híres itáliai asszonyok

Lucrezia di Tornabuoni de Medici (1425-1482)

 
1444-ben vette feleségül Cosimo de Medici fia, Piero de Medici az egyik legtekintélyesebb firenzei család, a Tornabuonik 19 éves lányát. 6 gyermekük született, közülük csak 4 maradt életben.
Az öreg Cosimo Medici halála után a már akkor súlyos beteg Piero fiának kellett átvennie a város polgárai közt a vezető szerepet, és igyekezett megfelelni annak az elvárásnak, amit apja miatt támasztott felé a város.
Egyéb ügyei mellett fontos szerepe volt mecénási tevékenységének, és házában rendszeres vendégek voltak a korszak jelentős humanistái, művészei. A velük tartandó kapcsolattartásra azonban alkalmasabb személy volt művelt felesége, aki maga is szeretett verseket költeni. Piero halála után az akkor 20 éves Lorenzo de Medici lett a család feje és Firenze első embere, és abban, hogy ezeket a feladatokat jól ellása, nagy szerepe volt köztiszteletben álló anyjának. Lucrezia nem csak nagyon művelt asszony volt, de magántőkéjével részt vállalt az üzleti életben is, és jótékonysági cselekedetekben is példamutatóan vett részt. Amikor kisebbik fiát, Giulianót meggyilkolták és Lorenzo helyzete elég kilátástalan volt az ellene szövetkezők miatt, anyja mindig segítette őt, vigyázott a családra, amíg Lorenzo Nápolyban tartózkodott.
Poliziano igen jó véleménnyel volt Lucrezia költeményeiről, néhány versét, melyeket köznyelven írt, közzé is tették.

Caterina Sforza (1463-1509) (la Tigre)













Caterina Sforza nem a Medici család leszármazottja, de mint Giovanni delle Bande Nere anyja, és főleg mint I. Cosimo nagyherceg nagyanyja, kell róla itt mesélnem! Már csak azért is, mert elképesztő nő lehetett. Bizonyára sokan ismerik a nevét azok közül, akiket foglalkoztat Itália történelme, és leginkább mint Forli és Imola hős úrnőjét ismerhetjük.
Cetarina Sforza 1463-ban Milánóban született törvénytelen gyermekként, szülei Galeozzo Maria Sforza és Lucretia Landrino voltak. Testvéreivel együtt hercegeknek kijáró nevelésben részesültek, és felnőve előnyös házasságokat köthettek. Férje Girolamo Riario lett, aki állítólag IV. Sixtus pápa törvénytelen fia volt. Összesen 6 gyermekük született, az első Rómában. Nászajándékként IV. Sixtusz megvásárolta számukra Imolát. Riario a pápa pártfogoltjaként sikeres és kegyetlen ember volt, és állítólag egyik szervezője a sikertelen firenzei Pazzi féle összeesküvésnek a Medici ifjak ellen, de ennek nem lett számára következménye. Amíg a pápa élt, rendben mentek számukra a dolgok, még Forli városát is sikerült megkaparintaniuk.
 A pápa halála után azonban nehéz helyzetbe kerültek támogató nélkül, de abban a helyzetet is ügyesen megtartották egy ideig a Forli és Imola feletti uralmat. Ám a hatalmuk nem tarthatott sokáig, mert az új pápa törvénytelen fiának is kellett valami, így 1488-ban meggyilkolták Riariót,  Caterinát pedig a gyermekeivel együtt foglyul ejtették. Végül nagybátyja, Milánó ura, Lodovico Sforza szabadította ki szorult helyzetéből. Caterina kegyetlen bosszút állt ellenségein, végül a pápa elismerte hatalmát, csupán kegyetlen bosszújának megfékezése miatt küldte hozzá a Girolamo Riario bíborost. 
Caterina második férje titokban Giacomo Feo volt, egy fiúk is született, de a házasság nem tartott tovább egy évnél, mert Giacomo Feót meggyilkolták. Caterina rendkívül kegyetlen bosszút állt a gyilkoson, rokonain, harcostársain, barátain.
De Caterina Sforza nem sokáig maradt özvegy, alig egy év múltán nőül ment egy firenzeihez, méghozzá Giovanni Pierfrancesco Medicihez, aki a Medici család kevésbé ismert ágának tagja volt. Giovanni Firenze város küldötteként érkezett Forliba. Szerelmük, és talán érdekeik gyümölcse lett a Giovanni delle Bande Nere néven igen híressé vált hadvezér, aki I. Cosimo firenzei nagyherceg apja volt.
A viszonylag békés időszaknak hamarosan vége szakadt, meghalt a régi pápa, és az új pápa, II. Gyula törvénytelen fiának, Rodrigo Borgiának hatalmi törekvései miatt Forli vára ismét veszélybe került. Komoly szerep jutott a szövetséges VIII. Károly francia királynak is abban, hogy a pápa fiának, Cesare Borgiának vezetésével bevették Forli várát. Caterinát Rómába hurcolták, ahol arany ketrecben mutogatták. Mindenféle hatalmi játszmák szereplőjeként a franciák segítségével végre Firenzébe került, de ott sem fogadták szívesen. Vissza akarta kapni Giovanni fiát, de csak Lorenzo di Pierfrancesco de Medici halála után 1504-ben történt ez meg. 1509-ben, még csupán 47 évesen megfázott, és a harcokban oly szenvedélyes nő tüdőgyulladásban meghalt. Mint korábban már írtam, fia, aki Maria Salviati férje lett, felnőve híres hadvezére volt Firenzének, de viszonylag fiatalon, 28 évesen vérmérgezésben halt meg egy harctéri sebesülés után. Házasságukból egyetlen fiú született, akit anyja kiválóan neveltetett, és aki Firenze első hercege, majd nagyhercege lett I. Cosimo néven.

