ghibellinek, guelfek - fehérek, feketék



Egész Itáliában szerepük volt a guelfek és a ghibellinek néven szereplő pártoknak a XII.,XIII, XIV. századokban, de talán sehol sem volt ez a versengés olyan éles, mint Firenzében. Ennek azonban sajátságos oka volt, mégpedig demokratikus oka. Firenze a középkorban és a reneszánszkorban is, legalább látszólagosan, sokkal jobban ügyelt a demokratikus formák betartására, mint más városállamok kiskirályai, önkényurai. Firenzében volt ez a két ellenséges párt, kíméletlenül harcoltak adott esetben egymással, de általában a legyőzöttek „csak” száműzetésre ítéltettek, vagyonaik elkobzására, házaik lerombolására. A száműzöttek egy darabig meghúzták magukat valahol, nyilván vagyonuk javának elrejtéséről időben gondoskodtak, és megerősödve újra szervezkedni kezdtek. Egy idő után jött az újabb csata, vagyis az ellenség nem szűnt meg, sőt, bosszúszomjasan készülődött a visszavágásra. Nem volt diktatúra, ha valaki elkezdett szervezkedni, azt nem kapták el azonnal és nem fejezték le alapos indok nélkül. Ezért volt az, hogy a középkori Firenze olyan volt, mint egy ellenségeket magába rejtő vár, ahol a házak maguk voltak az erődítmények. Ezekben az időkben alakultak ki a toronyszerű épületek, melyeknek bejárata olyan magasan volt, hogy csak belülről lehetett irányítani benne a közlekedést, és harcok esetén biztonságos menedéket nyújtott. Persze ezek a vékony tornyok a helyhiány miatt is alakultak ilyen karcsúra. Indokolt volt ez a várfallal körülvett városokban, de legalább annyira indokolt volt a hegyre épült városokban. Ennek az építkezésnek Firenzében viszonylag kevés emléke maradt (San Gimignano az a város, ahol az egykori 70-nél több toronyból ma is látható 13, melyek jócskán túlnyúlnak az átlagos épületek magasságán). A firenzei erődszerű lakóépületek sokszor úgy voltak kialakítva, hogy a barátok házaik közt belső összeköttetés volt, ha kellett, akkor tudtak egymásnak segíteni. Persze ha a legfőbb ellenség a szomszéd volt, az nem lehetett szerencsés állapot.

Guelfek: Azok a többnyire meggazdagodott iparosok, bankárok, kereskedők, kézművesek és bárki más, aki Itália városainak jövőjét az egyház uralma alatt akarta tudni, irányítójának a pápát kívánta. Jelképük a fenn látható vörös liliom fehér mezőben.

Ghibellinek: Azok a többnyire arisztokraták, földbirtokosok, nemesemberek, akik a római császárság egykori nagyságának visszaszerzését remélték, és a német római császár irányítása alatt szerették volna látni Itáliát. Jelképük egy fehér liliom volt vörös mezőben.

Voltak olyan városok, melyekben viszonylagos nyugalom vagy esetleg komolyabb diktatúra miatt állandó pártállásúak voltak, és természetesen olyanok is, ahol, a kor szokásainak megfelelően nem szavazással, hanem harccal döntötték el a "választásokat".


Miután 1266-ban a ghibellinek megsemmisítő vereséget szenvedtek a guelfektől, pár évtizedig nyugalom volt a városban. Idővel a száműzöttek közül néhányan visszatértek, de nem is ez volt a legnagyobb baj. A polgárok egyre gazdagodtak, és egyre fokozódott a feszültség a városban a vezető szerepek megszerzéséért. Az egymással ellenséges érzelmeket valló családok ekkor már inkább csak ürügyként használták fel a pápaság, illetve a császárság iránti vonzalmukat a kettéválásra, sokkal inkább anyagi és „emberi” okai voltak a kétfelé szakadásnak, de az tény, hogy a fehérek között több volt a nemes származású.
A guelfek közötti szétválás nem volt jellemző szerte Itáliában, de a firenzeiek nem nyugodtak. A közelben lakó pratói guelfek már hamarabb kettéváltak, és ott az egyik csoportosulás ősanyja egy Bianca nevű nemes hölgy volt, ezért lettek azok a fehérek, és értelemszerűen az ellenfél a fekete…, annak alapján lettek aztán a Firenzeiek is fehérek és feketék, hogy ki melyik prátói párt tagjait támogatta. 

Ennek az ellentétnek kicsúcsosodása abban az időszakban következett be, amikor Dante Alighieri éppen priorként a Városházán lakott (régen a két hónapos priorság ideje alatt nem volt szabad elhagyni a Palazzo della Signoriát). Dino Compagni krónikaíró szerint az 1300-as évek elejére a feszültség egyre fokozódott a városban, az emberek már nem mertek kimenni az utcára, mert bármilyen tett bármelyik pillanatban fellobbanthatta az elfojtott szenvedélyeket. És a provokációkban a fekete guelf Donati család tagjai élen jártak, de mint máshol már esett róla szó, az ugyancsak fekete guelf Medici család is ekkoriban kapott  erőre. Dante pedig fehér guelf volt, ő is benne lehetett abban a döntésben, hogy a béke és az igazság érdekében száműzzék a legnagyobb hangadókat, de ne csak a feketék táborából, hanem a sajátjukból, a fehérekéből is. Ezzel óriási hibát követtek el, egyrészt kimutatták gyengeségüket azzal, hogy nem vállalták fel a harcot, másrészt tudatosan le is gyengítették magukat..., el is vesztették vezető pozíciójukat, és 1302-től többé nem rúgtak labdába a ghibellinekkel egyetemben.
1434-ben XII. Benedek pápa betiltotta ezeket az elnevezéseket, de attól még az ellenségeskedés megmaradt a táborok között. Firenzében 1537-ben a montepurlói csatában I. Cosimo de Medici herceg vívta a száműzött nemesekkel az utolsó csatát, az azt követő megtorlások és diktatórikus vezetési módszerek a továbbiakban gátat vetettek az efféle megmozdulásoknak, de bizonnyal a fennmaradt nemesi családokkal jutottak is valami egyezségre

A mai napig Firenzének az oldal tetején látható egykori guelf jelkép, a vörös liliom a címere.




Pápák a reneszánsz korban

Itáliai viszonylatban a humanista eszmék terjedésében az igazi áttörés II. Piusz, az első reneszánsz pápa megválasztásával (1458) történt.


II. Piusz (1405-1458-1464) Enea Silvio de' Piccolomini, Corsignano (a pápa emlékére ma Pienza a város neve)
Ifjúkorában nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére.

II. Pál (1417-1464-1471) Pietro Barbo, Velence
A reneszánsz pápák sora mindjárt itt az elején megszakad, az önimádónak titulált II. Pál kifejezetten ellensége volt a humanizmusnak, bár aművészeteknek barátja volt, a pompát kedvelte.  Keményen üldözött minden renitens eszmét, és nagy erőket mozgatott meg pl. Oroszországban a katolikus tanok terjesztésére.
A törökök elleni fellépést másként gondolta, mint elődei, sőt, utódai is, ő a keresztes hadak szervezése helyett a fenyegetett országokat támogatta anyagilag, így Mátyás király is jelentős összegekhez jutott. A kifejezetten népszerűtlen pápák táborát erősíti.

IV. Sixtus (1414-1471-1484Francesco della Rovere, Savona
Neve örökre közszájon forog a Rómában általa építtetett kápolna, a Sixtus kápolna miatt. Bár talán nem őt emlegetik emberek milliói, hanem leginkább Michelangelót és a több nagy hírű firenzei mestert. Ők voltak azok, akik a pápa megrendelésére a kápolna falait csodálatos freskókkal borították. Sixtus,  kiválóan képzett teológus osztozott a humanizmus eszméjében, ami leginkább Róma építészeti megújulásában mutatkozott meg. Rómára gyakorlatilag rá sem lehetett ismerni ÍV. Sixtus pápa uralkodása után, mert nem csak épületeket, templomokat építtetett, hanem utcákat, tereket is, így kialakítva a reneszánsz római negyedet. Emellett szenvedélyesen gyűjtötte az antik szobrokat és könyveket.
A tudományok terén is nagyon felvilágosult volt, például ő adott először engedélyt a bűnözők holttestének felboncolására tudományos célból.
 Megítélésében azonban sokat rontott a nepotizmus, ami talán az ő uralkodása idején öltötte a legnagyobb méretet. Ennek legemlékezetesebb akciója volt a "Pazzi féle összeesküvés" névvel elhíresült gyilkossági kísérlet a Medici fivérek iránt, melyben Giuliano de Medici meghalt, de Lorenzo de Medici megmenekült. Ám a pápa nem adta fel, a leleplezett és megtorolt összeesküvés után még háborút is indított a Mediciek által kormányzott Firenze ellen. Végül Lorenzo de Medici felajánlotta magát, mint bűnbakot, így bátorságának köszönhetően a város megmenekült a háborútól, és Lorenzónak sem esett bántódása.
Róma város legfontosabb pozícíóit a Rovere család tagjai foglalhatták el, hatalmas erőre téve így szert. Ekkoriban került Urbino is a Rovere család hatalma alá. A pápaságával járó ügyek nem különösebben érdekelték a pápát, a család és a művészetek élveztek előnyt az egyházi reformokkal szemben.
A 32 tagból álló bíborosi kollégium 23 tagját ő nevezte ki korábban a pozícióba.

