ghibellinek, guelfek - fehérek, feketék



Egész Itáliában szerepük volt a guelfek és a ghibellinek néven szereplő pártoknak a XII.,XIII, XIV. századokban, de talán sehol sem volt ez a versengés olyan éles, mint Firenzében. Ennek azonban sajátságos oka volt, mégpedig demokratikus oka. Firenze a középkorban és a reneszánszkorban is, legalább látszólagosan, sokkal jobban ügyelt a demokratikus formák betartására, mint más városállamok kiskirályai, önkényurai. Firenzében volt ez a két ellenséges párt, kíméletlenül harcoltak adott esetben egymással, de általában a legyőzöttek „csak” száműzetésre ítéltettek, vagyonaik elkobzására, házaik lerombolására. A száműzöttek egy darabig meghúzták magukat valahol, nyilván vagyonuk javának elrejtéséről időben gondoskodtak, és megerősödve újra szervezkedni kezdtek. Egy idő után jött az újabb csata, vagyis az ellenség nem szűnt meg, sőt, bosszúszomjasan készülődött a visszavágásra. Nem volt diktatúra, ha valaki elkezdett szervezkedni, azt nem kapták el azonnal és nem fejezték le alapos indok nélkül. Ezért volt az, hogy a középkori Firenze olyan volt, mint egy ellenségeket magába rejtő vár, ahol a házak maguk voltak az erődítmények. Ezekben az időkben alakultak ki a toronyszerű épületek, melyeknek bejárata olyan magasan volt, hogy csak belülről lehetett irányítani benne a közlekedést, és harcok esetén biztonságos menedéket nyújtott. Persze ezek a vékony tornyok a helyhiány miatt is alakultak ilyen karcsúra. Indokolt volt ez a várfallal körülvett városokban, de legalább annyira indokolt volt a hegyre épült városokban. Ennek az építkezésnek Firenzében viszonylag kevés emléke maradt (San Gimignano az a város, ahol az egykori 70-nél több toronyból ma is látható 13, melyek jócskán túlnyúlnak az átlagos épületek magasságán). A firenzei erődszerű lakóépületek sokszor úgy voltak kialakítva, hogy a barátok házaik közt belső összeköttetés volt, ha kellett, akkor tudtak egymásnak segíteni. Persze ha a legfőbb ellenség a szomszéd volt, az nem lehetett szerencsés állapot.

Guelfek: Azok a többnyire meggazdagodott iparosok, bankárok, kereskedők, kézművesek és bárki más, aki Itália városainak jövőjét az egyház uralma alatt akarta tudni, irányítójának a pápát kívánta. Jelképük a fenn látható vörös liliom fehér mezőben.

Ghibellinek: Azok a többnyire arisztokraták, földbirtokosok, nemesemberek, akik a római császárság egykori nagyságának visszaszerzését remélték, és a német római császár irányítása alatt szerették volna látni Itáliát. Jelképük egy fehér liliom volt vörös mezőben.

Voltak olyan városok, melyekben viszonylagos nyugalom vagy esetleg komolyabb diktatúra miatt állandó pártállásúak voltak, és természetesen olyanok is, ahol, a kor szokásainak megfelelően nem szavazással, hanem harccal döntötték el a "választásokat".


Miután 1266-ban a ghibellinek megsemmisítő vereséget szenvedtek a guelfektől, pár évtizedig nyugalom volt a városban. Idővel a száműzöttek közül néhányan visszatértek, de nem is ez volt a legnagyobb baj. A polgárok egyre gazdagodtak, és egyre fokozódott a feszültség a városban a vezető szerepek megszerzéséért. Az egymással ellenséges érzelmeket valló családok ekkor már inkább csak ürügyként használták fel a pápaság, illetve a császárság iránti vonzalmukat a kettéválásra, sokkal inkább anyagi és „emberi” okai voltak a kétfelé szakadásnak, de az tény, hogy a fehérek között több volt a nemes származású.
A guelfek közötti szétválás nem volt jellemző szerte Itáliában, de a firenzeiek nem nyugodtak. A közelben lakó pratói guelfek már hamarabb kettéváltak, és ott az egyik csoportosulás ősanyja egy Bianca nevű nemes hölgy volt, ezért lettek azok a fehérek, és értelemszerűen az ellenfél a fekete…, annak alapján lettek aztán a Firenzeiek is fehérek és feketék, hogy ki melyik prátói párt tagjait támogatta. 

Ennek az ellentétnek kicsúcsosodása abban az időszakban következett be, amikor Dante Alighieri éppen priorként a Városházán lakott (régen a két hónapos priorság ideje alatt nem volt szabad elhagyni a Palazzo della Signoriát). Dino Compagni krónikaíró szerint az 1300-as évek elejére a feszültség egyre fokozódott a városban, az emberek már nem mertek kimenni az utcára, mert bármilyen tett bármelyik pillanatban fellobbanthatta az elfojtott szenvedélyeket. És a provokációkban a fekete guelf Donati család tagjai élen jártak, de mint máshol már esett róla szó, az ugyancsak fekete guelf Medici család is ekkoriban kapott  erőre. Dante pedig fehér guelf volt, ő is benne lehetett abban a döntésben, hogy a béke és az igazság érdekében száműzzék a legnagyobb hangadókat, de ne csak a feketék táborából, hanem a sajátjukból, a fehérekéből is. Ezzel óriási hibát követtek el, egyrészt kimutatták gyengeségüket azzal, hogy nem vállalták fel a harcot, másrészt tudatosan le is gyengítették magukat..., el is vesztették vezető pozíciójukat, és 1302-től többé nem rúgtak labdába a ghibellinekkel egyetemben.
1434-ben XII. Benedek pápa betiltotta ezeket az elnevezéseket, de attól még az ellenségeskedés megmaradt a táborok között. Firenzében 1537-ben a montepurlói csatában I. Cosimo de Medici herceg vívta a száműzött nemesekkel az utolsó csatát, az azt követő megtorlások és diktatórikus vezetési módszerek a továbbiakban gátat vetettek az efféle megmozdulásoknak, de bizonnyal a fennmaradt nemesi családokkal jutottak is valami egyezségre

A mai napig Firenzének az oldal tetején látható egykori guelf jelkép, a vörös liliom a címere.




Pápák a reneszánsz korban

Itáliai viszonylatban a humanista eszmék terjedésében az igazi áttörés II. Piusz, az első reneszánsz pápa megválasztásával (1458) történt.


II. Piusz (1405-1458-1464) Enea Silvio de' Piccolomini, Corsignano (a pápa emlékére ma Pienza a város neve)
Ifjúkorában nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére.

II. Pál (1417-1464-1471) Pietro Barbo, Velence
A reneszánsz pápák sora mindjárt itt az elején megszakad, az önimádónak titulált II. Pál kifejezetten ellensége volt a humanizmusnak, bár aművészeteknek barátja volt, a pompát kedvelte.  Keményen üldözött minden renitens eszmét, és nagy erőket mozgatott meg pl. Oroszországban a katolikus tanok terjesztésére.
A törökök elleni fellépést másként gondolta, mint elődei, sőt, utódai is, ő a keresztes hadak szervezése helyett a fenyegetett országokat támogatta anyagilag, így Mátyás király is jelentős összegekhez jutott. A kifejezetten népszerűtlen pápák táborát erősíti.

IV. Sixtus (1414-1471-1484)  Francesco della Rovere, Savona
Neve örökre közszájon forog az általa építtetett kápolna miatt, bár nem őt emlegetik emberek milliói, hanem Michelangelót, annak ellenére, hogy a kápolna falait az ő megrendelésére Firenze legnagyobb mesterei borították freskóikkal. A kiválóan képzett teológus osztozott a humanizmus eszmélyében, ez leginkább Róma építészeti megújúlásában mutatkozott meg, Rómára gyakorlatilag rá sem lehetett ismerni uralkodása után, mert nem csak épületeket, templomokat építtetett, hanem utcákat, tereket is, kialakítva a reneszánsz római negyedet. Szenvedélyesen gyűjtötte az antik szobrokat és könyveket.
A tudományok terén is nagyon felvilágosult volt, ő adott először engedélyt a bűnözők holttestének felboncolására tudományos célból.
A nepotizmus talán az ő uralkodása idején öltötte a legnagyobb méretet. Ennek legemlékezetesebb akciója volt a "Pazzi féle összeesküvés" nével elhíresült gyilkossági kísérlet a Medici fívérek iránt, melyben Giuliano de Medici meghalt, de Lorenzo de Medici megmenekült. De a pápa nem adta fel, a leleplezett és megtorolz összeesküvés után még háborút is indított a Mediciek által kormányzott Firenze ellen, ami végül Lorenzo de Medici bátorságának köszönhetően kudarcba fulladt..
Róma város legfontosabb pozicíóit a Rovere család tagjai foglalhatták el, hatalmas erőre téve így szert. Ekkoriban került Urbino is a Rovere család hatalma alá.
A pápaságával járó ügyek nem különösebben érdekelték, a család és a művészetek élveztek előnyt az egyházi reformokkal szemben.
Halálakor a 32 tagból álló biborosi kollégium 23 tagját ő nevezte ki korábban a pozicíóba.