Maria Salviati (1499-1543)


Lucrezia di Lorenzo de Medici és Jacopo Salviati házasságával két nagy firenzei család egyesült, az ő leányuk volt Maria Salviati.  
Ugyanabban az időben Giovanni de Medici és Caterina Sforza, a híres nő hadvezér házasságából született a Medici család egyetlen igazán hős katonája, Giovanni Medici, kinek közismert neve Giovanni delle Bande Nere volt. 
Maria Salviati és Giovanni delle Bande Nere házasságot kötött, mely házasságából született egy fiú gyermek, akit Cosimónak kereszteltek.  Keresztapja X. Leo pápa (Giovanni di Lorenzo de Medici) volt. 
Giovanni delle Bande Nere általában háborúzott, relatív fiatalon meg is halt. Egyetlen gyermeküket, Cosimót, az  özvegy édesanya úgy neveltette, hogy majdan alkalmas legyen mind szellemileg, mind fizikailag Firenze vezetésére. Ez idővel meg is történt, hiszen I. Cosimo de Medici előbb Firenze hercege, majd Toszkána első nagyhercege lett. Maria Salviati eközben a Villa di Castellóban élt, ott nevelte Cosimo törvénytelen kislányát, aki 5 évesen meghalt, rá két évre Maria is.

Eleonora di Toledo (1522-1562)

 
I. Cosimo Medici nagyherceg felesége Toledóban született, spanyol királyi vér csörgedezett az ereiben. A nápolyi alkirály lányaként került Firenzébe, és nemesi származása miatt fontos tényező lett a firenzei  uralkodói dinasztia kialakításában. Nagyhatalmi törekvéseiben is jól jött Cosimónak, hogy maga mögött tudhatta a spanyol katonai segítséget. Eleonora ráadásul szép és okos fiatal lány volt, 17 évesen került a firenzei udvarba. 1539 júniusában félúton, Pisában találkozott először Cosimóval, 1 hónappal később tartották meg az esküvőt, természetesen hatalmas pompával. 
Összesen 14 gyermekük született, 5 fiúk érte meg a felnőtt kort, közülük 2 lett uralkodó (Francesco és Ferdinando nagyhercegek). Lányaik jó házasságaikkal teremtettek biztonságos politikai hátteret az uralkodó családnak. 

Eleonora és a Medici hercegi család többi tagja sokáig még a Via Largán lévő palotában élt, és még  folytak a hercegi család számára a Palazzo della Signoria épületének átalakítási munkálatai, amikor már átköltöztek. 1562-ben maláriában halt meg a nagyhercegnő Pisában. Későbbi vizsgálatok szerint két fia is maláriában halt meg ugyanakkor, bár korukban merényletekről, gyilkosságokról szóltak a krónikák.

Caterina de Medici
1519-1589

II. Lorenzo de Medici herceg leánya volt, akiből Franciaország híres-hírhedt királynéja lett. 
II. Henriknek, Franciaország királyának feleségeként három uralkodónak is életet adott, miközben komolyan részt vett politikájuk alakításában is. Nevéhez azonban nagyon hozzákötődik a Szent Bertalan éjszakáján történt mészárlás árnyéka, szerepe máig nem tisztázott a rettenetes eseményben.



 



Lotharingiai Ferenc, Mária Lujza és a családja

A Medici család kihalása után örökség alapján  Toszkána nagyhercege Lotharingiai Ferenc lett, de felesége, Mária Lujza királynő révén itt is szerepe volt bizonyára egy hölgynek.


Jelentős egyházi személyek Firenze szempontjából

XXIII. János (ellen) pápa

Savonarola

I. Bartolomaiosz pátriárka

Jelentős itáliai személyek Firenze szempontjából

Jelentős európai uralkodók Firenze szempontjából

bizánci császár

Jelentős itáliai események

Jelentős európai események

Firenze történelme 5. A Toszkán nagyhercegség


Alessandro de Medici herceg meggyilkolásával 1537-ben kihalt Cosimo Medici (il Vecchio) leszármazottjainak sora, a város vezető nélkül találta magát. Kevesen gondoltak arra, hogy egy vidéki birtokon néhányan egy fiatalembert éppen erre a lehetőségre készítenek fel évek óta. Giovanni Medici, vagyis ismert nevén Giovanni dalle Bande Nere, Firenze igen megbecsült kapitánya, a Medici család másik, junior ágából származott. Az ő fia volt az ifjú Cosimo, aki ekkor még csak 18 éves volt. Hősként tisztelt apját gyermekkorában elvesztette, de anyja (Maria Salviati, il Magnifico unokája) úgy neveltette fiát, hogy ha úgy alakul, akkor méltó legyen Firenze hercegi posztjára. Az, hogy Cosimo személyében tulajdonképpen egyesült a Medici család két ága (az egykori testvérek: vecchio-Cosimo, junior-Lorenzo) nem annyira általánosan ismert tény, talán azért, mert a történészek leginkább csak a vecchio ágról származókat tartják fontosnak. Pedig a hercegi, nagyhercegi Mediciek is igen sokat tettek azért, hogy Firenze ma az, ami, vagyis a világ egyik leghíresebb városa. Én nem hiszem, hogy túlzás, ha azt gondolom, Il Magnifico talán dédunokájára, I. Cosimo nagyhercegre lenne a legbüszkébb, ő volt az egyetlen, aki hosszú évtizedekig uralkodott, és meghódította egész Toszkánát, miközben mérhetetlenül gazdaggá tette Firenzét. Olyan volt, amilyennek egy igazi vezetőnek lennie kell, kíméletlen és bátor, művészetszerető és építő. De a leszármazottaira, kevés kivétellel, sajnos már ő sem lehetett volna nagyon büszke.