VIII. Ince (1432-1484-1492) Gianbattista Cybo, Genova
A nápolyi udvarban és a római, illetve padovai egyetemeken eltöltött fiatal éveinek eredményeként 16 gyermeke volt pápai kinevezése idején. Nincsenek rá bizonyítékok, de talán igaz, hogy nem minden gyermeke volt törvénytelen, mert volt felesége is, akinek halála után határozta el, hogy egyházi pályára lép. Apja korábban szenátor volt Rómában, így sok segítője akadt, gyorsan emelkedett a ranglétrán. Fontos esemény volt életében, hogy összebarátkozott az ugyancsak liguriai Giuliano delle Rovere  (későbbi II. Gyula pápa) bíborossal, aki készségesen egyengette a pályáját.
Amikor elhunyt IV. Sixtus pápa, akkor Giuliano della Roverének és Roderigo Borgiának hasonló támogatottsága volt, így aztán egy "független" jelöltet, Gianbattista Cybot választották meg mint VIII. Ince pápa. Cybo nem volt jelentéktelen pápa, de cselekedeteit a háttérében mindig Giuliano della Rovere irányította. Kezdetben nem nagyon törődött mással, minthogy népes családjának tagjait megfelelő pozíciókba helyezze. Bár beiktatásakor  a béketeremtést tűzte zászlajára, mégis hamar háborúba keveredett a gyakran renitenskedő nápolyi udvarral. Szövetségest VIII. Károly francia királyban, és Lorenzo de Mediciben, Firenze nem megválasztott, de tényleges urában talált. A szövetség megpecsételésére a pápa egyik fia el is vette feleségül Lorenzo Medici  Maddalena nevű lányát. Persze Lorenzo sem önzetlenségből támogatta a pápát, hiszen cserébe a pápa bíborossá tette 13 éves fiát, aki majdan X. Leo pápa lesz.
Ince pápa tervezte a török invázió megfékezését, kezdetben háború formájában, de hamar felismerte, hogy nem sok remény van a keresztény uralkodók szövetségbe kovácsolására, így aztán személyes tárgyalásba kezdett a szultánnal, nem is teljesen eredménytelenül. II. Bajazid szultán öccse puccsal akarta megszerezni bátyja hatalmát, de végül menekülni volt kénytelen, és Rómáig meg sem állt. A pápa látszólag menedéket adott neki, de valójában jelentős díj fejében a szultán kérésére igazából fogva tartotta Dzsem herceget 1489-től, akit aztán VI. Sándor pápa  is "megörökölt". Rómában VI. Sándor idejében, de nem feltétlen az ő hibájából, rettenetes volt a közbiztonság. Elődje, IV. Sixtus pápa minden jelentős római pozícióba della Roveréket ültetett, így azok annyira erősek voltak, hogy rettegésben tartották a várost, ellenfeleiket gyilkoltatták, elűzték. Ezt a helyzetet is kezelnie kellett volna a pápának, de nem sok sikerrel tette.
Nagy lelkesedéssel fogadta viszont, hogy 1492-ben a spanyolok kiűzték országukból az utolsó mórokat is. Ugyanebben az évben, 1492-ben Kolombus Kristóf felfedezte Amerikát, de erről akkor még senki nem sejtette, hogy idővel mekkora létszámbéli növekedést jelent majd ez az esemény a katolikus egyház számára.. VIII. Ince pápa nevéhez egyébként nem sok pozitívum csatolható, de döntései között a legkevésbé szimpatikus volt a spanyol inkvizíció támogatása, és egész Európa területén a boszorkány üldözést lehetővé tévő 1487-ben véglegesített formában kiadott bullája. Ez utóbbi döntésében a nő által okozott eredendő bűn megtorlása is szerepet játszott. Nem sokan siratták meg Ince pápát a halálakor.

VI. Sándor (1431-1492-1503) Roderigo Borgia, spanyol, Valencia
Az akkor még nem túl jelentős spanyol család gyermekeként született, de nagybátyja, aki Itáliába költözött és idővel III. Callixtus néven elnyerte a pápai hatalmat, szárnyai alá vette. A Rómába érkezett ifjú hamarosan a bolognai egyetemen kezdett tanulni, de alig egy év után visszahívták Rómába, ahol bíborosi rangot kapott, rá egy évre meg alkancellárként rábízták a pápai vagyon kezelését. Azt mondták róla, hogy remekül végezte a dolgát, de természetesen neki is jócskán jutott a javakból. Ügyes ember volt, kétségtelen, jövedelmező hivatalainak se szeri, se száma nem volt, és idővel hatalmas vagyonra és még hatalmasabb befolyásra tett szert a pápai udvarban. Roderigóban soha nem volt elhívatás az egyházi pálya iránt, de korán meglátta benne a lehetőséget. Szerette és nem is titkolta a hatalmas tivornyákat, a nőket, de volt egy nő, aki gyakorlatilag haláláig a legfontosabb volt számára, Vanozza dei Cattani. Kapcsolatukból 4 gyermekük született, köztük a két híres (vagy inkább hírhedt) Cesare és Lucrezia. Még két gyermeke született más anyáktól, de Rodrigo minden gyermekét szenvedélyesen szerette, de persze céljaira is szívesen felhasználta őket. 
-
 II.Piusz pápa (1405-1458-1464)
VI. Sándor uralma után  mélyponton volt a polgárok között a pápák iránti tisztelet, de három önjelölt is volt a címre. Mivel patthelyzet volt, végül kitalálták, hogy válasszák meg a beteg és öreg Piccolominit, kinek halála után jöhet az újabb választás. Így is lett, a megválasztott pápa mindössze pár hetet töltött hivatalában, ez idő alatt gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tudott tenni tisztségében. Halála okaként a mérgezés sem kizárt, de a súlyosan köszvényes pápának lehetett természetes is a halála.
-
És mert azokban az időkben nem a tisztesség volt a legfontosabb tulajdonsága a pápa aspiránsoknak, hát ő is eséllyel indult a pápaválasztáson. VIII. Ince halála után három esélyes jelölt volt, abból kettő maradt, Rodrigo Borgia és Giuliano della Rovere, a végső győzelmet megvesztegetések és fenyegetések árán, de Rodrigo Borgia szerezte meg és VI. Sándor néven, valószínűleg ateistaként, de elnyerte a legmagasabb egyházi tisztséget.
Hogy miként élt vissza a hatalmával, arról regényeket írtak sokan, főleg elrettentő példaként, de ezt még akkor bizonyára nem gondolta az a sok-sok lelkes római, akik soha nem látott ovációval fogadták az akkor már rómainak tartott új pápát. Kezdetben úgy is tűnt, hogy végre jó gazdája, netán valóban Isten földi helytartója ül a trónuson. VI. Sándornak pedig, legalábbis úgy tűnt, hogy a legfontosabb dolga gyermekei sorsának elrendezése volt. Valójában hatalmas tervei voltak velük, házasságokkal és egyéb módokon egy nagy itáliai birodalom képe lebegett a szeme előtt. Ennek állomásait és módjait nem írom itt le, csak annyit róla, hogy talán sikerült is volna tervét végrehajtani, ha egy végzetes vacsorán nem lesz rosszul maga a pápa és terveinek legfontosabb szereplője, fia, Cesare. Az akkor már 73 éves pápa két hét múlva meghalt, fia hetekig tartó betegeskedés után felépült, az már sosem derül ki, hogy mérgezés vagy malária okozta-e betegségüket.
A kezdetben oly annyira kedvelt pápa a lehető legnagyobb ellenszenvet vívta ki magának pápaságának évei alatt, el sem akarták temetni a Szent Péter bazilikában, később át is vitték földi maradványait a spanyolok templomába, a Santa Maria di Monserrato templomba. Az őt követő III. Piusz pápa megtiltotta, hogy a lelki üdvéért imádkozzanak. Hogy tett-e egyáltalán valamit az egyház érdekében, arról nem is nagyon szólnak a krónikák.


