuliano halála után X. Leo pápa energiáját arra fordította, hogy az ifjú Lorenzo Medicit Urbino urává tegye, ami meg is történt, mert az akkori herceg, Francesco Maria della Rovere és felesége elmenekültek Mantovába, Lorenzo meg könnyedén bevonult Urbinóba. A della Rovere herceg egy év múlva visszatért erős sereggel, de nem tudták visszafoglalni a várost. Lorenzo de Medici azonban súlyosan megsebesült, mely sebesülés talán szerepet játszott korai halálában. Bár újabb kutatások szerint vérbajban halt meg, de köztudottan a sérülése után többé nem volt a régi.
X. Leo pápának hátralévő életében még több problémát is meg kellett volna oldania. Unokaöccsét, Lorenzót sikerült ugyan beházasítani a francia udvarba, de pár héttel kislányuk, Katalin születése után előbb az anya, majd rá két hétre Lorenzo is meghalt. Firenzének nem volt törvényes örököse, kivéve a pár hetes Katalint. Volt két törvénytelen fiú a családban, akik koruknál fogva lassan alkalmasak lehettek volna az uralkodásra, az egyik Ippolito, Giuliano di Lorenzo de Medici fia, a másik Alessandro de Medici, akit Lorenzo Urbinói herceg fiának állítottak be, de nagyobb esélye van annak, hogy Giulio de Medici (majdani VII. Kelemen pápa) fia volt egy rabszolganőtől, legalábbis arcának színe és berendezése ilyen származásra utal.
Giulio Medici (aki, mint emlékszünk, a nagy Lorenzo testvérének, a Pazzi merénylet által meggyilkolt Giulianónak a törvénytelen fia volt, bár egyházi karrierje miatt mindent megtettek azért, hogy bebizonyítsák, szülei titkon házasságot kötöttek) megfontolt viselkedéssel, de ideiglenesen látta el a város vezetését. Időközben az is problémát okozott, hogy az igen agilis V. Károly lett a német-római császár és igényt tartott Itália bizonyos részeire, főleg a franciák által elfoglaltakra. X. Leót aggasztotta még Luther Márton tanainak terjedése, és az, hogy semmit nem tud tenni ellene. Ez is oka volt, hogy szövetséget kötött V. Károllyal, kívánva, hogy szabadítsa meg Luthertől és a franciáktól. V. Károly nem sokat várakozott, haza zavarta a franciákat. A jó hírt Giulio küldte a pápának, aki éppen vadászaton volt. Azon az utolsó vadászaton, ahol megfázott, és anélkül, hogy sejtette volna mennyire beteg, pár napon belül meghalt.

Giuliónak sikerült olyannyira megszilárdítani a Mediciek helyzetét Firenzében, hogy amikor meghalt unokabátyja, X. Leo (Giovanni), akkor gyorsan visszatért Rómába. Reményei voltak a pápaság elnyerésére, de túl sok ellensége volt a bíborosok között, akik gyorsan megválasztották V. Károly nevelőjét, VI. Hadriánt. Az új pápa azonban annyira puritán volt, hogy az már senkinek sem tetszett. Meg akart mindent és mindenkit változtatni, de nem volt rá ideje, mert hamar meghalt, feltehetően ebben egy kis mérgezés is szerepet játszott.
Minden idők addigi leghosszabb konklávéján 60 nap után megválasztották Giulio di I.Giuliano de Medicit pápának, aki a VII. Kelemen nevet vette fel. 45 éves volt ekkor, 1523-tól 1534-ig, haláláig volt pápa. Róma népe és a Vatikán is jó szívvel fogadta, mert nem volt olyan költekező, mint X. Leo, de olyan fukar sem, mint VI. Hadrian, ismerték mértékletességét, okosságát, komoly reményeket fűztek hozzá. Sajnos csalatkozniuk kellett, a történelem nem kedvezett Rómának VII. Kelemen pápa uralkodásának idején. Ennek legfőbb oka helytelenül választott szövetségeseiben, illetve gyakori pálfordulásában keresendő. Róma fennállásának talán legnagyobb drámáját élte át a következő időkben. 1527 májusában a Sacco di Roma, vagyis Róma kifosztása felkészületlenül érte a sokáig hezitáló pápát, aki a rettenetes napokat Orvietóban töltötte.