Cosimo elsősorban hadvezér szeretett volna lenni, és ehhez is megvoltak az adottságai. De katonai tudományokon túl igyekezett az elméleti tudományokat is elsajátítani, bejárta fél Itáliát, mindenhol tanult valamit. Nem volt ugyan nagyon okos, de megfelelően művelt és rendkívüli memóriával rendelkezett.
És az ifjú Cosimo Medici (a keresztnevét nagyhírű rokona, Il Vecchio miatt adta neki nagybátyja és egyben keresztapja, X. Leo pápa, aki igencsak nagy reményeket fűzött a gyermekhez!) a megfelelő pillanatban meg is jelent Firenzében, ahol a legbefolyásosabb családok már várták és pártfogásukba vették (Guicciardini, Vitelli...). Hatalomra juttatásával fő céljuk az volt, hogy bábként foglalja majd el Firenze hercegi posztját, és majd ők irányítják a várost. Reményeikben csalatkozniuk kellett, mert I. Cosimo de Medici (1519-1574) herceg határozott, keménykezű, Firenze számára mindenképpen sikeres uralkodóvá lett, olyan dolgokat ért el, melyekről korábban csak ábrándoztak a firenzeiek.

Első csatáját Montepurlónál a Filippo Strozzi vezette száműzött firenzei nemesekkel szemben könnyedén megnyerte, és a harc utáni kegyetlen megtorlása előre vetítette uralkodásának milyenségét. A megtorlásokat ingyen lakoma követte, amivel maga mellé állította a szegényebb rétegeket.1537-től 69-ig herceg, 69-től 74-ig, haláláig Toszkána nagyhercege volt, vagyis, miután hatalma alá vonta a legtöbb toszkán várost V. Pius pápa áldásával 1569-ben létrehozta a Toszkán nagyhercegséget. Az utókor megítélése változó, sokan nem tartják méltónak a „nagy Mediciekhez”, pedig valójában ugyanazt az utat folytatta mind politikailag, mind mecénásként. Politikailag valóra váltotta minden firenzei álmát, hatalma alá vonta majd az összes jelentős toszkán várost, újjáépíttette Livornót Firenze tengeri kikötőjének, és hadigályáival nagy dicsőséget szerzett Firenzének a híres lepantói csatában 1571-ben.

Firenze művészetileg is tovább haladt a fejlődés útján, hogy ez az út már nem volt annyira fényes, az nem feltétlen rajta múlott, megváltozott a világ, a művészet iránya. Kedvelt művésze, Giorgio Vasari vezényletével építkeztek, dekoráltak..., hogy az utókornak mi erről a véleménye, az más kérdés. Számtalan festő és szobrász alkotott továbbra is a városban, azonban ez már a mozgalmas, de mégis bizonytalan manierizmus kora volt, ami átmenetet képzett a reneszánsz és a barokk művészet között.

Kíméletlen, de jó gazdája volt Toszkánának is, mocsarakat csapoltatott, folyókat szabályoztatott, utakat építtetett, egyetemeket alapíttatott. 

Sok gyermeke született, de sokat el is vesztett. 3 lánya közül csak egy érte meg a felnőtt kort, de őt is meggyilkolta a férje. Fiai közül kettő is nagyherceg lett.

-----------------------

I. Francesco di Cosimo de Medici (1541-1587) sem küllemében, sem jellemében nem hasonlított apjához, mindkét tekintetben jelentéktelen volt. Felesége, Ausztriai Johanna nem tudta megszeretni Firenzét, egy fiúgyermeknek adott életet, az anya és a gyermek is hamarosan meghalt.
Francescónak ez inkább megkönnyebbülés volt, mert akkor már jó ideje a szeretője volt Bianca Capello, akit most már feleségül vehetett. Közös sorsuk közös halálukkal végződött, a Villa Pratolinóban néhány óra különbséggel haltak meg, állítólag maláriában, de ezt kevesen hitték el.

Az állam ügyeivel Francesco nem sokat foglalkozott, ekkor még apja munkája után szinte maguktól mentek a dolgok. Volt azonban néhány különös szenvedélye, ezek közül is a legfontosabbak vegytani kísérletei voltak, gyakorta minisztereit is ott fogadta a kísérletek helyszínén. Amellett üvegolvasztással és üvegfúvással is foglalkozott, idővel egész szép dolgokat készített. Kitalált valami új módszert a porcelángyártásban, mellyel a firenzei porcelángyártást forradalmasította. Az ekkoriban Firenzében készült porcelán termékek nagyon-nagyon értékesek manapság, kb. 70 darab létezéséről tudnak és a világ leghíresebb múzeumaiban őrzik őket.
Szívén viselte az Uffizi továbbépítését,  Vasari halála után Buontalenti és Parigi folytatta a munkát. Ekkoriban már arra készültek, hogy az emeleti termek a műkincsek tárolására szolgáljanak majd. Ekkor kezdték kialakítani a Tribuna termet, melyet Buontalenti tervezett.
Francesco a harmadik emeleten egy művészeti akadémiát nyitott, Accademia della Crusa (crusa=korpa), minek a fő célja a toszkán nyelv megtisztítása volt a rárakódott hibáktól. Ez az intézmény még ma is működik a Palazzo dei Giudiciben.

--------------------------------------

Mivel Francescónak nem volt örököse, így bátyja, I. Ferdinando di I.Cosimo de Medici (1549-1609) követte őt 38 évesen a nagyhercegi poszton. Mondhatni ő volt az egyetlen méltó utódja apjának a Medici nagyhercegek között.
Bíborosként korábban Rómában élt, ahol tett is néhány hasznos dolgot már ebben a minőségében is. A klasszikus szobrok iránti érdeklődése már ez időben komoly gyűjtemény tulajdonosává tette. Hat római asszonyt ábrázoló szobrát a Loggia del Lanziban láthatjuk, de ő hozta magával a híres Medici Vénuszt is.