III. Piusz (1439-1503.-1503) Francesco Todeschini Piccolomini, Siena
A korábbi II. Piusz pápa unokaöccseként hamar egyházi pályára került, nagybátyja minden tőle telhetőt megtett a neveltetéséért és felemeléséért. Nem volt érdemtelen a bizalomra, okos, szerény, önmegtartóztató, egyházi emberhez méltóan kifogástalan életet élt. Egyetlen szenvedélye volt, a könyvek gyűjtése, és ő is írt nagybátyjához hasonlóan, kinek halála után visszatért Sienába. Az elkövetkező konklávékon nem is vett részt, visszataszította őt az, ahogyan egyesek harcoltak a voksokért. Sienában élve felépíttette és Pinturiccióval freskókkal kifestettette a ma is a Dóm épületében lévő könyvtárat, úgy tervezte, hogy majdan nagybátyja és az ő könyvei lesznek ott elhelyezve. 
-


II. Gyula (1443-1503-1513) Giuliano della Rovere, Liguria
II. Gyula nevét szinte mindenki ismeri, aki Itáliával foglalkozik, nem annyira önmagáért, mint azért, mert valósággal kényszerítette a munkát elfogadni nem akaró Michelangelót a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának elkészítésére. De nem csak Michelangelóval volt erőszakos, általánosságban ez volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Elszegényedett előkelő családba született, de ő rá sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy előkelő lett volna, azt nem. Faragatlan volt, kapzsi, önző és erőszakos..., és sokkal inkább hadvezér, mint Isten első szolgája.. Ráadásul 90 évig élt, abból 32 évig volt pápa. 
Azonban a művészek, és ezáltal az egész kulturált világ, imáikba foglalhatták nevét, mert sokat foglalkoztatta őket. Michelangelo, Bramante és Raffaello voltak kedvelt festői, és a legjelentősebb megbízásait a Sixtus kápolnában adta Michelangelónak. Mindez dicsőségére is vált, de az, hogy sokat háborúzott, az már nem igazán volt méltó egy pápához. Maga a pápaságához vezető út sem dicsőségével volt kikövezve, de pápa lett, aminek eléréshez nem "szent" cselekedeteivel jutott. Hangzatos ígéreteit természetesen nem tartotta be, hazudott szinte mindenkinek, még a saját fiának is. A történelem "katona pápaként" őrzi emlékét. A firenzei Machiavelli hamar kiismerte a pápa természetét, lévén ő is elég ravasz ember volt.  Dicsérte a pápa politikai elképzeléseit, de kijelentette, hogy nem ígérhet neki semmit Firenze nevében, erre nincs felhatalmazva. A pápa nem sokat foglalkozott vele, elindította észak felé a háborúját...., és magával vitte Machiavellit is.

X. Leo (1475-1513-1521) Giovanni di Lorenzo de Medici élete

VI. Adorján (1459-1522-1523) Adrian Dedel, holland
Mindenkit, de talán magát Adorjánt lepte meg a legjobban, amikor Spanyolországi otthonában értesítették, hogy pápává választották.
Egyszerű és szegény holland családból származott, apja már gyermekkorában meghalt. Özvegy édesanyja mindent megtett azért, hogy a rendkívüli értelemmel megáldott fia tanulhasson, ami aztán a későbbiekben mások segítségével folytatódhatott. Tanult a leuveni egyetemen, majd ugyanott oktató volt, majd az egyetem leghíresebb professzora lett. Híre eljutott a német-római császári udvarba is, és egy napon a majdani spanyol király és német-római császár, V. Károly tanulószobájában találta magát. Nem csak oktatta az ifjút, de szoros barátság is alakult ki köztük. Károly, miután elfoglalta a spanyol trónt, magával vitte oktatóját, majd jelentős pozíciókba helyezte. Amikor már német-római császár lett, akkor egykori oktatójára bízta Spanyolországot!
Aztán egyszer csak jött a hír a pápává választásáról. Korábban még soha nem járt Rómában, nagyon idegen volt a már nem fiatal pápa számára a város, az ottani erkölcstelen életvitel, és persze főleg a lezüllesztett pápai udvar. A legnagyobb és elsődleges feladat a kiürült pápai kincstár feltöltése lett volna. Első döntései között elbocsájtotta az udvarban élősködő jelentős és jelentéktelen művészek hadát, akik közül feltehetően a jelentéktelenebbek lejárató kampányokat indítottak ellene. Az igen okos és igen művelt egyházfő a gúnyolódások kedvelt célpontja lett az egyszerű római nép számára, akiknek bizony jobban tetszett X. Leo pazarló, de szórakoztató életmódja. Nagyon nehezen viselte a korábban nagy tiszteletnek örvendő ember ezt a helyzetet, de a legnagyobb csalódást egykori tanítványa okozta neki, V. Károly, aki a saját céljaira akarta felhasználni a pozícióját, és ebbe a talpig becsületes pápa nem egyezhetett bele. Ráadásul ez a helyzet a török elleni egységes európai fellépési tervének is gátat szabott.
Egyházi ügyekben nem sokat tudott tenni igen rövid regnálása alatt, de az sajnálatos volt, hogy a reformációs próbálkozásokat nem vette elég komolyan. Mindössze annyit tett, hogy egy Nürnbergben, 1522-ben tartott birodalmi gyűlésre küldött egy levelet, amelyben elismeri a korábbi hibákat és elődei nevében bocsánatot kért, valamint ígéretet tett, hogy a továbbiakban másként fognak menni a dolgok a Vatikánban. Ez a levél nem hatott meg mindenkit, és, tudva a jövőt, bizony az ígéret nem sokat ért.
A sok kudarc felőrölte VI. Adrián energiáit, főleg pszichikailag nem bírta a rá nehezedő terheket, és alig több, mint egy évi pápaság után meghalt. Róma népe nem siratta a szerintük "barbár" északi pápát. A Santa Maria dell'Anima nevű német templomban helyezték örök nyugalomra, sírjára a következő jelentésű mondatot vésték: "Még a legjobb szándékú emberek is születhetnek erényeikhez méltatlan korban".


VII. Kelemen (1478-1523-1534) Giulio di Giuliano de Medici, Firenze élete

III. Pál (1468-1534-1549) Alessandro Farnese, Canino
A lehető legjobb családi háttérrel rendelkező római ifjúnak nem tetszett a tanulás és nem állt szándékában egyházi pályára lépni. A lehető legnagyobb vehemenciával élvezte az életet, törvénytelen gyermekeinek a száma egyre növekedett. Nem lehet tudni pontosan miért, de hosszabb időre Alessandro az Angyalvárban raboskodott, ahonnan végül sikerült megszöknie. A börtönévek megváltoztatták személyiségét. Lorenzo de Medici udvarába örömmel befogadták, ahol nagyon szorgalmasan tanult, kifejezetten feltűnő volt addig palástolt okossága. Akkoriban a Medici udvarban tartózkodtak a legismertebb itáliai humanisták, akik meghatározó szerepet játszhattak formálódó egyéniségének alakulásában.
-
1489-ben engedélyezték neki a visszatérést Rómába, Lorenzo de Medici kiváló értékelésének hatására remek állást kapott a pápai udvarnál.  Ott ismerkedett meg Rodrigo Borgiával, aki beleszeretett Alessandro Giulia nevű nővérébe.  Ez a szerelem eleinte sok hasznot hozott Alessandrónak, de később jelentős terhet is rakott a vállára. A már pápa Rodrigo Borgia ellen szövetkezők között ott volt a Farnese család is, így jobb volt távol tartania magát az udvartól. 

II. Gyula sok egyházi cím birtokosaként helyezte X. Leo fejére a pápai tiarát 1513-ban. Firenzében töltött éveinek hála jó kapcsolatban volt a Medicikkel, így aztán helyzete egyre jobb lett. Amikor Giulio de Medici  (VII. Kelemen) javára lemondott a pápai jelöltségről, akkor természetesen nem maradt el a jutalma. VII. Kelemen halála után alig 24 órai tanácskozáson szinte egyöntetű szavazással Alessandro Farnese lett az új pápa III. Pál néven.
III. Pál pápaságát átmenetnek tartják a reneszánsz és a reformpápák között, megítélése inkább pozitív. Legfontosabb feladata egy egyetemes zsinat megszervezése volt, a mantovai és a vicenzai helyszínek nem voltak mindenki számára elfogadhatóak. III. Pál felismerte, hogy valahogy a német-római császárt és a francia királyt kellene kibékíteni a siker érdekében, amit Nizzában el is ért, 10 éves békét kötöttek.
III. Pál nem ijedt meg az előtte álló reformok megalkotásától sem, tudta, hogy a romokban heverő egyház tekintélyét vissza kell szereznie. Míg a nemzetközi téren folytak az egyezkedések, addig ő rendbe tette a Pápai Állam ügyeit. 9 elismert egyházi embert bízott meg azzal, hogy áttanulmányozza és felülvizsgálja az egyház visszás kérdéseit, vonják le a megfelelő következtetéseket. A végeredmény jó volt, de Lutherék nem fogadták el, meg voltak róla győződve, hogy mindez csak szócséplés, megvalósítás nem követheti.
Hosszas huzavona után Trento (Trident) városába hirdették meg a zsinatot, mely egy független herceg birtoka volt Németország és Itália között. 1545 december 13.-án megkezdte működését a zsinat, ami 1547 április 21-ig tartott, mert közben 1546-ban át kellett költöztetni Bolognába, miután Trentóban pestisjárvány tört ki. V. Károly követelte  a zsinat visszaköltöztetését német földre, III. Pál inkább különösebb eredmény nélkül bezárta a zsinatot. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a protestáns hercegek ellen csak háborúval lehet eredményesen fellépni, és természetesen III. Pál is támogatta V. Károly terveit. Bár 1547 május 23.-án a müchleini csatában egyértelműen a császári csapat nyert, nem változott jelentősen a helyzet, végül kiegyezést írtak alá az 1548-as Ausburgi egyezményben, vagyis mintha nem történt volna semmi. A pápa felmérve a helyzetet úgy döntött, hogy szerzetesrendek segítségével lehet legjobban felvenni a versenyt a reformátorok ellen, így több ilyen rend létrehozását támogatta, pl. a Loyolai Szent Ignác által támogatott jezsuita rendet és a kapucinusok rendjét.
III. Pál pápa romba dőlt várost kapott örökségül VII. Kelementől, de kiválóan kezelte a helyzetet, a mai Róma annak az átépítésnek az áldásos következményeit élvezi, vagyis sugárutak és új terek alakultak, szebbnél szebb paloták épültek. Pl. az ő megbízására tervezte Michelangelo az új Capitólium teret és az azt körülvevő palotákat, ő nevezte ki a mestert a Szent Péter székesegyház építési munkálatainak vezetőjévé, annak kupolájának megtervezőjévé.
III. Pál pápa Michelangelo által készített síremléke közvetlenül Szent Péter sírja mellett van..., ennél nagyobb elismerés nem illethette volna.