VIII. Ince (1432-1484-1492) Gianbattista Cybo, Genova
A nápolyi udvarban és a római, illetve padovai egyetemeken eltöltött fiatal éveinek eredményeként 16 gyermeke volt pápai kinevezése idején. Nincsenek rá bizonyítékok, de alán igaz, hogy nem minden gyermeke volt törvénytelen, mert volt felesége is, akinek halála után elhatározta, hogy egyházi pályára lép. Apja korábban szenátor volt Rómában, így sok segítője akadt, gyorsan emelkedett a ranglétrán. Fontos esemény volt életébe, hogy összebarátkozott az ugyancsak liguriai Giuliani della Rovere  (későbbi II. Gyula pápa) bíborossal, aki készségesen egyengette a pályáját.
Amikor elhunyt IV. Sixtus, akkor Giuliano della Roverének és Roderigo Borgiának hasonló támogatottsága volt, így aztán Rovere támogatásával egy "független" jelölt, Gianbattista Cybo választatott meg.
Nem volt jelentéktelen pápa, de cselekedeteit a háttérben mindig della Rovere irányította.
Kezdetben nem nagyon törődött mással, mint hogy népes családjának tagjait megfelelő pozicíókba helyezze.
Bár beiktatásakor  a béketeremtést tűzte zászlajára, mégis hamar háborúba keveredett a renitenskedő nápolyi udvarral. Szövetségest VIII. Károly francia királyban, és Lorenzo de Mediciben, Firenze urában talált, az utóbbi esetben a szövetség megpecsételésére egyik fia el is vette feleségül Lorenzo Maddalena nevű lányát. Lorenzo sem önzetlenségből támogatta, cserébe a pápa bíborossá tette 13 éves fiát, aki majdan X. Leo pápa lesz.
A pápa tervezte a török invázió megfékezését, kezdetben háború formájában, de hamar felismerte, hogy nem sok remény van a keresztény uralkodók szövetségbe kovácsolására, így aztán személyes tárgyalásba kezdett a szultánnal, nem is teljesen eredménytelenül. II. Bajazid szultán öccse puccsal akarta megszerezni bátyja hatalmát, de végül menekülni volt kénytelen, és Rómáig meg sem állt. A pápa látszólag menedéket adott neki, de valójában jelentős díj fejében a szultán kérésére igazából fogva tartotta Dzsem herceget 1489-től, akit aztán VI. Sándor is "megörökölt".
Rómában az ő idejében, de nem feltétlen az ő hibájából, rettenetes volt a közbiztonság. Elődje, IV. Sixtus minden jelentős római pozícióba della Roveréket ültetett, így azok annyira erősek voltak, hogy rettegésben tartották a várost, ellenfeleiket gyilkoltatták, elűzték. Ezt a helyzetet is kezelnie kellett a pápának, nem sok sikerrel tette.
Nagy lelkesedéssel fogadta viszont, hogy 1492-ben a spanyolok kiűzték országukból az utolsó mórokat is. Ugyanebben az évben Kolombusz Kristóf felfedezte Amerikát, de erről akkor még senki nem sejtette, mekkora létszámbéli növekedést jelent majd a kapolikus egyház számára..
VIII. Ince pápa nevéhez nem sok pozitívum csatolható, de döntései között a legkevésbé szimpatikus volt a spanyol inkvizíció támogatása, és egész Európa területén a boszorkány üldözést lehetővé tévő 1487-ben véglegesített formában kiadott bullája. Ez utóbbi döntésében a nő által okozott eredendő bűn megtorlása is szerepet játszott. Nem sokan siratták halálakor.

VI. Sándor (1431-1492-1503) Roderigo Borgia, spanyol, Valencia
Nem túl jelentős spanyol család gyermekeként született, de nagybátyja, aki Itáliába költözött és idővel III. Callixtus néven elnyerte a pápai hatalmat, szárnyai alá vette. A Rómába érkezett ifjú hamarosan a bolognai egyetemen kezdett tanulni, de alig egy év után visszahívták Rómába, ahol bíborosi rangot kapott, rá egy évre meg alkancellárként rábízták a pápai vagyon kezelését. Azt mondták róla, hogy remekül végezte a dolgát, de természetesen neki is jócskán jutott a javakból. Ügyes ember volt, kétségtelen, jövedelmező hivatalainak se szeri, se száma nem volt, és idővel hatalmas vagyonra és még hatalmasabb befolyásra tett szert a pápai udvarban. Ridrigóban soha nem volt elhivatás az egyházi pálya iránt, de korán meglátta benne a lehetőséget. Szerette és nem is titkolta a hatalmas tivornyákat, a nőket, de volt egy nő, aki gyakorlatilag haláláig a legfontosabb volt számára, Vanozza dei Cattani. 4 gyermekük született, köztük a két híres (vagy inkább hírhedt) Cesare és Lucrezia. Még két gyermeke született más anyáktól, de Rodrigo minden gyermekét szenvedélyesen szeretette, persze céljaira is szívesen felhasználta őket.
És mert azokban az időkben nem a tisztesség volt a legfontosabb tulajdonsága a pápa aspiránsoknak, hát ő is eséllyel indult a pápaválasztáson. VIII. Ince halála után három esélyes jelölt volt, abból kettő maradt, Rodrigo Borgia és Giuliano della Rovere, a végső győzelmet megvesztegetések és fenyegetések árán, de Rodrigo Borgia szerezte meg és VI. Sándor néven, valószínüleg ateistaként, de elnyerte a legmagasabb egyházi tisztséget.
Hogy miként élt a katalmával, arról regényeket írtak sokan, főleg elrettentő példaként, de ezt még akkor bizonyára nem gondolta az a sok-sok lelkes római, akik soha nem látott ovációval fogadták az akkor már rómainak tartott új pápát. Kezdetben úgy is tűnt, hogy végre jó gazdája, netán valóban Isten földi helytartója ül a trónuson. VI. Sándornak pedig, legalábbis úgy tűnt, hogy a legfontosabb dolga gyermekei sorsának elrendezése volt. Valójában hatalmas tervei voltak velük, házasságokkal és egyéb módokon egy nagy itáliai birodalom képe lebegett a szeme előtt. Ennek állomásait és módjait nem írom itt le, csak annyit róla, hogy talán sikerült is volna tervét végrehajtani, ha egy végzetes vacsorán nem lesz rosszul maga a pápa és terveinek legfontosabb szereplője, fia, Cesare. Az akkor már 73 éves pápa két hét múlva meghalt, fia hetekig tartó betegeskedés után felépült, az már sosem derül ki, hogy mérgezés vagy malária okozta-e betegségüket.
A kezdetben oly annyira kedvelt pápa a lehető legnagyobb ellenszenvet vívta ki magának pápaságának évei alatt, el sem akarták temetni a Szent Péter bazilikában, később át is vitték földi maradványait a spanyolok templomába, a Santa Maria di Monserrato templomba. Az őt követő III. Piusz pápa megtiltotta, hogy a lelki üdvéért imádkozzanak. Hogy tett-e egyáltalán valamit az egyház érdekében, arról nem is nagyon szólnak a krónikák.

III. Piusz (1439-1503. szept.22-1503. okt.18) Francesco Todeschini Piccolomini, Siena
A korábbi II. Piusz pápa unokaöccseként hamar egyházi pályára került, nagybátyja minden tőle telhetőt megtett a neveltetéséért és felemeléséért. Nem volt érdemtelen a bizalomra, okos, szerény, önmegtartóztató, egyházi emberhez méltóan kifogástalan életet élt. Egyetlen szenvedélye volt, a könyvek gyűjtése és ő is írt nagybátyjához hasonlóan, kinek halála után visszatért Sienába. Az elkövetkező konklávékon nem is vett részt, visszataszította őt az, ahogyan egyesek harcoltak a voksokért. Sienában élve felépíttette és Pinturiccióval freskókkal kifestettette a ma is a Dóm épületében lévő könyvtárat, úgy tervezte, hogy majdan nagybátyja és az ő könyvei lesznek ott elhelyezve.
VI. Sándor halála után a mélyponton volt a pápák iránti tisztelet, de három önjelölt is volt a címre. Mivel patthelyzet volt, végül kitalálták, hogy válasszák meg a beteg és öreg Piccolominit, kinek halála után jöhet az újabb osztozkodás. Így is lett, a megválasztott pápa mindössze pár hetet töltött hivatalában, ez idő alatt gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tudott tenni tisztségében. Halála okaként a mérgezés sem kizárt, de a súlyosan köszvényes pápának lehetett természetes is a halála.

II. Gyula (1443-1503-1513) Giuliano della Rovere, Liguria
II. Gyula nevét szinte mindenki ismeri, nem annyira önmagáért, mint azért, mert valósággal kényszerítette a munkát elfogadni nem akaró Michelangelót a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának elkészítésére. De nem csak Michelangelóval volt erőszakos, általánosságban ez volt a legjellemzőbb tulajdonsága.