Nagy buzgalommal látott neki Firenze ügyeinek rendbetételéhez, a pénzügyek rendeződtek, felvirágzott az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság. Firenzében kórházakat építtetett, Livornót tovább fejlesztette a hadiflottával együtt. Meglepően liberális volt valláspolitikája, bárkit szívesen látott az államban, protestánsokat, zsidókat egyaránt. Különös tekintettel Livorvóra, ahol sok ilyen bevándorlónak biztosított otthont. Az volt az elképzelése, hogy az olyan emberek, akik elindulnak új hazát keresni, azok értékesebbek az átlagembereknél, mert nem törődnek bele elnyomott sorsukba, tenni akarnak a jobb életért. Sok népszerű intézkedést hozott, ezért a nép is nagyon kedvelte. Személyes példát mutatott bátor segítőkészségével az 1589-es árvíz idején. Bár nem szórta a pénzt, de sokat és ésszerűen költött építkezésekre, pl. az Uffizire, ahol kiépítették végleges formájára a Tribuna termet, vörös selyemmel vonták be falait és itt helyezték el legbecsesebb műalkotásaikat, ezzel indítva az Uffizi múzeummá válását. Kéziratokat szerzett be Egyiptomból és Perzsiából a Medici könyvtár számára. Giambolognát megbízta apja lovas-szobrának elkészítésével, majd később nyilván a saját szobrának elkészítésével is, mely a Piazza SS. Annunciata közepén áll..

Hatalmas és pompás esküvőt rendezett akkor, amikor feleségül vette Medici Katalin unokáját, Lotharingiai Krisztinát. Mindenféle művészek dolgoztak a fantasztikus dekorációkon, előadásokon, lovagi tornákon, játékokon, fogadásokon. Ennél nagyobb rendezvény csak akkor volt, amikor unokahúgát, Medici Máriát hozzáadta Navarrai Henrikhez, aki francia koronáját jórészt a Mediciek vagyonának köszönhette. Ferdinando nagyon élvezte az ilyen események szervezését, ezekkel is öregbíteni akarta a Medici ház hírnevét.

--------------------------------------

II. Cosimo di I. Ferdinando de Medici (1590-1621) követte a nagyhercegi trónon. A látványosságok rendezésében apját is felülmúlta, esküvőjén az Arnót használta színpadként, a nézők a folyóparton ültek. Az Aranygyapjút adták elő, melynek során Iaszon legyőzve minden veszélyt átadta az ifjú arának, II. Ferdinánd császár nővérének, Maria Magdalénának az aranygyapjút 6 piros Medici labda képében.
II. Cosimo egykor tanítványa volt Gallileinek, és meghívta a nem éppen könnyű természete és eszméi miatt sokat zaklatott tudóst, aki élete utolsó éveiben békében és jólétben élhetett Firenzében. II, Cosimo 33 évesen meghalt, sajnálatos, talán lett volna benne erő nagy dolgok létrehozására, de ideje nem volt rá. Ő volt a legígéretesebb Medici azokban az időkben!
---------------------------------------------

II. Ferdinando di II. Cosimo de Medici (1610-1670) csak 10 éves volt apja halálakor, alkalmatlan még a kormányzásra. 20 éves, amikor bátran és példamutatóan viselkedett öccsével, Leopoldóval egy pestisjárvány idején, ezért a firenzeiek szívükbe fogadták őket. Bár viszonylag szerényen élt, de a parádékat ő is szerette. Bőkezűen pártfogolta a tudósokat és irodalmárokat. Öccsével együtt Gallilei tanítványa volt, és érdeklődtek Toricelli barométere és minden egyéb tudományos eszközök iránt. Különösen Leopoldo volt nagyon érdeklődő a tudományok felé, Ferdinandót leginkább a mozaikkészítés és egyéb dekorációs dolgok érdekelték. Szaporította a család műkincs gyűjteményét, díszítette a Pitti palotát, akkor készült a Museo degli Argenti (Ezüstmúzeum) dekorációja, és egyre több és egyre szebb terembe kerültek értékesnél értékesebb festményei.

Politikájában igyekezett elkerülni minden feszültséget, leginkább a békét kedvelte. Nagyon rossz házasságából két fia született 17 év korkülönbséggel. II. Ferdinando 1670-ben halt meg, a Medici Mauzóleumban temették el.

-----------------------------------------

III. Cosimo di II. Ferdinando de Medici (1642-1723) nevelését papok végezték, és az oktatásnak foganatja is volt. A gyermek jelleme ennek megfelelően alakult, csak az egyházi zenét kedvelte, semmi mulatság nem érdekelte, a tudományos kutatásokat is elítélte. Apja, hogy mentse a menthetőt, házasságot tervezett neki, de a létrehozott házasság rendkívül rosszul sikerült, Cosimo meg egyre búbánatosabb és egyre kövérebb lett. Modora azonban nem volt kellemetlen, Angliában és Franciaországban is megnyerőnek találták.

Nagyon nehéz gazdasági helyzetben vette át III. Cosimo az uralmat, eleinte megpróbált tenni ezt-azt a gazdaság javulása érdekében, de hamar rájött, hogy ez a munka meghaladja az erejét, így hagyta a dolgokat uralkodni vágyó anyjára. 1671 nyarán született még egy fia, akit Gian Gastonénak kereszteltek. Házasságuk egyre mélyebb válságban volt, a nagyhercegné képtelen volt beletörődni sorsába, végül sikerült visszamennie Párizsba.
A nagyherceg hatalmas lakomákba fojtotta bánatát, és nem tett semmi hasznosat az állam érdekében. Vallásilag egyre elkötelezettebb volt, gyakorlatilag mással nem is törődött. A zsidókat nagyon nem szívlelte, számtalan törvényt hozott ellenük, pl. tilos volt kereszténynek zsidóval bármilyen kapcsolatot tartani, különben börtön és korbácsolás várt rá. Teljességgel alávetette magát az inkvizíció igényeinek, így a  tudósokat, filozófusokat nem támogatta. A Toszkán fiatalok nem iratkozhattak be más állam egyetemeire, nehogy rossz dolgokat tanuljanak. A szodómiát és a magántulajdon elleni vétkeket lefejezéssel büntették, a gyilkosokat felnégyelték. Évente mintegy 2000 kivégzés volt. Alig múlt el hónap új adó bevezetése nélkül, miközben a meglévőket is folyamatosan emelték.
III. Cosimo elsőszülött fia, Ferdinando majdnem minden jó tulajdonsággal rendelkezett, amivel ifjú rendelkezhetett, csinos, okos, intelligens, művészi hajlamokkal megáldott volt. 15 éves korára művészien faragott elefántcsontot, kiválóan játszott csemballón és szépen énekelt. Egy gond volt csak vele, homoszexuális hajlama. Apja a házasságban látta ezt megoldani, de sikertelen próbálkozás volt, bár az asszonya, Violante Beatrice bajor hercegnő szerette, de ez Ferdinandót nem érdekelte. Gyermekük nem született. Nem érdekelte a majdani kormányzás lehetősége sem, csak a szórakozás. Ferdinando Velencében vérbajt szedett össze, 1713-ban meghalt.