III. Gyula (1487-1550-1555 pápa)  Giovanni Maria Ciocchi del Monte, Monte San Savinóban, Toszkánában született, és minden körülötte lévő körülmény javára szolgált. A családja gazdag és művelt  volt, minden lehetőség adott volt számára, és ő élni is tudott a lehetőségeivel.  1521-ben már érsek, majd hamarosan püspökké nevezik ki a páviai egyházmegyében. A Sacco di Roma idején túszként tartották a németek, ki is akarták végezni, de időben megérkezett az őt és társait megmentő sereg.  
Ő építtette Michelangelóval a legendás hírű Villa Giuliát, ami mérhetetlen pazarlással jött létre, 
Bár sok jót is tett Rómáért, az egyházért, de élete vége felé hozzá méltatlan életet élt, amiért 


II. Marcell (1501-1555 április9-1555 május1) Marcello Cervini, Montefano (Marche tart.)
Édesapja, aki talán a sienai városháza kincstárnoka volt, foglalkozott szabadidejében az asztrológiával, és a csillagok állásából fényes egyházi jövőt olvasott ki a fia számára. Így aztán az út egyenesen vezetett a legmagasabb posztig, hiszen tudatosan erre készítették fel egész életében, és adottságai is megvoltak a feladatra. III. Pál legfőbb tanácsadójaként első igazán fontos szerepe a tridenti zsinat összehívásának szervezésében és elnökkénti levezetésében volt.
III. Pál halála után III. Gyula lett a pápa, de őt már Marcello Cervini követte. Tiszteletteljes várakozás volt személye iránt, az egész világ ünnepelte, de ő nem ünnepeltette magát. A korábbi pápák szokásait elvetve beiktatásakor nem csinált hatalmas ünnepséget, és a továbbiakban is szerényen viselkedett. A nepotizmust és a politikát elutasította, igazi egyházfőként akarta összebékíteni a keresztény világ uralkodóit, így minden tekintetben úgy tűnt, hogy egy megfelelő ember ül végre a pápai székben.
De a reménység hamar elszállt, a még viszonylag fiatal pápa mindössze 3 hétig élt hivatalában, agyvérzésben elhunyt, hatalmas döbbenetet és szomorúságot hagyva maga után.
Azért elgondolkoztat az, hogy azoktól lehetett általában a legjobb szolgálatot várni, akik hamar meghaltak. Vajon nem volt idejük "elromlani", vagy nem volt természetes a haláluk? Vajon miért pont az igazaknak volt olyan rövidre szabva az idejük?

IV. Pál (1476-1555-1559) Giovanni Carafa, Capriglia Irpina

Firenzei humanisták és a reneszánsz

A humanizmus eszméje nélkül Firenze nem lenne az, aminek az emlékeit ma is látjuk, de ezt az eszmét laikusnak pár mondatban meghatározni nem könnyű. A lényege az ember, vagyis az emberi élet minőségének központba helyezése a korábbi alárendeltséggel szemben. A vallás az embert az eredendő bűn képviselőjeként valójában örök bűnbánatra ítéli, míg a humanisták felszabadítanak ez alól az érzés alól. De a humanizmus nem feltétlen jelent ateizmust, a humanisták legtöbbje mélyen vallásos volt, csak nem aszkétikus módon. Életük fő célja a humanista eszmék és a hit összeegyeztethetőségének bizonyítása volt főleg Platon műveinek tanulmányozásával. E célból hívta új életre Cosimo Medici a híres firenzei Platóni Akadémiát, és folytatta támogatását Lorenzo de Medici is, sőt, az ő idejében működött a legaktívabban.
De annak, hogy Firenze élen járt ezen eszmének a hírdetésében van egy sokkal racionalistább oka is. A városban jól szervezett, mondhatni kapitalista ipar folyt, minek következtében az ott élő emberek egyre gazdagodtak. De mire jó a gazdagság, ha nem költhetjük el a pénzünket, ha nem tehetjük az életünket kellemesebbé? Az emberek szerettek volna bűntudat nélkül jól élni, és ehhez kellett egy eszmei alap. Ezt az alapot adta meg a humanizmus, ez vezetett a reneszánsz, az újjászületés állapotához. A humanisták valójában az ókori boldogabb világ felé fordultak, és annak megismerésétől és némiképp megismétlésétől remélték a jelenkor javítását. A múlt dicsősége iránti igény a művészetekben és az építészetben is felgyorsult, Dante nagy álma volt a Római Birodalom helyreállítása császári vezetéssel, az új épületek tervezői Róma elhanyagolt ókori épületeinek maradványait tanulmányozták.
 De mindez  még önmagában csak az egyének jobb sorsát tette volna lehetővé. Firenze városát nem feltétlen tette volna olyanná, amilyen lett. Hogy ilyen mértékben elindult a fejlődés útján, arra jó alapot adott a lelkiismeret kérdése: jól élek, de cserében leróvom hálámat az egyháznak, azon keresztül Istennek is. De hogyan tehették ezt meg? Főként azzal, hogy felajánlásokat tettek egyházi épületek szépítésére, illetve a tehetősebbek magánkápolnák vásárlásába és szépítésébe kezdtek. Ezzel nem csak a lelkiismeretükön könnyítettek, de munkalehetőséget adtak az építészeknek, festőknek, szobrászoknak, akik addig igencsak lebecsült munkásoknak számítottak, de mostantól mesterek, keresett művészek lettek és persze ők is gyarapodtak anyagilag. Így aztán a város, Firenze, egyre gazdagodott és egyre szépült, és mi, hétköznapi emberek ezeknek az éveknek a csodáiért látogatjuk ma a várost.
De talán még ez sem lett volna elég, ha Firenzében éppen ebben az időszakban nem a humanisták nagy pártfogója, Cosimo de Medici lett volna a korlátlan úr! Környezetében gyülekeztek a kor humanistái, kiknek társaságában nagyon jól érezte magát. Ő volt az, aki már megpróbált az egész város javára intézkedni, azon igyekezett, hogy minden polgárnak elfogadható élete legyen. Ő kezdte el felújítattni a San Marco és a San Lorenzo templomokat, mert humanizmusa sosem térítette el a hittől, és valójában örök lelkiismeret furdalása is volt gazdagsága miatt, hát megpróbálta azt jó célokra felhasználni. De humanista életszemlélete már nem váltohatott, hatalmas szenvedéllyel kezdte el gyűjtetni a híres Medici könyvtár alapjait, emberei szerte a világban keresték és vásárolták az ókori irodalmi alkotásokat.
Arra, hogy miért pont Firenze volt az a város, melyben és melynek közvetlen környékén olyan sok tehetséges művész született, sokan keresik a választ. Nagy valószínűséggel csupán a lehetőség hozta ki belőlük azt a hatalmas tudást, amivel elkápráztatták és kápráztatják ma is a világot!

II. Piusz pápa - Enea Silvio de'Piccolomini (1405-1464), az első humanista pápa
Enea Silvio de' Piccolomini egy Sienához közeli városkából, Corsignanóból (a pápa emlékére ma Pienza a város neve) származott. Nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére.