X. Leo (1475-1513-1521) Giovanni di Lorenzo de Medici, Firenze élete

VI. Adorján (1459-1522-1523) Adrian Dedel, holland
Mindenkit, de talán magát Adorjánt lepte meg a legjobban, amikor Spanyolországi otthonában értesítették, hogy pápává választották.
Egyszerű és szegény holland családból származott, apja már gyermekkorában meghalt. Özvegy édesanyja mindent megtett azért, hogy a rendkívüli értelemmel megáldott fia tanulhasson, ami aztán a későbbiekben mások segítségével folytatódhatott. Tanult a leuveni egyetemen, majd ugyanott oktató, majd az egyetem leghíresebb professzora lett. Híre eljutott a német-római császári udvarba is, és egy napon a majdani spanyol király és német-római császár, V. Károly tanulószobájában találta magát. Nem csak oktatta az ifjút, de szoros barátság is alakult ki köztük. Amikor Károly elfoglalta a spanyol trónt magával vitte oktatóját és jelentős pozicíókba helyezte, sőt, amikor már német-római császár lett, akkor elhagyva Spanyolországot egykori oktatójára bízta Spanyolországot.
Aztán egyszercsak jött a hír a pápává választásáról. Korábban még soha nem járt Rómában, nagyon idegen volt a már nem fiatal pápa számára a város, az ottani erkölcstelen életvitel, és persze főleg a lezüllesztett pápai udvar. A legnagyobb és elsődleges feladat a kiürült pápai kincstár feltöltése lett volna. Első döntései között elbocsájtotta az udvarban élősködő jelentős és jelentéktelen művészek hadát, akik közül feltehetően a jelentéktelenebbek lejárató kampányokat indítottak ellene. Az igen okos és igen művelt egyházfő a gúnyolódások kedvelt célpontja lett a római nép számára, akiknek bizony jobban tetszett X. Leo pazarló, de szórakoztató életmódja. Nagyon nehezen viselte a korábban nagy tiszteletnek örvendő pápa ezt a helyzetet, de a legnagyobb csalódást egykori tanítványa okozta neki. V. Károly a saját céljaira akarta felhasználni az adott helyzetet, és ebbe a talpig becsületes pápa nem egyezhetett bele. Ráadásul ez a helyzet a török elleni egységes európai fellépési tervének is gátat szabott.
Egyházi ügyekben nem sokat tudott tenni rövid regnálása alatt, de az sajnálatos volt, hogy a reformációs próbálkozásokat nem vette elég komolyan. Mindössze annyit tett, hogy egy Nürnbergben, 1522-ben tartott birodalmi gyűlésre küldött egy levelet, amelyben elismeri a korábbi hibákat és elődei nevében bocsánatot kért, valamint ígéretet tett, hogy a továbbiakban másként fognak menni a dolgok a Vatikánban. Ez a levél nem hatott meg senkit, és, tudva a jövőt, bizony az ígéret nem sokat ért.
A sok kudarc felőrölte energiáit, főleg pszichikailag nem bírta a rá nehezedő terheket, és alig több, mint egy évi pápaság után meghalt. Róma népe nem siratta a szerintük "barbár" északi pápát. A Santa Maria dell'Anima nevű német templomban helyezték örök nyugalomra, sírjára a következő jelentésű mondatot vésték: "Még a legjobb szándékú emberek is születhetnek erényeikhez méltatlan korban".


VII. Kelemen (1478-1523-1534) Giulio di Giuliano de Medici, Firenze élete

III. Pál (1468-1534-1549) Alessandro Farnese, Canino
A lehető legjobb családi háttérrel rendelkező római ifjúnak nem tetszett a namulás és nem állt  szándékában egyházi pályára lépni. A lehető legnagyobb vehemenciával élvezte az életet, törvénytelen gyermekeinek a száma egyre növekedett. Nem lehet tudni pontosan miért, de hosszabb időre Alessandro az Angyalvárban raboskodott, ahonnan végül sikerült megszöknie. A börtönévek megváltoztatták, Lorenzo de Medici udvarában, ahová befogadták, nagyon szrgalmasan tanult, kifejezetten feltűnő volt eddig palástolt okossága. Akkoriban a Medici udvarban tartózkodtak a legismertebb itáliai humanisták, akik meghatározó szerepet játszottak formálódó egyéniségének alakulásában.
1489-ben engedélyezték neki a visszatérést Rómába, Lorenzo de Medici kiváló értékelésének hatására remek állást kapott a pápai udvarnál.  Ott ismerkedett meg Rodrigo Borgiával, aki beleszeretett Alessandro Giulia nevű nővérébe.  Ez a szerelem eleinte sok hasznot hozott Alessandrónak, de később jelentős terhet is rakott a vállára. A már pápa Rodrigo Borgia ellen szövetkezők között ott volt a Farnese család is, így jobb volt távol tartania magát az udvartól. II. Gyula megválasztása után került vissza a pápai udvarba. Sok egyházi cím birtokosaként helyezte X. Leo fejére a pápai tiarát 1513-ban. Firenzében töltött éveinek hála jó kapcsolatban volt a Medicikkel, így aztán helyzete egyre jobb lett. Amikor Giulio de Medici  javára lemondott a jelöltségről, akkor természetesen nem maradt el a jutalma. VII. Kelemen halála után alig 24 órai tanácskozáson szinte egyöntetű szavazással Alessandro Farnese lett az új pápa III. Pál néven.
III. Pál pápaságát átmenetnek tartják a reneszánsz és a reformpápák között, megítélése inkább pozitív. Legfontosabb feladata egy egyetemes zsinat megszervezése volt, a mantovai és a vicenzai helyszínek nem voltak mindenki számára elfogadhatóak. III. Pál felismerte, hogy valahogy a német-római császárt és a francia királyt kellene kibékíteni a siker érdekében, amit Nizzában el is ért, 10 éves békét kötöttek.
III. Pál nem ijedt meg az előtte álló reformok megalkotásától, tudta, hogy a romokban heverő egyház tekintélyét vissza kell szereznie. Míg a nemzetközi téren folytak az egyezkedések, addig ő rendbe tette a Pápai Állam ügyeit. 9 elismert egyházi embert bízott meg azzal, hogy áttanulmányozza és felülvizsgálja az egyház visszás ügyeit, vonják le a megfelelő következtetéseket. A végeredmény jó volt, de Lutherék nem fogadták el, meg voltak róla győződve, hogy mindez csak szócséplés, megvalósítás nem követheti.
Hosszas huzavova után Trento (Trident) városába hírdették meg a zsinatot, mely egy független herceg birtoka volt Németország és Itália között. 1545 december 13.-án megkezdte működését, és 1547 április 21-ig tartott, de közben 1546-ban át kellett költöztetni Bolognába, mert Trentóban pestisjárvány tört ki. V. Károly követelte  a zsinat visszaköltöztetését német földre, III. Pál inkább különösebb eredmény nélkül bezárta a zsinatot.
Egyre nyílvánvalóbb volt, hogy a protestáns hercegek ellen csak háborúval lehet eredményesen fellépni, természetesen III. Pál is támogatta V. Károly terveit. Bár 1547 május 23.-án a müchleini csatában egyértelműen a császári csapat nyert, nem változott jelentősen a helyzet, végül kiegyezést írtak alá az 1548-as ausburgi egyezményben, vagyis mintha nem történt volna semmi.
A pápa felmérve a helyzetet úgy döntött, hogy szerzetesrendek segítségével lehet legjobban felvenni a versenyt a reformátorok ellen, így több ilyen rend létrehozását támogatta, pl. a Loyolai Szent Ignác által támogatott jezsuita rendet és a kapucinusok rendjét.
III. Pál romba dőlt várost kapott örökségül VII. Kelementől, de kiválóan kezelte a helyzetet, a mai Róma annak az átépítésnek az áldásos következményeit élvezi, vagyis sugárutak és új terek alakultak, szebbnél szebb paloták épültek. Pl. az ő megbízására tervezte Michelangelo az új Capitólium teret és az azt körülvevő palotákat, ő nevezte ki a mestert a Szent Péter székesegyház építési munkálatainak vezetőjévé, annak kupolájának megtervezőjévé.
Michelangelo által készített síremléke közvetlenül Szent Péter sírja mellett van, ennél nagyobb elismerés nem illethette volna.