----------------------------------------------

Második fia, I.Gian Gastone di III.Cosimo de Medici (1671-1737) teljes ellentéte volt bátyjának, magába forduló, társaság kerülő fiatalember volt. Botanikai és régészeti tanulmányokat folytatott, idegen nyelveket tanult. Tisztában volt képességeivel, ezért nem vágyott semmilyen hatalomra. Arra meg végképp nem, hogy megházasítsák, hiszen ő is homoszexuális volt. Ráadásul ritka csúnya és kellemetlen feleséget szereztek neki, aki nem volt hajlandó Firenzébe költözni. Gyermekük nem született, Gian Gastone végül otthagyta feleségét és visszaköltözött Firenzébe. Mindent megtett züllött életmódjával annak érdekében, hogy méltatlan legyen a nagyhercegi címre. Cosimo le is mondott róla, mint lehetséges örököséről, azon fáradozott, hogy leánya, Anna Maria Luisa lehessen Toszkána utolsó nagyhercegnője, majd utána állítsák vissza a régi köztársaságot. Ebbe azonban nem egyezett bele sok európai hatalom, akik jogot formáltak Toszkánára, pl. VI. Károly és V. Fülöp spanyol király. III. Cosimo kilátástalan helyzetéből a vallásba menekült. Miután 1723-ban meghalt törvényes utóda Gian Gastone lett, neki kellett volna Toszkánát és Firenzét kiemelni az általános nyomorból. A palotában lehet, hogy szép volt az élet, de azon túl rettenetes állapotban volt a város, a nagyhercegség. Gian Gastone megpróbált úrrá lenni természetén, úgy tűnt, hogy szívén viseli a nép sorsát, többek között csökkentette az adóterheket, felfüggesztette a nyilvános kivégzéseket, csökkentette a búza árát, dologházat szervezett a koldusoknak. Eltörölte a zsidók elleni törvényeket és dolgozni engedte a tudósokat. De aztán elmúlt a lendülete, napjait inkább ágyban töltötte, már semmi nem téríthette vissza a normális élethez. 1737 július 9.-én meghalt, és vele kihalt férfiágon a Medici család. A európai hatalmak Firenze megkérdezése nélkül megegyeztek, Lotharingiai Ferencnek adták Toszkánát.

Anna Maria Luisának (1667-1743), a pfalzi választófejedelem özvegyének megengedték, hogy haláláig a Pitti palotában éljen. Páratlan örökséget hagyott Firenzére, a Medici család több évszázados műkincsvadászatának eredményét. Bár a műkincseket is Lotharingiai Ferencre kellett hagynia, de azt a feltételt szabta végrendeletében, hogy azokat soha, senkinek, sehová nem lehet elvinni Firenzéből. Ezek a műkincsek teszik ki a mai firenzei múzeumok látnivalóinak legjelentősebb részét, és főként ezeknek a kincseknek köszönheti Firenze, hogy nem tűnt el elhagyatottságában a süllyesztőben. Anna Maria Luisa koporsóját zokogó firenzeiek tömegei kísérte utolsó útjára.

Lotharingiai Ferenc István (I. Ferenc német-római császár) (1708-1765) távoli rokona volt VI. Károly német-római császárnak, aki úgy tervezte, hogy leányát, Mária Teréziát Ferenchez adja nőül. Házába hívta, fiaként nevelte az igen érdeklődő és éles eszű fiatalembert, hogy méltó legyen majdan a lányához. 1729-ben örökölte meg apjától a Lotaringia és Bar hercege címet. 1732-ben VI. Károly (aki III. Károly néven volt magyar király) Magyarország helytartójának nevezte ki, de ebben a funkciójában nem sok érdemlegeset tett. 1733-ban VI. Károly összeütközésbe került Franciaországgal, minek következményeként megkérte Ferencet, hogy mondjon le Lotharingiáról, mert csak akkor kapja meg Mária Terézia kezét. Ferenc beleegyezett és megkapta VI. Károlytól a házassági engedélyt. 1736-ban szerelmi házasságot kötött Mária Teréziával, 3 hónapra Toszkánába utaztak. Nem tudni, hogy ekkor kívánta-e meg a Toszkána feletti uralkodást, de amikor a Toszkán nagyhercegség Gian Gastone halála után Medici uralkodó nélkül maradt 1737-ben, akkor VI. Károly felajánlotta Ferencnek kárpótlásként Lotharingia helyett Toszkánát, így többi tisztsége mellett 1737-től haláláig Toszkán nagyherceg is volt II. Francesco di Lorena néven. A jelek szerint annyira nem érdekelte Toszkána, 1738-ban is töltött ott még 3 hónapot, az állam vezetését egy régensre bízta és a továbbiakban nem sokat foglalkozott Toszkánával.

1740-ben meghalt VI. Károly, a már sokkal korábban kiadott Pragmatica Sanctio alapján lánya, Mária Terézia lett az örököse a Habsburg örökös tartományoknak, de ezt a legtöbb tartomány nem fogadta el, így elkezdődött az osztrák örökösödési háború. Hosszú, európai méretű háborúskodás után előbb VII. Károlyt, majd halála után, 1745-ben I. Lotharingiai Ferencet német-római császárrá kiáltották ki I. Ferenc néven. Elfogadható, de nem túl jelentős császár volt, 1765-ben halt meg, fiúk, II. József, a mi Kalapos királyunk követte tisztségében.