Dante Alighieri (1265-1321)
Amikor ő élt és alkotott, akkor a humanizmus fogalma még nem létezett, de politikai és művészeti tevékenységét tekintve bátran mondható ő is humanistának. Életének fő irányítója kora álszent pápái iránt érzett ellenszenve, de ugyanakkor Isten iránti hűsége. Alapelve az volt, hogy a császárnak kell gondoskodni az alattvalók földi életéről, míg az egyház feladata az emberek tisztaságának megőrzése és a túlvilágra történő felkészítése volt. Leghíresebb, és máig a művelt világ egyik legnépszerűbb alkotása, az Isteni színjáték, melyben a kárhozatról és az üdvözülésről ír úgy, hogy a túlvilági sétába beleszövi kora legismertebb személyeit, jókat, rosszakat egyaránt. Dante olaszul, toszkán nyelvjárásban írta legtöbb művét. Néhány képén koszorúval ábrázolják, pedig nem volt koszorús költő (az lehetett koszorús költő, akit Rómában, a Capitolium előtt babérkoszorúval megkoronáznak, Dante sosem járt Rómában). élete

Francesco Petrarca (1304-1374)
Igaz, nem Firenzében, hanem Arezzóban született, de onnan száműzték még gyermekkorában a családot, ahová nem is tért vissza, sokfelé, de leginkább Firenzében élt. Az igen művelt tudóst és híres költőt a humanizmus atyjának tartják, ő kezdte el Cicero kéziratait gyűjteni, szerelmi költészete meghatározó eleme a reneszánsz költészetnek anak ellenére, hogy latinul írta műveit. Rómában 37 évesen koszorús költővé avatják, és ezzel Európa legjobb költőjének számít. Boccaccióval, aki kortársa és legjobb barátja volt, sokat foglalkoztak Dante Isteni színjátékának értelmezésével, Boccaccio előadásokat is tartott a műről templomokban. Daloskönyv címmel megjelent kötetében toszkán nyelvjárásban írta Laurához szóló szonettjeit.




Giovanni Boccaccio (1313-1375) élete

Leonardo Bruni (1369-1444), írói neve Leonardo Aretino volt, mert Arezzóban született.
1405-ig a Medici családnál házitanító, feltehetően Cosimo de Medicit (1369-1484) is ő nevelte humanista elvek alapján. A későbbiekben Rómában élt és alkotott. Görög klasszikusok latinra fordítása mellett önálló munkái is voltak, inkább ismeretterjesztő jelleggel. Megírta a firenzei nép történetét 1404-ig, ezzel nagy segítséget adva a város történetét kutató utókornak. Dante életéről is írt egy könyvet, olasz nyelven. Kétséges azonban, hogy a neki tulajdonított Polyxena című színdarabot ő írta volna. 1427-től 1444-ben bekövetkező haláláig a Firenzei Köztársaság kancellárja volt.
További érdekesség vele kapcsolatban, hogy ő volt az, aki a történelmet korszakokba rendezte, vagyis általa lett behatározott időben az ókor, a középkor és az újkor, melyben ő is élt.
-






Carlo Marsuppini (1399-1453), Carlo Aretinóként is hívták arezzói származása miatt. Leonardo Bruni halála után ő lett a Firenzei Köztársaság kancellárja, mely tisztet ő is élete végéig betöltött. Gyakori vendég volt a Medici ház humanistákkal körülült asztalánál. Talán a város csináltatta számára Desidario di Settignanóval gyönyörű síremlékét a Santa Croce templomban.


Marsilio Ficino (1433-1499)
Rendkívül nagytudású humanista volt, a bolognai és padovai egyetemen folytatott tanulmányai után Firenzében, Cosimo de Medici házában élt, nem csak mint barát, hanem mint Lorenzo de Medici házitanítója.
Cosimo de Medici 1462-ben a rendelkezésére bocsátotta a Careggi villát, hogy a kor humanistáinak részvételével felújítsa a Platóni Akadémiát, melynek működését később Lorenzo de Medici is támogatta. Ennek a baráti társaságként működő akadémiának a tagjai leginkább Platón műveinek értelmezésével és fordításával foglalkoztak, és azzal, hogy Platón elméleteit átültessék a kereszténység tanaiba. Ő adta ki először latin nyelvre fordítva Platón műveit 1483-84-ben, nyílván Lorenzo de Medici anyagi támogatásával.
A lélek halhatatlanságáról írt véleménye nem tetszett VIII. Ince pápának, ezért 1489-ben eretnekséggel vádolta, ami vádat jóval halála után semmisnek nyílvánítottak. Síremléke a Duomo del Santa Maria del Fiore déli falán van.

Agnolo Poliziano (1454-1494)
Montepulcianóban született, 1469-ben csatlakozott a firenzei Platóni Akadémiához. Olasz, latin és görög nyelven is alkotó író és költő volt.
1475-től Lorenzo de Medici legidősebb fiának, Pierónak nevelőjeként szinte családtagnak számított a Medici családban. Közben persze folytatta irodalmi tevékenységét, ami eleinte leginkább görög művek latinra fordítását jelentette, de később több saját művel, verssel, színdarabokkal, tanulmányokkal kápráztatta közönségét. Egyetemi oktatómunkájával is kiérdemelte korának és az utókornak tiszteletét is, ma is használják előadásainak jegyzeteit a reneszánsz filológia oktatásban.
Lorenzo de Medici halála után élesen kritizálta Firenze új urát, egykori tanítványát, Piero de Medicit. Gyanús körülmények között halt meg 94-ben, egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint arzénnel megmérgezték Pico della Mirandolával együtt, feltehetően Piero de Medici utasítására.

Pico della Mirandola (1463-1494)
Előkelő és jómódú család gyermekeként nagyon jó tanításban részesült, de a tehetsége is kiemelkedő volt. Már kiválóan beszélt görögül és latinul, amikor 14 évesen elkezdte tanulmányait a bolognai egyetemen, majd a páduai egyetemen filozófiát és héber nyelvet tanult. Rövid párizsi tartózkodás után Firenzében, Lorenzo de Medici Platóni Akadémiáján kötött ki. Itt ismerkedett meg az akkor már nagyhírű humanistával, Marsilio Ficinóval. Perugiában is eltöltött pár hónapot, ahol főleg héber iratok tanulmányozásával foglalkozott.
1486-ra elkészítette 900 tézist (498 saját és 402 régi gondolkodótól származott) tartalmazó gyűjteményét, és ezek megvitatására Rómába hívta kora neves gondolkodóit. VIII. Ince pápának azonban nem tetszett az ötlet, eretnekséggel vádolta meg a fiatal tudóst, 13 tézisét betiltotta. Az inkvizíció elől Párizsba menekült, ahol azonban elfogták és rabságba vetették, csak Lorenzo de Medici közbenjárására engedték Firenzébe, kinek haláláig ott is maradt és folyamatosan dolgozott abban a villában, amit Lorenzo ajánlott fel neki. Nagyon fiatal volt még és nagyon sokat akart egyszerre, így életműve nem volt meghatározó a jövő gondolkodói számára, de mindenképpen gondolkozásra késztette őket. Idővel azonban ő is Savonarola prédikációinak hatása alá került, lemondott vagyonáról, a tűzbe szórta írásait. 1494-ben, 31 évesen halt meg, egy 2007-ben a csontjain végzett vizsgálatokkal megállapították, hogy arzénnal mérgezhették meg barátjával, Polizianóval együtt. Mindkettőjüket a firenzei San Marcóban temették el, Savonarola prédikált koporsójuknál.
-
Feljegyezte a történelem, hogy neki volt a legszőkébb és legszebb haja Firenzében.
-
                                                         

A képen Poliziano a sor elején, a Medici gyermekek,  Luigi Polci (1432-1499) és Matteo Franco a sor végén. Lorenzo de Medici udvarában éltek ők is, annyit olvastam róluk, hogy költők voltak és nagyon utálták egymást. Ehhez képest Domenico Ghirlandaio állítólag őket festette a Sasetti kápolnában lévő egyik freskójára, ahogy egymás mellett jönnek fel a lépcsőn Poliziano és a Medici gyerekek nyomában.
-


Forrásmunkák




Simone Talenti (kb.1300-1369)

Simone Talenti toszkán építész és szobrász volt, az orvietói Dóm építésénél merült fel először a neve. Ottani munkája végeztével Firenzében próbált szerencsét. Meg is találta, mert az 1340-es évek végén átvette a firenzei Dóm építésének irányítását. Haláláig elkészültek az épület falai, melyek a tervezettnél hosszabbra épültek, így Európa akkori legnagyobb temploma lett.
Giotto, majd Andrea Pisano halála után ő folytatja a Campanile építését is, mely munka 59-ben fejeződött be, és nem pont olyan lett, amilyennek Giotto tevezte. Talenti némiképp alakítgatott rajta, alacsonyabb lett és nem készült a tetejére fedés, hanem kilátóterasz lett helyette.
Részt vett az Orsanmichele templommá építésében a tűzvész után, és vezette a Loggia del Lanzi építését is.
Néhány szobra az Opera del Duomóban látható.