III. Gyula (1487-1550-1555)  Giovanni Maria Ciocchi del Monte, Monte San Savino


II. Marcell (1501-1555 április9-1555 május1) Marcello Cervini, Montefano (Marche tart.)
Édesapja, aki talán a sienai városháza kincstárnoka volt, foglalkozott szabadidejében az asztrológiával, és a csillagok állásából fényes egyházi jövőt olvasott ki a fia számára. Így aztán az út egyenesen vezetett a legmagasabb posztig, hiszen tudatosan erre készítették fel egész életében, és adottságai is megvoltak a feladatra. III. Pál legfőbb tanácsadójaként első igazán fontos szerepe a tridenti zsinat összehívásának szervezésében és elnökkénti levezetésében volt.
III. Pál halála után III. Gyula lett a pápa, de őt már Marcello Cervini követte. Tiszteletteljes várakozás volt személye iránt, az egész világ ünnepelte, de ő nem ünnepeltette magát. A korábbi pápák szokásait elvetve beiktatásakor nem csinált hatalmas ünnepséget, és a továbbiakban is szerényen viselkedett. A nepotizmust és a politikát elutasította, igazi egyházfőként akarta összebékíteni a keresztény világ uralkodóit, így minden tekintetben úgy tűnt, hogy egy megfelelő ember ül végre a pápai székben.
De a reménység hamar elszállt, a még viszonylag fiatal pápa mindössze 3 hétig élt hivatalában, agyvérzésben elhunyt, hatalmas döbbenetet és szomorúságot hagyva maga után.
Azért elgondolkoztat az, hogy azoktól lehetett általában a legjobb szolgálatot várni, akik hamar meghaltak. Vajon nem volt idejük "elromlani", vagy nem volt természetes a haláluk? Vajon miért pont az igazaknak volt olyan rövidre szabva az idejük?

IV. Pál (1476-1555-1559) Giovanni Carafa, Capriglia Irpina

Firenzei humanisták és a reneszánsz

A humanizmus eszméje nélkül Firenze nem lenne az, aminek az emlékeit ma is látjuk, de ezt az eszmét laikusnak pár mondatban meghatározni nem könnyű. A lényege az ember, vagyis az emberi élet minőségének központba helyezése a korábbi alárendeltséggel szemben. A vallás az embert az eredendő bűn képviselőjeként valójában örök bűnbánatra ítéli, míg a humanisták felszabadítanak ez alól az érzés alól. De a humanizmus nem feltétlen jelent ateizmust, a humanisták legtöbbje mélyen vallásos volt, csak nem aszkétikus módon. Életük fő célja a humanista eszmék és a hit összeegyeztethetőségének bizonyítása volt főleg Platon műveinek tanulmányozásával. E célból hívta új életre Cosimo Medici a híres firenzei Platóni Akadémiát, és folytatta támogatását Lorenzo de Medici is, sőt, az ő idejében működött a legaktívabban.
De annak, hogy Firenze élen járt ezen eszmének a hírdetésében van egy sokkal racionalistább oka is. A városban jól szervezett, mondhatni kapitalista ipar folyt, minek következtében az ott élő emberek egyre gazdagodtak. De mire jó a gazdagság, ha nem költhetjük el a pénzünket, ha nem tehetjük az életünket kellemesebbé? Az emberek szerettek volna bűntudat nélkül jól élni, és ehhez kellett egy eszmei alap. Ezt az alapot adta meg a humanizmus, ez vezetett a reneszánsz, az újjászületés állapotához. A humanisták valójában az ókori boldogabb világ felé fordultak, és annak megismerésétől és némiképp megismétlésétől remélték a jelenkor javítását. A múlt dicsősége iránti igény a művészetekben és az építészetben is felgyorsult, Dante nagy álma volt a Római Birodalom helyreállítása császári vezetéssel, az új épületek tervezői Róma elhanyagolt ókori épületeinek maradványait tanulmányozták.
 De mindez  még önmagában csak az egyének jobb sorsát tette volna lehetővé. Firenze városát nem feltétlen tette volna olyanná, amilyen lett. Hogy ilyen mértékben elindult a fejlődés útján, arra jó alapot adott a lelkiismeret kérdése: jól élek, de cserében leróvom hálámat az egyháznak, azon keresztül Istennek is. De hogyan tehették ezt meg? Főként azzal, hogy felajánlásokat tettek egyházi épületek szépítésére, illetve a tehetősebbek magánkápolnák vásárlásába és szépítésébe kezdtek. Ezzel nem csak a lelkiismeretükön könnyítettek, de munkalehetőséget adtak az építészeknek, festőknek, szobrászoknak, akik addig igencsak lebecsült munkásoknak számítottak, de mostantól mesterek, keresett művészek lettek és persze ők is gyarapodtak anyagilag. Így aztán a város, Firenze, egyre gazdagodott és egyre szépült, és mi, hétköznapi emberek ezeknek az éveknek a csodáiért látogatjuk ma a várost.
De talán még ez sem lett volna elég, ha Firenzében éppen ebben az időszakban nem a humanisták nagy pártfogója, Cosimo de Medici lett volna a korlátlan úr! Környezetében gyülekeztek a kor humanistái, kiknek társaságában nagyon jól érezte magát. Ő volt az, aki már megpróbált az egész város javára intézkedni, azon igyekezett, hogy minden polgárnak elfogadható élete legyen. Ő kezdte el felújítattni a San Marco és a San Lorenzo templomokat, mert humanizmusa sosem térítette el a hittől, és valójában örök lelkiismeret furdalása is volt gazdagsága miatt, hát megpróbálta azt jó célokra felhasználni. De humanista életszemlélete már nem váltohatott, hatalmas szenvedéllyel kezdte el gyűjtetni a híres Medici könyvtár alapjait, emberei szerte a világban keresték és vásárolták az ókori irodalmi alkotásokat.
Arra, hogy miért pont Firenze volt az a város, melyben és melynek közvetlen környékén olyan sok tehetséges művész született, sokan keresik a választ. Nagy valószínűséggel csupán a lehetőség hozta ki belőlük azt a hatalmas tudást, amivel elkápráztatták és kápráztatják ma is a világot!

II. Piusz pápa - Enea Silvio de'Piccolomini (1405-1464), az első humanista pápa
Enea Silvio de' Piccolomini egy Sienához közeli városkából, Corsignanóból (a pápa emlékére ma Pienza a város neve) származott. Nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére.


Dante Alighieri (1265-1321)
Amikor ő élt és alkotott, akkor a humanizmus fogalma még nem létezett, de politikai és művészeti tevékenységét tekintve bátran mondható ő is humanistának. Életének fő irányítója kora álszent pápái iránt érzett ellenszenve, de ugyanakkor Isten iránti hűsége. Alapelve az volt, hogy a császárnak kell gondoskodni az alattvalók földi életéről, míg az egyház feladata az emberek tisztaságának megőrzése és a túlvilágra történő felkészítése volt. Leghíresebb, és máig a művelt világ egyik legnépszerűbb alkotása, az Isteni színjáték, melyben a kárhozatról és az üdvözülésről ír úgy, hogy a túlvilági sétába beleszövi kora legismertebb személyeit, jókat, rosszakat egyaránt. Dante olaszul, toszkán nyelvjárásban írta legtöbb művét. Néhány képén koszorúval ábrázolják, pedig nem volt koszorús költő (az lehetett koszorús költő, akit Rómában, a Capitolium előtt babérkoszorúval megkoronáznak, Dante sosem járt Rómában). élete

Francesco Petrarca (1304-1374)
Igaz, nem Firenzében, hanem Arezzóban született, de onnan száműzték még gyermekkorában a családot, ahová nem is tért vissza, sokfelé, de leginkább Firenzében élt. Az igen művelt tudóst és híres költőt a humanizmus atyjának tartják, ő kezdte el Cicero kéziratait gyűjteni, szerelmi költészete meghatározó eleme a reneszánsz költészetnek anak ellenére, hogy latinul írta műveit. Rómában 37 évesen koszorús költővé avatják, és ezzel Európa legjobb költőjének számít. Boccaccióval, aki kortársa és legjobb barátja volt, sokat foglalkoztak Dante Isteni színjátékának értelmezésével, Boccaccio előadásokat is tartott a műről templomokban. Daloskönyv címmel megjelent kötetében toszkán nyelvjárásban írta Laurához szóló szonettjeit.



Giovanni Boccaccio (1313-1375) élete

Leonardo Bruni (1369-1444), írói neve Leonardo Aretino volt, mert Arezzóban született.
1405-ig a Medici családnál házitanító, feltehetően Cosimo de Medicit is ő nevelte humanista elvek alapján. A későbbiekben Rómában élt és alkotott. Görög klasszikusok latinra fordítása mellett önálló munkái is voltak, inkább ismeretterjesztő jelleggel. Megírta a firenzei nép történetét 1404-ig, ezzel nagy segítséget adva a város történetét kutató utókornak. Dante életéről is írt egy könyvet, olasz nyelven. Kétséges, hogy a neki tulajdonított Polyxena című színdarabot ő írta volna. 1427-től haláláig a Firenzei Köztársaság kancellárja volt.







Carlo Marsuppini (1399-1453), Carlo Aretinóként is hívták arezzói származása miatt. Leonardo Bruni halála után ő lett a Firenzei Köztársaság kancellárja, mely tisztet ő is élete végéig betöltött. Gyakori vendég volt a Medici ház humanistákkal körülült asztalánál. Talán a város csináltatta számára Desidario di Settignanóval gyönyörű síremlékét a Santa Croce templomban.