A firenzei nép gyűlölte a Habsburgokat, de bele kellett törődniük, hogy leverték a Medici címereket és helyükre császári sasos, lotaringiai keresztes és medici golyós címert helyeznek fel az épületekre.


 I. Leopoldo (1747-1765-1790)
III. Ferdinando (1769-1790-1824)
II. Leopoldo (1797-1824-1859)
Azért nem voltak nagyon rossz gazdái Toszkánának, sok reform után helyre rázták az oly sokáig elhanyagolt államot. Goethe is megemlíti 1786-os itáliai utazásáról szóló könyvében, hogy Toszkána útjai, hídjai mennyivel különbek a környező pápai államhoz képest.
 Volt egy kis kitérő a napóleoni időkben, 1801-ben Napoleon megalapította az Etruriai királyságot, mely igazándiból a Toszkán nagyhercegséget foglalta magába. Napoleon Elisa nevű testvére lett a város nagyhercegnője 1815-ig, Napoleon bukásáig.
Toszkána nagyhercegi címét újra Lotharingiai Ferenc örökösei viselték 1859-ig, amikor II. Lipót lemondott hatalmáról, ha nem is önszántából, és elhagyta Itáliát. 1860-ban Toszkána csatlakozott a Szárd-Piemonti királysághoz, majd az 1861 március 18.-án kikiáltott Olasz királysághoz, melynek fővárosa is volt 1865-től 1870-ig.