Forrásmunkák

Boccaccio, Giovanni (1313-1375)


Édesapja utazó ügynökként Párizsban járva megismerkedett egy özvegyasszonnyal, ennek a kapcsolatnak a gyümölcse lett Giovanni. Apja Firenzében törvényes gyermekeivel együtt nevelte. Őt is bankárnak szánta, több évet töltöttek együtt Nápolyban, ahol a fiatalembert inkább érdekelték a mindennapi emberi sorsok, mint a pénzügyi vagy jogi tanulmányok. Volt része örömökben és bánatokban egyaránt, de ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy azzá az emberré váljon, aki lett belőle. Egy nálánál idősebb özvegyasszony, Maria d'Aquino szerelme is hozzájárult ahhoz, hogy ne múljanak el nyomtalanul benne a nápolyi évek. Első prózai művét róla írja, Fiametta címen.


Pontosan nem tudni mikor ment vissza Firenzébe, több évig járta Itáliát, de Firenzében hamarosan barátságot kötött Petrarcával, aki többször átsegíti érzelmi válságain. Vallásos neveltetésben részesült és néha komoly aggályai vannak saját erkölcseit illetően, ráadásul olykor durva kritikák is érték készülő művét, a Dekameront. Egy kétségbeesett pillanatában el akarta égetni a kéziratot, de Petrarca ezt megakadályozta. 1348 és 53 között írta a Decameront, ami ismertté tette a nevét, de büszkébb volt latin nyelven írt humanista munkáira. Mégis a Dekameron tette halhatatlanná a nevét, mind a mai napig a vlágirodalom egyik legolvasottabb műve. 1348-ban hatalmas pestisjárvány söpört végig Itálián, 10 fiatal firenzei nemes, lányok, fiúk vegyesen, egy vidékí villában pikáns történetek mesélésével múlatják az időt. A 10 fiatal tíz napon át összesen 100  történetet mesél el, innen a mű címe. Novellái mind önálló egységek némi összekötő szöveggel, ez teljesen új volt az akkori irodalomban. Új volt az a realizmus is, amivel felruházta a novellák szereplőit, legyenek azok cselédek vagy úri hölgyek, katonák vagy nemes urak, apácák vagy adott esetben egyházi főemberek. A leplezetlen igazság kimondása volt a célja, de ehhez talán nem volt még érett az akkori társadalom. Az egyházat magát ugyanúgy nem kedvelte, ahogyan Dante, de legbelül ugyanúgy hívő is, mint Dante. Talán ez a felemás érzés is hozzájárult ahhoz, hogy megismerve Dante Isteni színjátékát, elvállalta, hogy rendszeres felolvasásokat és nagyarázatokat tartson a műből különböző templomokban. Rosszabbodó egészségi állapota miatt azonban viszonylag hamar abba kellett hagynia ezt az elfoglaltságot. Visszatért az ősi családi fészekbe, Certaldóba, ahol meglehetősen nagy szegénységben élt, majd hamarosan meghalt.

Forrásmunkák
- Én jártam Certaldóban, voltam abban a házban, melyben élt és ami ma múzeum. Igazából nem volt különös érdekesség benne, néhány korabeli ruha, és sok-sok Dekameron különböző népek és korok kiadásában. Meglepetésünkre magyar nyelvű csak egy darab szomorkodott a polcon..., persze az ember nem egy Dekameronnal indul egy hosszú utazásra. Ha valaki olvassa a soraimat, és majd ha netán arra jár és visz nekik egy magyar példányt, bizonyosan örömmel fogadnák! Azok a könyvek abban a sok szekrényben mind Dekameronok.

Baccio d'Agnolo (1462-1543)

Baccio D'Agnolo neve ezidáig egyáltalán nem hangzott ismerősen, pedig számtalan látványos alkotása van Firenzében, és még több is lehetne, de sok megsemmisült az idők során.
Fafaragó családból származott, apja műhelyével több templomban és egyéb fontos helyen dolgozott és megismert több fontos művészt. Egyre jobban érdekelte az építészet, így aztán elindult Rómába tanulni. 1506-ban olyan fontos munkát kapott, hogy körbe építse a Dóm kupolájának az alsó részére tervezett loggiát. A munkát el is kezdte, egy nyolcadot meg is csinált belőle, de aztán leállították a munkát. Állítólag Michelangelo tiltakozott ellene, azt mondta rá, hogy tücsökjárda. Firenze most is hallgatott rá és leállították az építést. Azt én nem igazán értem, hogy miért nem bontották le a már meglévőt. Volt is statikai probléma miatta, de aztán megoldották korszerű technikákkal. 
Legjelentősebb firenzei munkája sem aratott osztatlan elismerést, a Palazzo Bartolini Salimbeni túlságosan rómaiasra sikerült a firenzeiek számára, korábban az általa használt formákat csak templomoknál látták. Pedig az épület nagyon szép, igaz, tényleg nem a szokványos firenzei stílust képviseli.





Colle Val'd Elsában a tartományi székházat tervezte, volt szerencsém személyesen látni azt is.
-
Mint Michelangelo jó barátja elkészítette neki fából azt a makettet, amit Michelangelo tervezett a San Lorenzo templom homlokzataként, és melyet most a Buonarroti múzeumban láthatunk.
Ő tervezte  továbbá a Santo Spirito templom harangtornyát, ez egyöntetű elismerést aratott Firenzében. Műhelyében a kor legnagyobb művészei fordultak meg nap, mint nap.

Dante Alighieri (1265-1321)

Egy már nem igazán jelentős nemesi család gyermekeként született Firenze keleti városnegyedében, őt is, mint akkorban mindenkit, a San Giovanni Battisteróban keresztelték meg. Okos és szorgalmas ifjúként korán nagy műveltségre tett szert, a bolognai egyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Egy darabig katonáskodott, rész vett néhány fontos csatában. 1295-re elkészült első, önéletrajzon alapuló verses műve, a La vita nuova (Új élet), amiben már foglalkozik élete nagy szerelmével, Beatricével (bár Beatrice talán csak "ürügy" volt élete során arra, hogy szerelmi témájú verseinek állandó ihletője legyen. Állítólag soha nem beszéltek egymással és látni is csak egyszer látta, amikor még mindketten gyermekek voltak).
Férfivá érésének egyenes következménye volt, hogy a politikai életbe belekeveredjen, ez alól firenzei férfi nem vonhatta ki magát, és ő nyílván nem is akart kimaradni belőle. Bár nemesi családból származott, de a polgári guelf párt tagja lett, belépett az orvosok céhébe, mert akkoriban nem számított az az ember, aki nem volt céhtag.  Pártjának feketékre és fehérre szakadásakor azért mégis inkább a nemesekhez közelebb álló fehérekhez húzott. Feleségül vett egy Donati lányt, ennek ellenére később a Donatiak lesznek a legnagyobb ellenségei. 7 gyermekük született, sorsukról nem írtak a krónikák. Lehet letagadták száműzött apjukat?
1295-től több fontos hivatalt töltött be a Városházán, 1302-ben, amikor a két részre szakadt párt között kenyértörésre került sor, akkor éppen prior volt. A korábbi tapasztalatok alapján mindenki félt az újabb harcoktól, ezért megpróbáltak igazságos döntést hozni, a leghőzöngőbbeket mindkét pártból száműzték. Ezzel a döntéssel annyira legyengítették saját pártjukat, hogy szükségszerűen el kellett bukniuk a VIII. Bonifác pápa által is támogatott feketékkel szemben. Természetesen a bosszúhadjárat nem maradt el, százakat száműztek Firenzéből, köztük Dantét is. Elég ellentmondásos adatok vannak büntetésének mértékéről, van amelyik szerint kivégezték volna, ha hazatér, de mások szerint Firenze könyörgött neki, hogy hazatérjen, de ő nem volt hajlandó erre.
Mindenesetre egy új, meglehetősen izgalmas élet vette számára kezdetét, fejedelmi palotákban vendégeskedett hosszabb-rövidebb ideig, ismerkedett Itália dolgaival. Száműzetésétől kezdve egyértelműen ghibbelin politikát folytatott, minden tehetségével azon volt, hogy a császár hatalomra kerülését elősegítse. Elképzelése nem is tűnt reménytelennek, VII. Henrik német-római császár megkezdi itáliai hadjáratát, de nem jutott messzire, Pisában  megbetegedett és meg is halt. Dante minden reményét elvesztette és végső állomáshelyére, az Itália perifériáján lévő, 1318-ban az egykor római császároknak otthont adó Ravennába költözött. Ott nyugszanak maradványai, hiába próbálták a firenzeiek könyörgéssel, csellel megszerezni városuk nagy szülöttét legalább holtában, sírja a Santa Crocéban üres.
El lehet gondolkozni azon, mi lett volna Dantéból, ha nem űzetik el városából, lehet, hogy akkor is világhíres költő lett volna, de a máig a legtöbbek által olvasott világi művet, a "Commediát" (melyhez csak később tette hozzá Boccaccio a "Divina" jelzőt, s lett így Isteni színjáték belőle), valószínűleg nem írta volna meg. Mert ezt a művet éppen a hálátlan Firenzének szánta, képzeletbeli utazásának legrémisztőbb állomásán, a pokolban nevesített firenzei polgárok sora bűnhődik az idők végezetéig.
A mű tartalmán és különleges szerkezetén kívül abban is kítűnik, hogy nem latinul, hanem a legszebben hangzó, ma is használt toszkán nyelvjárásban íródott. Dante költészetében mindig is az olasz nyelvet részesítette előnyben,  irodalmi nyelvezete, a "dolce stil nuovo", vagyis az "édes új stílus" visszafordíthatatlanul teret nyert az itáliai irodalomban. Írt ezirányban is egy művet, melyben nem véletlenül latin nyelven szól a művelt emberekhez, az olasz nyelv használatára bátorította azokat, akik azidáig csak latinul írtak, olvastak. Ezzel, és nem politikai tevékenységével vívta ki, hogy a reneszánsz első jelentős személyiségének tartja az utókor.
Dante egyéb irodalmi művei közül kiemelendő az 1310 és 1313 között írt "Egyeduralom" című, melyet még ravennai tartózkodása előtt írt. A mű lényege, hogy megvilágítsa, hol van a helye és mi a szerepe az egyháznak és az államnak, vagyis a császárságnak, ennek a két hatalmi struktúrának. Ezek szerinte is Isteni eredetűek, de míg az egyháznak a feladata a lelkek tisztán tartása és felkészítése a túlvilágra, addig a császárság dolga az e-világi élet megfelelő színvonalának biztosítása minden alattvaló számára. Szép, csak némiképp utópisztikus megállapítás.