Marsilio Ficino (1433-1499)
Rendkívül nagytudású humanista volt, a bolognai és padovai egyetemen folytatott tanulmányai után Firenzében, Cosimo de Medici házában élt, nem csak mint barát, hanem mint Lorenzo de Medici házitanítója.
Cosimo de Medici 1462-ben a rendelkezésére bocsátotta a Careggi villát, hogy a kor humanistáinak részvételével felújítsa a Platóni Akadémiát, melynek működését később Lorenzo de Medici is támogatta. Ennek a baráti társaságként működő akadémiának a tagjai leginkább Platón műveinek értelmezésével és fordításával foglalkoztak, és azzal, hogy Platón elméleteit átültessék a kereszténység tanaiba. Ő adta ki először latin nyelvre fordítva Platón műveit 1483-84-ben, nyílván Lorenzo de Medici anyagi támogatásával.
A lélek halhatatlanságáról írt véleménye nem tetszett VIII. Ince pápának, ezért 1489-ben eretnekséggel vádolta, ami vádat jóval halála után semmisnek nyílvánítottak. Síremléke a Duomo del Santa Maria del Fiore déli falán van.

Agnolo Poliziano (1454-1494)
Montepulcianóban született, 1469-ben csatlakozott a firenzei Platóni Akadémiához. Olasz, latin és görög nyelven is alkotó író és költő volt.
1475-től Lorenzo de Medici legidősebb fiának, Pierónak nevelőjeként szinte családtagnak számított a Medici családban. Közben persze folytatta irodalmi tevékenységét, ami eleinte leginkább görög művek latinra fordítását jelentette, de később több saját művel, verssel, szindarabokkal, tanulmányokkal kápráztatta közönségét. Egyetemi oktatómunkájával is kiérdemelte korának és az utókornak tiszteletét is, ma is használják előadásainak jegyzeteit a reneszánsz filológia oktatásban.
Lorenzo de Medici halála után élesen kritizálta Firenze új urát, egykori tanítványát, Piero de Medicit. Gyanús körülmények között halt meg 94-ben, egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint arzénnel megmérgezték Pico della Mirandolával együtt, feltehetően Piero de Medici utasítására.

Pico della Mirandola (1463-1494)
Előkelő és jómódú család gyermekeként nagyon jó tanításban részesült, de a tehetsége is kiemelkedő volt. Már kiválóan beszélt görögül és latinul, amikor 14 évesen elkezdte tanulmányait a bolognai egyetemen, majd a páduai egyetemen filozófiát és héber nyelvet tanult. Rövid párizsi tartózkodás után Firenzében, Lorenzo de Medici Platóni Akadémiáján kötött ki. Itt ismerkedett meg az akkor már nagyhírű humanistával, Marsilio Ficinóval. Perugiában is eltöltött pár hónapot, ahol főleg héber iratok tanulmányozásával foglalkozott.
1486-ra elkészítette 900 tézist (498 saját és 402 régi gondolkozóltól származott) tartalmazó gyűjteményét, és ezek megvitatására Rómába hívta kora neves gondolkodóit. VIII. Ince pápának azonban nem tetszett az ötlet, eretnekséggel vádolta meg a fiatal tudóst, 13 tézisét betiltotta. Az inkvizíció elől Párizsba menekült, ahol azonban elfogták és rabságba vetették, csak Lorenzo de Medici közbenjárására engedték Firenzébe, kinek haláláig ott is maradt és folyamatosan dolgozott abban a villában, amit Lorenzo ajánlott fel neki. Nagyon fiatal volt még és nagyon sokat akart egyszerre, így életműve nem meghatározó a jövő gondolkodói számára, de mindenképpen gondolkozásra késztette őket.
Idővel ő is Savonarola prédikációinak hatása alá került, lemondott vagyonáról, a tűzbe szórta írásait. 1494-ben, 31 évesen halt meg, egy 2007-ben a csontjain végzett vizsgálatokkal megállapították, hogy arzénnal megmérgezhették barátjával, Polizianóval együtt. Mindkettőjüket a firenzei San Marcóban temették el, Savonarola prédikált koporsójuknál.
Állítólag neki volt a legszőkébb és legszebb haja Firenzében:-)
                                                         

 Luigi Polci (1432-1499) és Matteo Franco
Lorenzo de Medici udvarában éltek, annyit olvastam róluk, hogy költők voltak és nagyon utálták egymást. Ehhez képest Domenico Ghirlandaio állítólag őket festette a Sasetti kápolnában lévő egyik freskójára, ahogy egymás mellett jönnek fel a lépcsőn Poliziano és a Medici gyerekek nyomában.


Forrásmunkák




Simone Talenti (kb.1300-1369)

Toszkánai építész és szobrász volt, az orvietói Dóm építésénél merült fel elsőként a neve, majd Firenzébe költözött talán a negyvenes évek végén. Átvette a Dóm építésének irányítását és haláláig elkészültek az épület falai, melyek a tervezettnél hosszabbakra épültek, így európa akkori legnagyobb temploma lett.
Giotto, majd Andrea Pisano halála után ő folytatja a Campanile építését is, mely munka 59-ben befejeződött, nem pont olyan lett, amilyennek Giotto tevezte, Talenti némiképp alakítgatott rajta, alacsonyabb lett és nem készült a tetejére fedés, hanem kilátóterasz lett helyette.
Részt vett az Orsanmichele újjáépítésében is  a tűzvész után, és vezette a Loggia del Lanzi építését is.
Néhány szobra az Opera del Duomóban látható.

Forrásmunkák

Boccaccio, Giovanni (1313-1375)


Édesapja utazó ügynökként Párizsban járva megismerkedett egy özvegyasszonnyal, ennek a kapcsolatnak a gyümölcse lett Giovanni. Apja Firenzében törvényes gyermekeivel együtt nevelte. Őt is bankárnak szánta, több évet töltöttek együtt Nápolyban, ahol a fiatalembert inkább érdekelték a mindennapi emberi sorsok, mint a pénzügyi vagy jogi tanulmányok. Volt része örömökben és bánatokban egyaránt, de ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy azzá az emberré váljon, aki lett belőle. Egy nálánál idősebb özvegyasszony, Maria d'Aquino szerelme is hozzájárult ahhoz, hogy ne múljanak el nyomtalanul benne a nápolyi évek. Első prózai művét róla írja, Fiametta címen.


Pontosan nem tudni mikor ment vissza Firenzébe, több évig járja Itáliát, de Firenzében hamarosan barátságot köt Petrarcával, aki többször átsegíti érzelmi válságain. Vallásos neveltetésben részesült és néha komoly aggályai vannak saját erkölcseit illetően, ráadásul olykor durva kritikák is érik készülő művét, a Dekameront. Egy kétségbeesett pillanatában el akarta égetni a kéziratot, de Petrarca ezt megakadályozta. 1348 és 53 között írta a Decameront, ami ismertté tette a nevét, de büszkébb volt latin nyelven írt humanista munkáira. Mégis a Dekameron tette halhatatlanná a nevét, mind a mai napig a vlágirodalom egyik legolvasottabb műve. 1348-ban hatalmas pestisjárvány söpört végig Itálián, 10 fiatal firenzei nemes, lányok, fiúk vegyesen, egy vidékí villában pikáns történetek mesélésével múlatják az időt. A 10 fiatal tíz napon át összesen 100  történetet mesél el, innen a mű címe. Novellái mind önálló egységek némi összekötő szöveggel, ez teljesen új az akkori irodalomban. Új az a realizmus is, amivel felruházza a novellák szereplőit, legyenek azok cselédek vagy úri hölgyek, katonák vagy nemes urak, apácák vagy adott esetben egyházi főemberek. A leplezetlen igazság kimondása a cél, és ehhez talán nem volt még érett az akkori társadalom. Az egyházat magát ugyanúgy nem kedveli, ahogyan Dante, de legbelül ugyanúgy hívő is, mint Dante. Talán ez az felemás érzés is hozzájárult ahhoz, hogy megismerve Dante Isteni színjátékát, elvállalja, hogy rendszeres felolvasásokat és nagyarázatokat tartson a műből különböző templomokban. Rosszabbodó egészségi állapota miatt azonban viszonylag hamar abba kellett hagynia ezt az elfoglaltságot. Visszatért az ősi családi fészekbe, Certaldóba, ahol meglehetősen nagy szegénységben élt, majd hamarosan meghalt.

Forrásmunkák

Baccio d'Agnolo (1462-1543)

Baccio d'Agnolo neve ezidáig egyáltalán nem hangzott ismerősen, pedig számtalan látványos alkotása van Firenzében, és még több is lehetne, de sok megsemmisült az idők során.
Fafaragó családból származott, apja műhelyével több templomban és egyéb fontos helyen dolgozott és megismert több fontos művészt. Egyre jobban érdekelte az építészet, így aztán elindult Rómába tanulni. 1506-ban olyan fontos munkát kapott, hogy körbe építse a Dóm kupolájának az alsó részére tervezett loggiát. A munkát el is kezdte, egy nyolcadot meg is csinált belőle, de aztán leállították a munkát. Állítólag Michelangelo tiltakozott ellene, azt mondta rá, hogy tücsökjárda. Firenze most is hallgatott rá és leállították az építést. Azt én nem igazán értem, hogy miért nem montották le a már meglévőt, miért csúfítják el az állványaival az egészet. 
Legjelentősebb firenzei munkája sem aratott osztatlan elismerést, a Palazzo Bartolini Salimbeni túlságosan rómaiasra sikerült a firenzeiek számára, korábban az általa használt formákat csak templomoknál látták. Pedig az épület nagyon szép, igaz, nem a szokványos firenzei stílust képviseli.