Firenze történelme 3. Savonarola, Krisztus királysága

Girolamo Savonarola (1452-1498)  Ferrarában született orvos családban. Már egészen fiatalon rájött, hogy nem szeretne apja nyomdokain haladva a ferrarai herceg szolgálatába állni. Gyermekként is már kilógott a sorból, egészen más volt, mint a többiek. Korán elkezdett aszkétikus életet élni, és legszívesebben a Szentírást tanulmányozta. Aztán egy napon fogta magát, szó nélkül otthagyta a családját és beállt szerzetesnek a bolognai San Domenico kolostorba. Eleinte nem igazán ment neki a prédikálás, meg aztán csúnya is volt és a hangja sem volt kellemes. A szemei viszont olykor szinte izzani látszódtak, amitől egyre jobban hatott a hívekre. Felettesei elküldték hát szerte Itáliába, hogy mentse meg az embereket a gonosztól. Bár korábban már járt Firenzében, de számos más város után jutott el ismét Lorenzo Medici jómódban élő városába 1489-ben, ahol nagyon bűnösnek ítélte meg a polgárok életét. Bekötözött a San Marco kolostorba és elkezdte "gyógyítani" Firenze népét. Hívei pedig egyre gyarapodtak, már nem fértek be a San Marcóba, a böjti prédikációkat a Duomóban tartotta. Egyre több és több firenzei került szavai hatása alá, egyre inkább elhitték neki, hogy a jövőbe lát, és hogy szavaiból Isten szava szól hozzájuk. Ő maga is ezt hitte magáról, hitte, hogy Isten sugallja mondatait, melyeknek lényege az egyszerű valláshoz való visszatérés volt, hogy az embereknek ezen túl minden földi és érzéki örömről le kell mondaniuk! Mindeközben igen erélyesen bírálta a Lorenzo Medici által befolyásolt kormányzatot. Lorenzo nem csak hogy tűrte a felé irányuló szavait, de még akkor sem tett semmit, amikor a San Marco priorjává választották, pedig a San Marco kolostor szinte Cosimo de Medici jótékonykodásának köszönhette létét. Ekkor már Lorenzo egészsége egyre gyengült, halálos ágyához Poliziano szerint Savonarolát is elhívatta, aki egyes források szerint nem adott számára feloldozást bűnei alól.
Lorenzót legidősebb fia, Piero, gőgös és ellenszenves fiatalember volt, semmiben nem hasonlított nagyszerű apjához, ezért a nép egyre távolodott tőle, és egyre közelebb került Savonarolához. Nyilván hírnököktől tudta, hogy közeledik a francia király, és ezt is felhasználta, mint jövendölést, Firenze népének térítésére. És a király valóban közeledett hatalmas seregével..., és Piero de Medici ügyetlenkedett. VIII. Károly követeket küldött előre, amelyekkel Firenze szövetségét kérte a Nápolyi királyság megszerzése ügyében. Piero ezt a szövetséget meglepő módon elutasította, pedig a firenzeiek általában szövetségesei voltak a franciáknak.  VIII. Károly ezt az elutasítást nem tűrhette, figyelmeztető célú kegyetlenséggel lerombolt egy toszkán erődöt, végezve az ott lévő helyőrséggel. A korábban erről olvasottakkal ellentétben Cristopher Hibbert szerint Piero nem engedte be szó nélkül a városba a franciákat, hanem sereget szervezett, és meg kívánt ütközni a franciákkal, hogy mire alapozta a siker lehetőségét az erős francia sereggel szemben, ez inkább a kérdés. Firenze népe akkorra már nem bízott benne, annál inkább hitt Savonarola dörgedelmes szavainak, és nem kívánták az ellenállást. Piero sem Firenzében, sem egész Itáliában nem talált szövetségesre, senkitől nem kapott anyagi segítséget, inkább mindenki elhatárolta magát tőle, sőt, igyekeztek a francia királyt biztosítani barátságukról. Az árulók közt élen jártak az amúgy is ellenséges unokatestvérei, akik csatlakoztak is VIII. Károlyhoz. Ez végül is ésszerűbb cselekedetnek látszott, mint az ellenállás. Senkitől sem remélhetve segítséget Piero is belátta, nincs más lehetőség a hatalma és a város megmentése érdekében, mint megalázkodni a francia király előtt, ezért elment annak táborába a Signoria megkérdezése és beleegyezése nélkül. VIII. Károly megalázó feltételeket szabott, melyeket a franciák nagy meglepetésére is Piero azonnal elfogadott. Bár feltehetően a Signoria tagjai sem tudtak volna jobb megoldást, de Piero kiváló bűnbaknak bizonyult abban a helyzetben, ezért visszatértekor szóba sem álltak vele, nem engedték be a Signoria épületébe, mi több, meghúzták a nagy harangot, amely a térre szólította a férfiakat. Azok jöttek is, a testőrei körében lóháton álló Pierót gúnyolták, kövekkel dobálták, míg aztán jónak látta, hogy visszatérjen a palotájukba. Ebben a helyzetben nem nagyon tehetett mást, mint az éj leple alatt családjával és a lehető legtöbb műkinccsel elszökjön a városból. A Signoria távollétében örökre száműzte, fejére vérdíjat tűzött ki, majd követeket küldött VIII. Károly táborába. A követek egyike Savonarola volt. Megpróbáltak kedvezőbb feltételeket kicsikarni a királytól, különösen Savonarola próbálta meghatni azzal az állításával, hogy bocsásson meg Firenze népének, hiszen ők még nem tudták, hogy a király Isten követeként jön hozzájuk!
A némileg meghatott francia király azért 12000 fős seregével bevonult a városba, ahol főként Savonarola hatására, valóban felszabadítóként üdvözölte a város népe. A dolgok elég rendezetten folytak, a katonák és a városlakók fegyelmezetten viselkedtek. VIII. Károly azonban nagyon magas váltságdíjat kért, amit a város nem tudott neki megadni. Ekkor a király fenyegetéssel állt elő, azt mondta, ha nem kapja meg mindazt, amit kér, akkor szabad rablást engedélyez. Az akkori gonfaloniere, Piero Capponi erre azt válaszolta nagyon izgatottan, de nagyon frappánsan: "Ha megfúvatja a trombitákat, akkor én meghúzatom a harangokat!" VIII. Károlynak volt ismerete arról, mit is jelent ez a fenyegetés, tudta, hogy a város a szűk utcáival és állandóan harcra kész lakóival olyan, akár egy felfegyverzett erőd, melyben a siker igen kétséges, így letett a szándékáról, elfogadta a kevesebb hadisarcot.
A franciák elvonulása után összeült a városi vésztanács, a balia, de a végeredmény nem volt kétséges, a nép többsége Savonarolát akarta vezető emberüknek, és Savonarola is késznek érezte magát a feladatra. Kihirdette Krisztus királyságát, megalakította az ötszázak tanácsát a demokratikus döntések érdekében. A Mediciek pompázatos városa teljesen megváltozott, mindent alárendelt Isten, vagyis Savonarola akaratának. Az emberek nagy része önként vált meg szép ruháitól, ékszereitől és egyéb értékeiktől, egyre többször csaptak a magasba a Hiúság máglyáinak lángjai, ahol a polgárok értékei égtek. Égett minden, amire nem volt szükség Isten imádásához, köztük felbecsülhetetlen értékű műkincsek is. Akik nem adták önként, azoktól elvették a nem kívánatosnak ítélt dolgokat,  fehér ingükön vörös keresztet viselő gyermekek "áldott serege" járta a várost, minden házba bekopogva gyűjtötték a tűzre való dolgokat.
Voltak persze ellenzői is az eseményeknek, de egyre kevesebben, egyértelműen átvette Savonarola a Firenzei köztársaság irányítását.
Mindeközben VI. Sándor (Borgia) pápának egyre kevésbé tetszett a dominikánus barát viselkedése, aki nem csak hogy Isten küldöttének tartotta magát és prédikációban folyamatosan ostorozta a pápai államot, de nem is csatlakozott a franciák ellen összeállt Szent Ligához. A pápa hiába rendelte magához, Savonarola megtagadta az utazást, amikor a pápa megtiltotta neki a prédikálást, akkor csak ideiglenesen vette figyelembe a tiltást. A pápa 1497-ben kiközösítette az egyházból Savonarolát.
Ekkorra azonban már Savonarola helyzete Firenzében is egyre nehezebb volt, a dolgok egyre rosszabbul mentek, és a jóléthez szokott firenzei polgárok egyre inkább úgy látták, hogy tévedtek, amikor hittek a prédikátornak. Részben természeti csapások, részben politikai és gazdasági hibák miatt egyre veszített a népszerűségéből, és egyre bátrabbak lettek ellenzői. Amikor a pápa felkérte a Signoriát, hogy tiltsák be Savonarolának a prédikálást, hallgattak kérésére. Savonarola elfogadta a döntést, de aztán még egyszer, utoljára, prédikált a benne égő tűzről, ahogyan teljesen átjárja az Úr szelleme.
-
-
A ferenceseknek régóta nem tetszett Savonarola Istent kisajátító viselkedése, hát kihívták őt tűzpróbára, hogy szavahihetőségét, bátorságát próbára tegyék. A kihívásnak azonban ő nem tett eleget, de első követője, Fra Domenico vállalta a megmérettetést. Summa-summárom, addig vitatkoztak a szabályokon, hogy végül egy zápor eloltotta ez előkészített tűzfolyosót, így az esemény elmaradt. Az ismétlésre már nem kerülhetett sor, a város lakóinak egy jelentős része megelégelte a helyzetet, zavargást robbantottak ki, és megostromolták a San Marco kolostort. Az akkor már a felkelők pártjára álló Signoria fegyveresei letartoztatták, és a Palazzo della Signoria tornyába vitték Savonarolát. Kínvallatásoknak vetették alá, majd halálra ítélték Savonarolát és két szerzetestársát. 1498 május 21.-én a Piazza della Signorián felakasztották, majd megégették őket, hamvaikat az Arnóba szórták, megakadályozandó, hogy egyesek ereklyeként megtartsák azokat.
Firenze azonban mégis fontosnak tartotta, hogy megemlékezzék a város ezen korszakáról, és magáról Savonaroláról. A Palazzo Vecchio bejárata fölött ma is ott látható az általa  odahelyeztetett alkotás, mely hirdeti, hogy Firenzét Szűz Mária városának tekinti Továbbá a téren, pár lépésnyire a szökőkúttól a kövezetben látható egy kerek lap, mely jelzi, hogy azon a helyen állt annak idején a máglya, ahol Savonarolát és társait megégették. Ezen túl firenzei utazásunk egyik legemlékezetesebb látogatását tehetjük a San Marco kolostorban, ahol Savonarola cellája egykori tárgyainak megmaradt részével látogatható.