Giovanni Villani kortárs krónikás véleménye Dantéról:

"Firenze községének száműzöttjeként halt meg, körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante régi és tisztes nemzetség sarja volt, családja a San Pietro negyedben lakott: szomszédaink voltak az Alighierik. Száműzetése akkor történt, amikor a francia király öccse, Valois Károly Firenzébe jött, és a fehér guelfek bukása bekövetkezett. A nevezett Dante egy időben városunk vezető emberei közé tartozott, s vétek nélkül, csupán azért kellett örökre elhagynia hazáját, mert a Fehérek pártjának híve volt. Világi ember létére minden tudományban jártas férfiú, a legnagyobb költő és bölcselő, szónoklatban és verselésben kiváló mester volt, nyelvünkön senki sem írt oly tisztán és magasztosan, sem az ő idejében, sem azóta... Ha akkor, most negyven éve, bátrabbak a fehérek, és merészebb maga messer Dante is, ha csak a Feketékre sújtanak le és a maguk pártját jó erőben megtartják: talán nem kellett volna Dante Alighierinek száműzetésben meghalnia... de akkor soha nem írta volna meg az Isteni színjátékot..."

Megjegyzem itt, hogy akkor talán soha nem kerülnek hatalomra a Mediciek, akik pontosan ezekben az időkben kezdték bontogatni szárnyaikat. A történelmet már csak az ilyen "véletlenek" alakítják, és sosem tudhatjuk, ha valami másként történik, akkor mi lett volna. A világot és benne az egyéni sorsunkat is leginkább egy-egy mellékesen, szinte véletlenül hozott döntés alakítja.

Forrásmunkák


https://hu.wikipedia.org/wiki/Isteni_sz%C3%ADnj%C3%A1t%C3%A9k 

 Az itt fentebb látható link Dante Isteni színjátékának teljes szövegét tartalmazza.

Cronaca - Simone del Pollaliuolo (1457-1505)

Nevét, vagyis hogy "krónikás", onnan kapta állítólag, hogy római élményeiről nagyon nagy lelkesedéssel mesélt mindenkinek. Nincs köze a közismert Pollaliuolo fívérekhez.
Építész volt, ő folytatta a Palazzo Strozzi építésének felügyeletét Benedetto di Maiano halála után, ő tervezte a gyönyörű belső udvart és a külső párkányzatot római emlékei alapján.
Valószínűleg ő tervezte a San Miniato hegyen a San Salvatore al Monte templomot, mely a Michelangelo térhez közel látható. Michelangelo kedvenc temploma volt, és úgy nevezte, hogy "la bella villanella", vagyis a "Szép parasztlány". Köze lehet a Santo Spirito templom nyolcszögletű kápolnájához, de ez vitatott, talán csak az előcsarnok tervezésén dolgozott, maga a kápolna Giuliano da Sangallo műve lehet.
Ki gondolta volna, hogy amikor Savonarola volt Firenze vezetője, akkor ő alakíttatta ki Cronacával az "ötszázak termét", vagyis a "Sala dei Cinquecentót" a Palazzo della Signoriában!

Forrásmunkák

Verocchio, Andrea del (1435-1488)

Forrásmunkák https://hu.wikipedia.org/wiki/Andrea_del_Verrocchio - Verrochio neve számomra leginkább Velencéhez kötődik, hiszen ott láttam előszőr a szó szoros értelmében kimagasló munkáját, a híres hadvezér, Colleoni lovasszobrát az SS.Giovanni e Paolo téren. Szomorú, de magát a kész szobrot a mester már nem láthatta hirtelen és korai halála miatt..., mindössze 53 éves volt. Verrochio is amolyan polihisztor volt, mint korának több művásze, szinte bármikor, bármit el tudott készíteni bármilyen anyagból. Cosimo Medici pártfogoltjaként indult pályafutása, mely töretlen volt egész életében. Nevét még azzal is beírta a művészet történelembe, hogy ő volt Leonardo da Vinci első mestere!

Vasari, Giorgio (1511-1574)

  Giorgio Vasari Arezzóban született, több igen jelentős építészeti alkotása látható szülővárosában, de munkássága javát Firenzében, I. Cosimo Medici herceg, majd főherceg szolgálatában végezte. Mindössze 13 éves volt, amikor megérkezett Firenzébe, ahol elkezdte tanulmányait, Michelangelo és Andrea del Sarto voltak első mesterei. Festő és építész volt, de neve elsősorban nem saját művészete miatt maradt fenn, hanem mert mély alázattal elvállalta és véghez vitte azt a megbízást, hogy megírja élettörténetét a reneszánsz kor legjelentősebb művészeinek! Maga a korszak nevét fémjelző "reneszánsz", vagyis "újjászületés" elnevezés is tőle származik. Bár írásaiban elég sok a vitatott állítás, de ettől függetlenül felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott az utókornak az életutak kikutatásával, leírásával, életműveik művészi elemzésével. Művének címe: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Önmaga feltétele volt, hogy csak már nem élő művészek életéről írjon, egyvalakivel tett csak kivételt, Michelangelóval. Őszinte csodálatán túl tanítványa is volt a nagy művésznek, ezért baráti szálak is fűzték őket egymáshoz.
Festőként nem tartozott a jelentősebb művészek közé, de némely portréja igen megkapó. Monumentális harci jelenetekkel díszítette pl. a Palazzo della Signoria nagytermét, de az épület belső udvarának tervezése és kivitelezése is az ő feladata volt. A Santa Maria del Fiore kupolájának belső díszítése bár érdekes, de nem igazán illik a visszafogott dómhoz az a manierista stílus, amit Zuccarival egyetemben produkáltak.
Mint építész is hagyott jelentősebb emlékeket Firenzében, elsősorban az Uffizi épületének, valamint a Palazzo Vecchiót a Palazzo Pittivel összekötő Corridoio Vasariano megtervezésével. Kevesek által ismert munkája a Loggia del Pesche, amely a Mercato Vecchio fontos része volt, de a nagy XIX. századi átépítésnél lebontották. Szerencsére a XX. században újra felépíttették a Piazza dei Ciompin, ahol jelenleg is látható. Sokat dolgozott a Santa Croce templomban is, ő tervezte Michelangelo síremlékét..., ami, valljuk be, nem igazán méltó az ott nyugvó mesterhez. Itt megjegyzem, hogy állítólag nagy szerepe volt Vasarinak Michelangelo tetemének Rómából történt elrablásában és a Santa Croce templomba helyezésében..Magát a temetési szertartást is ő tervezte.
I. Cosimo Medici herceg első számú mestereként sokszor különleges munkák elvégzését is vállalnia kellett, pl. különböző ünnepi programok szervezését, díszletek építését. 