Colle Val'd Elsában a tartományi székházat tervezte, volt szerencsém személyesen látni azt is.
Mint Michelangelo jó barátja elkészítette neki fából azt a makettet, amit Michelangelo tervezett a San Lorenzo templom homlokzataként, és melyet most a Buonarroti múzeumban láthatunk.
Ő tervezte  továbbá a Santo Spirito templom harangtornyát, ez egyöntetű elismerést aratott Firenzében. Műhelyében a kor legnagyobb művészei fordultak meg nap, mint nap.

Dante Alighieri (1265-1321)

Egy már nem igazán jelentős nemesi család gyermekeként született Firenze keleti városnegyedében, őt is, mint akkorban mindenkit, a San Giovanni Battisteróban keresztelték meg. Okos és szorgalmas ifjúként korán nagy műveltségre tett szert, a bolognai egyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Egy darabig katonáskodott, rész vett néhány fontos csatában. 1295-re elkészült első, önéletrajzon alapuló verses műve, a La vita nuova (Új élet), amiben már foglalkozik élete nagy szerelmével, Beatricével (bár Beatrice talán csak "ürügy" volt élete során arra, hogy szerelmi témájú verseinek állandó ihletője legyen. Állítólag soha nem beszéltek egymással és látni is csak egyszer látta, amikor még mindketten gyermekek voltak).
Férfivá érésének egyenes következménye volt, hogy a politikai életbe belekeveredjen, ez alól firenzei férfi nem vonhatta ki magát, és ő nyílván nem is akarta. Bár nemesi családból származott, de a polgári guelt párt tagja lett, belépett az orvosok céhébe, mert akkoriban nem számított az az ember, aki nem volt céhtag. Pártjának feketékre és fehérre szakadásakor azért mégis inkább a nemesekhez közelebb álló fehérekhez húzott. Feleségül vett egy Donati lányt, ennek ellenére később a Donatiak lesznek a legnagyobb ellenségei. 7 gyermekük született.
1295-től több fontos hivatalt töltött be a Városházán, 1302-ben, amikor a két részre szakadt párt között kenyértörésre került sor, akkor éppen prior volt. A korábbi tapasztalatok alapján mindenki félt az újabb harcoktól, ezért megpróbáltak igazságos döntést hozni, a leghőzöngőbbeket mindkét pártból száműzték. Ezzel a döntéssel annyira legyengítették saját pártjukat, hogy szükségszerűen el kellett bukniuk a VIII. Bonifác pápa által is támogatott feketékkel szemben. Természetesen a bosszúhadjárat nem maradt el, százakat száműztek Firenzéből, köztük Dantét is. Elég ellentmondásos adatok vannak büntetésének mértékéről, van amelyik szerint kivégezték volna, ha hazatér, de mások szerint Firenze könyörgött neki, hogy hazatérjen, de ő nem volt hajlandó erre.
Mindenesetre egy új, meglehetősen izgalmas élet vette számára kezdetét, fejedelmi palotákban vendégeskedett hosszabb-rövidebb ideig, ismerkedett Itália dolgaival. Száműzetésétől kezdve egyértelműen ghibbelin politikát folytatott, minden tehetségével azon volt, hogy a császár hatalomra kerülését elősegítse. Elképzelése nem is tűnt reménytelennek, VII. Henrik német-római császár megkezdi itáliai hadjáratát, de nem jutott messzire, Pisában  megbetegedett és meg is halt. Dante minden reményét elvesztette és végső állomáshelyére, az Itália perifériáján lévő, 1318-ban az egykor római császároknak otthont adó Ravennába költözött. Ott nyugszanak maradványai, hiába próbálták a firenzeiek könyörgéssel, csellel megszerezni városuk nagy szülöttét legalább holtában, sírja a Santa Crocéban üres.
El lehet gondolkozni azon, mi lett volna Dantéból, ha nem űzetik el városából, lehet, hogy akkor is világhíres költő lett volna, de a máig a legtöbbek által olvasott világi művet, a "Commediát" (melyhez csak később tette hozzá Boccaccio a "Divina" jelzőt, s lett így Isteni színjáték belőle), valószínűleg nem írta volna meg. Mert ezt a művet éppen a hálátlan Firenzének szánta, képzeletbeli utazásának legrémisztőbb állomásán, a pokolban nevesített firenzei polgárok sora bűnhődik az idők végezetéig.
A mű tartalmán és különleges szerkezetén kívül abban is kítűnik, hogy nem latinul, hanem a legszebben hangzó, ma is használt toszkán nyelvjárásban íródott. Dante költészetében mindig is az olasz nyelvet részesítette előnyben,  irodalmi nyelvezete, a "dolce stil nuovo", vagyis az "édes új stílus" visszafordíthatatlanul teret nyert az itáliai irodalomban. Írt ezirányban is egy művet, melyben nem véletlenül latin nyelven szól a művelt emberekhez, az olasz nyelv használatára bátorította azokat, akik azidáig csak latinul írtak, olvastak. Ezzel, és nem politikai tevékenységével vívta ki, hogy a reneszánsz első jelentős személyiségének tartja az utókor.
Dante egyéb irodalmi művei közül kiemelendő az 1310 és 1313 között írt "Egyeduralom" című, melyet még ravennai tartózkodása előtt írt. A mű lényege, hogy megvilágítsa, hol van a helye és mi a szerepe az egyháznak és az államnak, vagyis a császárságnak, ennek a két hatalmi struktúrának. Ezek szerinte is Isteni eredetűek, de míg az egyháznak a feladata a lelkek tisztán tartása és felkészítése a túlvilágra, addig a császárság dolga az e-világi élet megfelelő színvonalának biztosítása minden alattvaló számára. Szép, csak némiképp utópisztikus megállapítás.

Giovanni Villani kortárs krónikás véleménye Dantéról:

"Firenze községének száműzöttjeként halt meg, körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante régi és tisztes nemzetség sarja volt, családja a San Pietro negyedben lakott: szomszédaink voltak az Alighierik. Száműzetése akkor történt, amikor a francia király öccse, Valois Károly Firenzébe jött, és a fehér guelfek bukása bekövetkezett. A nevezett Dante egy időben városunk vezető emberei közé tartozott, s vétek nélkül, csupán azért kellett örökre elhagynia hazáját, mert a Fehérek pártjának híve volt. Világi ember létére minden tudományban jártas férfiú, a legnagyobb költő és bölcselő, szónoklatban és verselésben kiváló mester volt, nyelvünkön senki sem írt oly tisztán és magasztosan, sem az ő idejében, sem azóta... Ha akkor, most negyven éve, bátrabbak a fehérek, és merészebb maga messer Dante is, ha csak a Feketékre sújtanak le és a maguk pártját jó erőben megtartják: talán nem kellett volna Dante Alighierinek száműzetésben meghalnia... de akkor soha nem írta volna meg az Isteni színjátékot..."

Megjegyzem itt, hogy akkor talán soha nem kerülnek hatalomra a Mediciek, akik pontosan ezekben az időkben kezdték bontogatni szárnyaikat. A történelmet már csak az ilyen "véletlenek" alakítják, és sosem tudhatjuk, ha valami másként történik, akkor mi lett volna. A világot és benne az egyéni sorsunkat is leginkább egy-egy mellékesen, szinte véletlenül hozott döntés alakítja.

Forrásmunkák


Cronaca - Simone del Pollaliuolo (1457-1505)

Nevét, vagyis hogy "krónikás", onnan kapta állítólag, hogy római élményeiről nagyon nagy lelkesedéssel mesélt mindenkinek. Nincs köze a közismert Pollaliuolo fívérekhez.
Építész volt, ő folytatta a Palazzo Strozzi építésének felügyeletét Benedetto di Maiano halála után, ő tervezte a gyönyörű belső udvart és a külső párkányzatot római emlékei alapján.
Valószínűleg ő tervezte a San Miniato hegyen a San Salvatore al Monte templomot, mely a Michelangelo térhez közel látható.
Köze lehet a Santo Spirito templom nyolcszögletű kápolnájához, de ez vitatott, talán csak az előcsarnok tervezésén dolgozott, maga a kápolna Giuliano da Sangallo műve lehet.
Amikor Savonarola volt Firenze vezetője, akkor ő alakíttatta ki Cronacával az "ötszázak termét", vagyis a "Sala dei Cinquecentót" a Palazzo della Signoriában.