Mind a közben Firenzében is egyre elégedetlenebb volt mindenki, a megbízott bíborosokat ki nem állhatták, és nem örültek a két Medici fattyú, Ippolito és Alessandro jelenlétének sem, akik a római hírek hallatára elmenekültek a városból. A firenzeiek Medici ellenes gonfalonierét választottak és visszaállították a köztársaságot, miközben előszeretettel gúnyolták a pápát.

A porig alázott VII. Kelemen pápa, bár lelkileg megtört, de azért nem adta fel..., Barcelonában 1529-ben megegyezett V. Károllyal abban, hogy ha a pápa elismeri Károly itáliai hódításait és császárrá koronázza, cserébe ők segítenek visszafoglalni Firenzét. A császárrá koronázás Bolognában megtörtént. Ám ekkor már nem kértek a Medicikből a firenzeiek, a fenyegetettségben nagy munkába kezdtek, hadsereget szerveztek és megkezdték a város védelmének kiépítését. Ebben a munkában maga Michelangelo is részt vett, a városfalak megerősítése volt a feladata. A város körül lebontottak minden épületet, hogy ne tudjanak benne megbújni a császári csapatok. Az ellenség 1529 őszén jelent meg a város dombjain, de nem támadtak, hanem a város kiéheztetésére rendezkedtek be. A város 10 hónapig kitartott, de aztán megadta magát. Az éhező emberek már a Mediciek visszaengedéséért könyörögtek. Megtörtént a hatalomátvétel, voltak kivégzések, voltak száműzetések, de azért nem volt fergeteges megtorlás. A városba érkezett az akkor 19 éves Alessandro de Medici, akinek megvásárolta a pápa a pennei hercegséget, és akit kezdettől fogva gyűlöltek Firenzében. Ippolitót bíborossá nevezte ki a pápa, és megkezdte az akkor 12 éves Caterina de Medici istápolását. VII. Kelemen pápa a francia király egyik fiához akarta adni a kislányt, és így is lett, I. Ferenc második fia, Henri de Valois vette nőül 1533. október 28.-án, maga a pápa celebrálta Marseillesben a szertartást.
Ez volt VII. Kelemen pápa utolsó szereplése, visszatérve a Vatikánba hamarosan meghalt, hogy mitől, azt nem tudni, de azt igen, hogy csak nagyon kevesen gyászolták meg, temetését inkább üdvrivalgás kísérte.
Alessandro, Firenze első hercege tovább uralkodott, bár a képen jámbornak néz ki, de egyáltalán nem volt az, zsarnokoskodott a város felett, Firenze népe gyűlölte őt. Érezve a nép gyűlöletét begyűjtette a város összes fegyverét, miközben felépítette a Fortezza Bassót. Emiatt még jobban gyűlölték, de leginkább azt sérelmezték, amikor a Signoria tornyában lévő harangot beolvasztatta és Medici érméket veretett az anyagából. VII. Kelemen halála után sokan próbálták felnyitni a hatalmát támogató V. Károly szemét, de  ő nem hitt nekik, inkább feleségül adta hozzá természetes lányát, az akkor 14 éves Ausztriai Margitot. Ezzel az esküvővel még erősebb lett a hatalma, amit alaposan ki is használt. Nem volt elég, hogy zsarnok uralkodó volt, de még felháborítóan züllött életet is élt, sokan törték a fejüket, hogyan lehetne megszabadulni tőle.
Egy távoli, jelentéktelen rokona a Medici család másik ágából, akit Lorenzaccio néven emleget a történelem, mellé szegődött, beférkőzött a bizalmába. Hogy már a kezdetben gyilkosságra készült-e, vagy csak időközben, kiismerve a herceg jellemét, döntött így, azt nem tudni. Azt sem igazán tudni, hogy miért tette, de valószínűleg be akarta magát írni a történelembe egy zsarnokgyilkossággal. Együtt tivornyáztak, egyre bensőségesebb, egyre különösebb kapcsolat alakult ki közöttük. Lorenzaccio gondosan megtervezte a gyilkosságot egy különleges szerelmi légyott beígérésével. A herceg Lorenzaccio házába ment, az őröket az utcán hagyta, befeküdt az ágyba és várta a hölgyet. Helyette azonban Loranzaccio érkezett egy bérgyilkossal.

A gyilkosság megtörtént, megnyitva ezzel a Medici család másik (junior) ágának a lehetőséget a hatalomra kerülésre. Éltek is a lehetőséggel.