Forrásmunkák

Ucello, Paolo (1396 -1475 ) Giovanni Acuto és "lovasszobra"

 Paolo_Uccello reneszánsz festőként nagyon nagy szerepet játszott a perspektíva megismertetésében. Ha alaposabban utána nézünk a művészetének, azt láthatjuk, hogy  Ucellónak szinte mániájává vált a festmények ilyetén megszerkesztése! Nagyjából egykorú volt Masaccióval (1401-1428), de sokkal tovább élt nála, és valószínűleg sokat tanult elődje korszakot alkotó munkásságából! Ezek a lenti képek jól példázzák eme elhivatottságát, a veteményeskertben is szépen rövidülnek az ágyások, kisebbednek az emberek! Tényleg szinte mindent alárendelt eme felismerésének, emiatt festőtársai különcnek nézték ahelyett, hogy követték volna. Hihetetlenül sokat dolgozott, családra nem jutott ideje.
-
Ha nem nézünk utána alaposabban Paolo Ucello rendkívül gazdag munkálkodásának, azt gondolhatjuk, nem volt túl jelentős művész..., pedig hát páratlanul gazdag a hagyatéka. Gyakorlatilag úgy tűnik, higy semmi más nem volt fontos számára, csak a festés. Mindenben törekedett a tökéletességre, a fákon az almáknak ugyanúgy szépeknek kellett lenniük, mint az angyaloknak. És még ha azt kérték tőle, akkor szobrokat is festett! 
-


-
Képei ráadásul többnyire hihetetlenül mozgalmasak, több dimenzióban több szereplősek. Magánéletre nem volt ideje, mindent feláldozott művészete oltárán! 
A Basilica Santa Maria Novella kolostorának kerengőjét Noéval kapcsolatos izgalmas freskókkal töltötte meg, ezen rész neve Chiostro delle Verde (Zöld kolostor). Sajnálatos módon ezen freskók erősen sérültek az 1966-ban Firenzét elözönlő árvíztől..., de így is megtekintésre érdemesek 
-

-

Paolo Ucellónak az egyik "legizgalmasabb", vagy inkább mondjuk úgy, hogy "legszerethetőbb" festménye ez, melyen Szent György legyőzi a sárkányt és kiszabadítja így a királylányt. Mese, mely mesésen van megfestve. 

-

-
Giovanni Acuto (1320-1394) "lovasszobra" a Santa Maria del Fiore székesegyházbanha jól emlékszem mindjárt a főbejárat melletti baloldali falon látható. Paolo Ucello kapta a megbízást a hős angol hadvezér lovasszobrára, de úgy tűnik a megrendelő nem tudta, hogy Ucello csak festeni tud lovat, faragni nem! :-) Festett is, és panasz nem lehetett, megvolt a ló, a lovas és az emelvény is. Giovanni Acuto amúgy angol származású zsoldosvezér volt, az igazi neve John Hankwood. Sok győztes csatát vívott Firenzéért zsoldos katonaként. Személye azonban eléggé megosztó..., de hát fizetett katona volt, nem szerzetes. .Úgy néz ki amúgy, hogy földi maradványai nincsenek Firenzében, fia Angliába szállíttatta azokat. A többféleképpen értékelhető emléke azonban örökre megmaradt Firenzének ebben a különleges festményben, amit a Duomóban láthatunk..







Tasso, Giovanni Battista del

1547 és 1551 között építette Giovanni Battista del Tasso a Loggia del Mercato Nuovót, egyéb adatot nem találtam róla. Ez a kis fedett csarnok ma is vásári holmik árusítására szolgál, többnyire úgy tudom a bőrből készült áruk a legkelendőbbek. De nem is ez itt a legérdekesebb, hanem a bronzból készült Porcellino szobra, minek orrának megsimogatása esély a visszatérésre! Hát én elég sokat simogattam... :-( Mondjuk kétszer már voltam Firenzében, és van még egy ígéretem! :-)

Tacca, Pietro (1577-1640)


Pietro Tacca

A művész neve leginkább a SS. Annunziata tér kapcsán ismerős a Firenze és művészei iránt közepesen elkötelezettek számára. Tacca a téren felállított I. Ferdinando nagyherceg lovasszobornak elkészítésében kezdetben Giambolognának segítője volt, és mestere mellett vált igazi művésszé. De tény, hogy a már igen idős Giambologna mindössze 1 évig dolgozott ezen a művön halála miatt, és igen jelentős hátramaradt munkával végül is Tacca készítette el közel 10 éves munkával a még éppen csak elkezdett szobrot. A szobor talapzatára is Tacca készített bronz táblákat, melyek a nagyherceg sikeres tengeri ütközeteit elevenítették fel. Tény az, hogy ami teljesen egyedül csak az ő munkája itt a Piazza Annunziátán, azok a téren lévő tengeri szörnyek, amik ugyancsak utalnak a nagyherceg tengeri csatáira.
-
Ám Pietro Tacca neve talán leginkább egy nem túl jelentős, ám a Firenzébe látogatóknak annál kedvesebb vaddisznócska miatt lehetne közismert, de nem igazán az!  Ez a bronzból készült vaddisznócska, a mindenki által igen közkedvelt Porcellino a Mercato Nuovo egyik sarkán lévő ivókút.  A malacka fényesre simogatott orra a piactér szélén bizonyítja, hogy milyen sokan szeretnének Firenzébe visszatérni, mert állítólag ez a simogatás garantálja az újbóli firenzei látogatást! :-) Igaz, az itteni Porcellino másolat, az eredeti a Bargello múzeumban látható, de azt valószínűleg nem szabad simogatni, így nekünk ez a kedvesebb! :-) 
-
És ha már Pietro Taccáról van szó, aki igazán Firenze művésze volt, említsük meg azt is, hogy firenzei munkáin túl egyebek közt ő készítette Madrid  számára egyik nevezetes condotineréjük lovasszobrát, mely oly nagy ügyességgel van felépítve, hogy a lovasát tartó felemelkedő ló két hátsó lábán van a szobor súlypontja, és csupán a farok segít bele az egyensúly megtartásába. Úgy hírlik, hogy maga Gallilei számította ki a szobor stabilitását. Mindenesetre úgy érzem, hogy Tacca neve kissé alá van becsülve Firenze irodalmában, pedig  nagyon nagy művész volt ő is.
-




Spinello Aretino (1345-1410)

Sansovino, Jacopo (1486-1570)













Jacopo Tatti volt az eredeti neve, de felvette mesterének, Sansovinónak a nevét. Firenzében született, de élete legtermékenyebb időszakát Velencében töltötte. Éppen hogy csak neves szobrász lett belőle, amikor Firenzéből Rómába hívták, Idővel visszatérve Firenzébe készített a Dóm homlokzatára egy Szent Jakab szobrot. Az általa alkotott Bacchus szobor most a Bargellóban látható.



Készített tervet Jacopo Sansovino is a San Lorenzo templom homlokzatára, amelyen végül Michelangelo pályázata nyert, de sosem került megvalósításra egyik  terv sem..., a San Lorenzo templom mindmáig dísztelen homlokzattal rendelkezik, ami  azért is különös, mert a Medicik temploma volt! A politikai helyzet nem kedvezett Michelangelónak és a Mediciknek akkor, amikor ez a munka megvalósulhatott volna. Michelangelo maga választotta ki a legszebb márványokat a bányából, vitette a templomhoz, de végül nem kerültek megmunkálásra..., menekülni kellett az akkori Firenzéből Michelangelónak, és Rómáig meg sem állt.
-
1510-17-ig Andrea del Sartoval közös műtermük volt. Amikor X. Leo pápa (Giovanni de Medici) Firenzébe látogatott, akkor óriási ünnepséggel fogadták. Ennek az ünnepségnek egy momentuma volt  az, hogy az akkor még díszítetlen homlokzatú Dóm elé fából egy hatalmas álhomlokzatot készítettek. Annak díszítését Jacopo Tatti tervezte és rajzolta fel, Andrea del Sarto meg kifestette. Állítólag gyönyörű volt, csodájára jártak az emberek, tervezték, hogy majd olyan lesz az igazi, de az eső hamar lemosta az álhomlokzatról a festést..., és a templom mindmáig dísztelen homlokzattal rendelkezik. Hogy ennek mi az oka, nem tudni.  
-
Jacopo  Sansovino közel egy évtizedre visszament Rómába, majd végül Velencében találta meg az igazán neki való helyét, 1529-ben kinevezik Velence főépítészének, és haláláig Velencének dolgozott, nem kevés sikerrel.


Sansovino, Andrea (1467-1529)

Andrea Sansovino Arezzo közelében született, ahonnan Firenzébe ment tanulni Antonio Pollaliuolónál. Lorenzo de Medici Portugáliába küldte 1491-ben, 1500-ig maradt ott. 1502-5-ig a firenzei Battisteróhoz készítette a Jézus megkeresztelése szoborcsoport két fő alakját, Jézust és Keresztelő Szent Jánost.
Rómába hívta II. Gyula pápa, ahol sok szép feladatot kapott, főleg gyönyörű síremlékek faragását. Híres műve "A Szűz, a gyermek és Szent Anna" című szobra a San Agostino templomban, melyet Leonardo da Vinci festménye inspirált.
Róma után Loreto jött, 1513-tól haláláig ott dolgozott, ő maga már nem sokat szobrászkodott, inkább felügyelte mások munkáit.