Forrásmunkák

Verocchio, Andrea del (1435-1488)

Forrásmunkák

Vasari, Giorgio (1511-1574)

  Arezzóban született, több építészeti alkotása látható szülővárosában, de munkássága javát Firenzében, I. Codimo Medici herceg szolgálatában végezte. 13 éves volt, amikor megérkezett Firenzébe, ahol elkezdte tanulmányait. Michelangelo és Andrea del Sarto voltak első mesterei. Festő, építész, író volt, de neve elsősorban nem saját művészete miatt maradt fenn, hanem mert mély alázattal elvállalta és véghez vitte azt a megbízást, hogy megírja élettörténetét a reneszánsz kor legjelentősebb művészeinek. Maga a korszak nevét fémjelző "reneszánsz", vagyis "újjászületés" elnevezés is tőle származik. Bár írásaiban elég sok a vitatott állítás, de ettől függetlenül felbecsülhetetlen segítséget nyújtott az utókornak az életutak kikutatásával, leírásával, életműveik művészi elemzésével. A mű címe: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Feltétele volt, hogy csak már nem élő művészek életéről írjon, egyvalakivel tett csak kivételt, Michelangelóval. Őszinte csodálatán túl tanítványa volt a nagy művésznek, ezért baráti szálak is fűzték őket egymáshoz.
Festőként nem tartozott a jelentősebb művészek közé, de némely portréja igen megkapó. Monumentális harci jelenetekkel díszítette pl. a Palazzo della Signoria nagytermét, de az épület belső udvarának tervezése és kivitelezése is az ő feladata volt. A Santa Maria del Fiore kupolájának belső díszítése bár érdekes, de nem igazán illik a visszafogott dómhoz manierista stílusa.
Mint építész hagyott jelentősebb emlékeket Firenzében, elsősorban az Uffizi épületének, valamint a Palazzo Vecchiót a Palazzo Pittivel összekötő Corridoio Vasariano megtervezésével. Kevesek által ismert munkája a Loggia del Pesche, amely a Mercato Vecchio fontos része volt, de a nagy XIX. századi átépítésnél lebontották, majd a XX. században újra felépíttették a Piazza dei Ciompin, ahol jelenleg is látható. Sokat dolgozott a Santa Croce templomban is, ő tervezte Michelangelo síremlékét..., hát nem igazán méltó a mesterhez.
I. Cosimo Medici herceg alárendeltjeként sokszor különleges munkák elvégzését is vállalnia kellett, pl. különböző ünnepi programok szervezését, díszletek építését. Ő tervezte többek között Michelangelo nagyszabású temetését is.

Forrásmunkák

Ucello, Paolo (1396-1475)

Tasso, Giovanni Battista del

1547 és 1551 között építette a Loggia del Mercato Nuovót, egyéb adatot nem találtam róla.

Tacca, Pietro (1577-1640)

Spinello Aretino (1345-1410)

Sansovino, Jacopo (1486-1570)

Jacopo Tatti volt az eredeti neve, de felvette mesterének, Sansovinónak a nevét. Firenzében született, de élete legtermékenyebb időszakát Velencében töltötte. Éppen hogy csak szobrász lett belőle, amikor Rómába hívták, Firenzébe visszatérve készített a Dóm homlokzatára egy Szent Jakab szobrot. Bacchus szobra a Bargellóban látható.
Készített tervet a San Lorenzo homlokzatára is, de Michelangelo pályázata nyert, végülis Sansovino jobban járt, hiszen sosem került megvalósításra a terv.
1510-17-ig Andrea del Sartóval közös műternük volt, amikor X. Leo pápa (Giovanni de Medici) Firenzébe látogatott, akkor óriási ünnepséggel fogadták. Ennek az ünnepségnek egy momentuma volt csupán az, hogy a díszítetlen homlokzatú Dóm elé fából egy hatalmas álhomlokzatot készítettek, annak díszítését Jacopo tervezte és rajzolta fel, Andrea del Sarto meg kifestette. Állítólag gyönyörű volt, csodájára jártak az emberek, tervezték, hogy majd olyan lesz az igazi, de az eső hamar lemosta az álhomlokzatot.
Közel egy évtizedre visszament Rómába, majd végül Velencében találta meg méltó helyét. 1529-ben kinevezik Velence főépítészének, és haláláig Velencének dolgozott, nem kevés sikerrel.


Sansovino, Andrea (1467-1529)

Andrea Sansovino Arezzo közelében született, ahonnan Firenzébe ment tanulni Antonio Pollaliuolónál. Lorenzo de Medici Portugáliába küldte 1491-ben, 1500-ig maradt ott. 1502-5-ig a firenzei Battisteróhoz készítette a Jézus megkeresztelése szoborcsoport két fő alakját, Jézust és Keresztelő Szent Jánost.
Rómába hívta II. Gyula pápa, ahol sok szép feladatot kapott, főleg gyönyörű síremlékek faragását. Híres műve "A Szűz, a gyermek és Szent Anna" című szobra a San Agostino templomban, melyet Leonardo da Vinci festménye inspirált.
Róma után Loreto jött, 1513-tól haláláig ott dolgozott, ő maga már nem sokat szobrászkodott, inkább felügyelte mások munkáit.

Sangallo, Giuliano da (1445-1516)

Híres építész család, könnyű őket összekeverni. Giuliano volt a legidősebb és leghíresebb, az öccse, idősebb Antonio és annak fia, fiatalabb Antonio igazán csak Giuliano halála után kezdtek ismertté válni. Giuliano fia, Francesco szobrász volt. A család firenzei, de sokat dolgoztak Rómában és Itália egyéb tájain.









Giuliano kezdetben Lorenzo de Medicinek (Il Magnifico) dolgozott, főként vidéki villákat tervezett, a Villa Poggio volt Lorenzo kedvenc tarózkodási helye, ott is halt meg.
Lorenzo halála után több helyen megfordult, tervezett ezt-azt, majd Rómában II. Gyula szolgálatába állt.Több feladat elvégzése után azt remélte, őt bízzák meg a Szent Péter bazilika átépítésével, de csalatkozott, a munkát Bramante kapta meg.
Visszatért Firenzébe, ahol leginkább hadi építészeti tudományait hasznosították szerte Toszkánában erődítmények tervezésével.
De sok szép épület is magán viseli Giuliano da Sangallo tudásának nyomát, így a Palazzi Strozzi tervezésében segédkezett a tervező halála után, a Santo Spirito templom nyolcszögletű kápolnáját tervezte, és az ő híres firenzei palotája a Palazzo Gondi a Piazza da Firenzén. Néha szobrászkodott is, síremlékeket faragott, pl. a Santa Trinita templomban ő készítette Francesco Sasetti szarkofágját.
A pápa előbb Bologna bevételénél kérte segítségét, majd Bramante halála után Raffaellóval közösen vezették a Szent Péter bazilika átépítését, de meggyengült egészsége miatt ez a munka nem tartott sokáig. 
Sokoldalú reneszánsz művész volt, méltó követője Brunelleschinek.

Forrásmunkák

Rustici, Giovanni Francesco (1474-1554)

Rosso Fiorentino (1494-1540)

Rosselino, Bernardo (1409-1464)

Építész és szobrász művészként ismert, Leon Battista Alberti tanítványa volt. Részt vett a Palazzo Rucellai tervezésében és építésében. Később Rómában dolgozott V. Miklós pápa megbízására, a Santo Stefano Rotondo felújítását végezte, a ma is ott látható oltár az ő munkája.

Ami feladat miatt leginkább emlékezes a neve, az az egykori Corsignano, II. Piusz pápa szülővárosának igazi reneszánsz várossá építése volt, immár Pienza néven. Nem kizárt, de nem is bizonyított, hogy Alberti is részt vett a tervezésben. A trapéz alakú térre 4 épület került, a Dóm, a Piccolomini palota, a Borgia palota, mely ma múzeum, és a Dómmal szemben van egy Városháza, amit valószínűleg ugyancsak Rosselino tervezett. 1459-ben kezdték az építkezést, 62-ben szentelte fel a pápa a Dómot. 1464-ben meghalt a pápa és Rosselino is, így végül csak ez a 4 épület készült el, de így is érdekesnek ígérkező kirándulás célpontja az amúgy is szép városka.


Szobrászként leginkább Leonardo Bruni Santa Croce templom béli síremléke az, amit ismerünk tőle. Donatello és Michelozzo Battisteróban lévő síremléke szolgáltatta számára a példát, de az ő munkája sokkal finomabb, könnyedebb, így aztán az őt követő síremlék készítők az ő munkáját tekintették mintának. Bár ebben eltérőek a vélemények, de minden valószínűség szerint a Santa Maria Novella templomban Boldog Villána síremlékét is ő készítette 1451-ben.

Rosselino, Antonio (1427-1479)

Antonio Bernardo öccse volt, szobrászatban hasonló tehetséggel bírt, mint bátyja, akinek mintát mutató példájára készítette a Portugál kardinális síremlékét a San Miniato al Monte templomban.
Ő nem volt építész, de többet szobrászkodott, mint bátyja. Donatello volt a mestere és példaképe, de munkái finomabbak, kidolgozottabbak voltak. Készített domborműveket pl. Jézus születéséről és egy Madonna a gyermekkel címűt, vagy mellszobrokat faragott, például Matteo Palmieriről, egy ifjú hölgyről, vagy éppen az ifjú Keresztelő Szent Jánosról.

Robbia, Luca della (1400-1482)

Az ifjú Luca della Robbia kelmefestő családból származhatott a neve alapján. Hogy miként került Donatello műhelyébe azt nem tudni, fiatal kori munkái nem ismeretesek. Első ismert munkája nem akármi. Két énekes karzatot készítettek az illetékesek a Dóm számára, egyiket a mester, Donatello, a másikat a tanítvány, Luca della Robbia alkotott 1432 és 35 között. Máig folyik róla a vita, hogy kié lett a szebb, azt hiszem a többség Robbia munkáját választaná, vagyis a tanítvány felülmúlta mesterét. Bár Vasari kicsit megbírálja, mert szerinte Donatello járt el helyesen, amikor nem dolgozta ki alaposan a művét, ugyanis elég magasan voltak, nehezen láthatóan, és ilyenkor felesleges, sőt, káros is az aprólékos kidolgozás, kevésbé vehető ki a forma.
Mindkét kazat, egymással szemben a Museo del Duomóban látható most, elég jó megvilágításban.
1445-től 69-ig dolgozott a Dóm egyik sekrestyéjének bronzkapuján, ez a munka is nagy tiszteletet érdemlő volt.

Luca több esetben bizonyította, hogy mestere a márvány faragásának, pl. gyönyörű kis reliefeket készített a Campanile lábazatára, de valami okból mégis másként alakította a pályáját. Sokmindent kipróbált, tudta, hogy milyen időigényes a márvány megmunkálása, a bronzmunkák készítése.

1440-ben bátyjával közösen kialakítottak egy kerámia műhelyt, és onnantól Luca mázas kerámia munkáival díszítette Firenze köz és magán épületeit, kívül, belül egyaránt. A technikát nem feltétlen ők találták fel, de ők fejlesztették ilyen színvonalúra. Lucára az egyszerű színvilágú munkák voltak kezdetben jellemzőek, a kobaltkék és a fehér párosítása, ilyen volt például a Dómban általa készített bronzkapu fölé helyezett tondó, mely Krisztus feltámadását ábrázolja. De idővel színesebb alkotások is kerültek ki a keze közül, amik még nagyobb dicsőséget szereztek neki.
A Brunelleschi által tervezett Pazzi kápolnában végzett munkái is nagy elismerést hoztak számára, vagy ugyancsak gyönyörű a San Miniato templomban a portugál kardilális kápolnájánal mennyezeti díszítése.

Többnyire díszítő jellegű, könnyed munkákat csinált, nagy népszerűséget szerzett velük magának. Egészen új, stílusteremtő alkotásokkal írta be nevét a halhatatlan művészek sorába.

Időközben meghalt a bátyja és Luca örökbe fogadta gyermekeit, akik közül Andrea méltó utóda lett a szakmában. Kettejük munkáit részben úgy lehet megkülönböztetni, hogy Luca a Madonna bal karjára helyezte a kisdedet, míg Andrea a jobb karjára.

Forrásmunkák

Robbia, Giovanni della (1469-1529)

Giovanni örökölte apja, Andrea műhelyét, mely akkorra már vesztett népszerűségéből. Az ízlésvilága sem a régi, nem a megszokott finomság, harsányabb színek, tarkább összeállítások. Ezt a közízlés is talán megkívánta, a manierizmus korát kezdték élni, ráadásul az állandóan változó politikai helyzet sem kedvezett ennek a művészeti ágnak. Legjelentősebb művének a Santa Maria Novellában látható mosdót tartják.

Lehet, hogy nem olyan lágyak a formák, diszkrétek a színek, de nekem azért tetszik ez az SS. Apostoliban lévő oltárkép. Valahogy elvarázsolják az embert ezek a művek.





Jobbra ez a kis 60 centis terrakotta Judit szobor pedig a mi Szépművészeti múzeumunk tulajdona.












Ez a kis szépség meg Pistoiában díszlik.


Robbia, Andrea della (1435-1525)

Luca della Robbia unokaöccse volt, apja halála után Luca örökbe fogadta és megosztotta vele műhelyét, megtanította a mesterségre. Az ő idejében a műhely már iparszerűen ontotta a műveket, nem csak Itáliában, de szerte Európában nagy népszerűségnek örvedtek műveik. Persze ez negatívan befolyásolhatta volna az eredményt, viszont a Lucáénál elevenebb stílus kompenzálta a néha nem tökéletes minőséget.
De bármennyit is munkálkodtak, Firenzét járt embernek Andrea nevéről az Ospedale degli Innocenti pólyásbabái jutnak eszükbe.

Itt említem meg Benedetto Buglionit, aki Andrea munkatársa volt, de idővel önállósította magát és sok hasonló stílusú művével sokszor megtéveszti az érdeklődőket. Az Ognissanti templom lunettájában lévő majolika kapcsán találtam rá, egy érdekes műve, nem tudom, hogy hol, de jól néz ki!

Kettejük munkáit részben úgy lehet megkülönböztetni, hogy Luca a Madonna bal karjára helyezte a kisdedet, míg Andrea a jobb karjára.





Raffaello Santi (1483-1520)

Pontormo, Jacopo (1494-1557)

Pollaiuolo, Piero del (1441-1496)

Pollaiuolo, Antonio del (1431-1498)

Poggi, Giuseppe (1811-1901)

Wikipedia

Giuseppe Poggi (1811-1901) Firenze kedvelt építészeként és várostervezőjeként komoly szerepet vállalt a város XIX. századi modernizálásában, a "Risanamentóban". Nem egyértelmű az utókor véleménye, hogy helyes volt-e lebontani a középkori városfalakat a belvárost körülvevő széles út kialakításával, de a mai kor igényeit látva, ez nem lehet kérdéses. A körút több épületének és terének is tervezője. Ennek a körútnak a folytatása a hegyi oldal körútja, melynek legmagasabb pontján épült meg a Piazzale Michelangelo. A térnek a hegy felé eső oldalán lévő pavilont is ő tervezte, valamint a térről levezető utat is, mely a nevét viseli. Firenzében továbbá számtalan klasszicista stílusban épült palota bizonyítja tehetségét, köztük az amerikai nagykövetségnek otthont adó épület a rakparton.

Forrásmunkák

Pisano, Andrea (1290-1349)

Nagy valószínűséggel 1290-ben született és 1349 körül halt meg. Tagja a középkor híres kőfaragó Pisano családjának, mely név munkálkodásuk fő helyét jelzi. Ő is Pisában kezdte aktív pályafutását, majd Firenzében próbált szerencsét. Nem csalatkozott, megkapta a Battistero keleti kapujának díszítési jogát, mely munka nagy sikert és elismerést hozott számára az 1330-as években. Ő tervezte a domborműveket, melyek Keresztelő Szent János életének történeteiről mesélnek, ő faragta viaszba, majd ő aranyozta, míg végül velencei műhelyekben öntötték bronzba őket. Az általa készített kaput kb. egy évszázad múlva áthelyezték a déli bejárathoz, lehetőséget adva Ghibertinek, hogy a Duomo felé eső keleti kaput készítse a legszebbre.

1337-ben, Giotto halála után a Campanile, még később a Duomó vezető építésze volt. Emellett persze szobrászkodott is, 22 domborműve a világ teremtésétől kezdve a különböző mesterségeket és tudományokat ábrázolja. Ezek egykor a Campanilét díszítették, most az Opera del Duomóban láthatjuk eléggé leromlott állapotban eredetijüket több nagyméretű szobrával együtt. Ez pl. épp egy szobrászt ábrázol.

1343-tól ismét Pisában dolgozott fiával, Ninóval. 1347-től Orvietóban volt feltehetően a Dóm egyik építésvezetője, halálakor Nino fiára ruházta ezt a munkát, de emlékét a híres Dóm főkapuja feletti Madonna hírdeti.

Giorgio Vasari szerint a firenzei Duomóban temették el, de erre nincs bizonyíték.

Forrásmunkák

Piero Lorenzo Monaco (1370-1425)

Santa Trinita, Uffizi

Piero di Cosimo (1462-1521)

Perugino Pietro (1450-1523)

Orcagna - Andrea di Cione - (1308-1368)

A XIV. század jelentős művésze volt, festett, szobrászkodott, építészkedett. Nem túl sok munkája maradt fenn sajnos, de azok is elegek halhatatlanságához.
Festőként mindenképpen legjelentősebb munkája a Santa Maria Novella templom Strozzi kápolnájának freskói az utolsó ítéletről. A freskó előtti oltárkép is az ő műve, bizáncia stílusú, de gyönyörű alkotás.
Már nagyon beteg volt, amikor festett egy gyönyörű oltárképet Szent Mátéról, ezt talán az egyik fívere fejezte be. A mű az Uffiziben látható.
Szobrászként "csak" egy fantasztikus tabernákulumot ismerünk tőle az Orsanmichele templomban.
Építészként ismeretes, de csak annyit tudok róla, hogy feltehetően ő tervezte a Loggia del Lanzit és a Porta Romanát, és hogy az orvietói dóm építésénél ő felügyelte a mozaik készítők munkáját.

wikipedia

Forrásmunkák