Firenze történelme 2. A polgár Mediciek kora

Giovanni di Bicci de Medici ügyes bankárként egyre gazdagabb lett, de egész életében kerülte a feltűnést, tartózkodott a politikától, igaz, mint a város megbecsült polgárát néhányszor priornak és 1421-ben az akkori szokások szerint 2 hónapra golfalonierének is megválasztották. Tisztségeit mindig becsülettel ellátta. 1420-ban vonult vissza az üzleti életből, fiainak, Cosimónak és Lorenzónak ő már tisztes örökséget hagyott, de az üzletet az idősebbre, Cosimóra bízta.

Cosimo de Medicit apja egész fiatalon bevonta a bankári tevékenységbe, már 25 évesen bizonyíthatta üzleti érzékét és 1420-ban jó örökséget vett át apjától, melyet rendkívüli intelligenciájával tovább erősített, így akkora gazdagságra tett szert, amit ellenlábasai már nem néztek jó szemmel. 1433-ban addig áskálódtak ellene, hogy végül 5 évre száműzték Firenzéből, amiből csak 1 lett, és valóságos diadalmenetben érkezett vissza a városba miután a vele szimpatizálók kerültek hatalomra. Ekkora lelkes fogadtatás után többé nem maradhatott ki a város ügyeinek intézéséből. Nem hogy nem maradt ki, de valójában ettől kezdve mindenféle jogcím nélkül ő irányította a továbbra is köztársasági formában működő várost. Igazán merész ötlet volt, de Firenze és a maga számára nagy dicsőséget és anyagi hasznot nyújtott 1439-ben a római és az ortodox egyház egyetemes zsinatának Ferrarából Firenzébe költöztetése.
Bár igyekezett távol maradni a városi politikától, de azért háromszor 2 hónapos időtartalommal volt a város gonfalonieréje, némiképp megváltoztatták közbenjárására az alkotmányt, pl. adtak politikai jogokat a nemeseknek és engedélyezték az alsóbb népréteg emberei közül is néhány állásnak a betöltését. De a korábbi gyakorlattal ellentétben a későbbiekben nem sorshúzással választották ki a Signoria tagjait, hanem felállítottak egy bizottságot a jelöltek kiválasztására, és ők természetesen Cosimo hívei voltak, ezért ellenfél többé nem játszott politikai szerepet a városban. Külpolitikáját is a banki lehetőségei irányították, célja volt a lehető legtöbb hatalmasságot az adósának tudni. Mindig volt némi lelkiismeret furdalása gazdagsága miatt, hiszen tisztában volt azzal, hogy a bankárkodás nem a legtisztességesebb szakma, ezért is igyekezett a lehető legtöbbet segíteni városa szegényeiért jótékonykodással, épületeinek rendbetételén anyagi hozzájárulással.
A száműzött Albizzi család tagjai természetesen idővel szövetkeztek ellene, a milánói Visconti herceg támogatásával több alkalommal háborús összecsapásokra került sor a 30-as évek végén, mindenkor a firenzeiek győzelmét hozva. A csatározásoknak a legendával ellentétben igen kemény és sok halálos áldozatot követelő Anghieri csata vetett véget 1440-ben, ezután az Albizzik végleg feladták reményüket. A későbbiekben Milánóban hatalomra kerülő Francesco Sforza jó barátja (és adósa) volt Cosimónak, aki Firenze vezetőinek ellenvéleményét figyelmen kívül hagyva szövetséget kötött Milánóval. Ezt a lépést igencsak rossz szemmel nézték a velenceiek, és azonnal válaszlépéseket tettek, szövetkeztek a német-római császárral és a Nápolyi királysággal Firenze ellen. A helyzet egyre kellemetlenebb lett Cosimo számára, sokan tartották rossznak a döntését. Kénytelen volt a francia király segítségéért folyamodni, de szerencsére az egyre reálisabbá váló török veszély miatt egy új szövetségnek, a Szent Ligának kellett összeállnia Firenze, Miláno, Velence és a Pápai állam szövetségével, így a városra háruló közvetlen veszély elmúlt.
Rendkívül okos, művelt ember volt, akit már ifjú korában elért a humanizmus eszméje, legszívesebb barátaival efféle dolgokról társalgott. Donatello és Fra Angelico voltak a kedvenc művészei, de sokat tett az igencsak zűrös életet élő Filippo Lippiért is, mert csodálta művészetét. Határtalan lelkesedéssel gyűjtette embereivel szerte a világban az eredeti ókori kéziratokat, melyeket aztán lemásoltatott.
A saját és Firenze városának anyagi ügyeit tulajdonképpen egyként kezelte. Szívélyes, közvetlen, barátságos ember volt, de az ellenségeivel szemben meglehetősen könyörtelen, ha kellett, akkor hatalmát kihasználva felköttette őket a Signoria ablakába.
Örökletes betegségként vonult végig a családon a köszvény, kit előbb, kit később utolérve. Ő a szerencsésebbek közé tartozott, mert viszonylag hosszú életet élt, de a végső időkben nagyon nagy szenvedések közepette.
Halála után kapta a "Pater Patriae", vagyis a "haza atyja" kitüntető elnevezést a Signoriától.

Piero di Cosimo de Medici már látványosan beteg volt amikor apja, Cosimo meghalt, fiai meg még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy hatékonyan támogassák. Néhány jelentős firenzei polgár, Luca Pitti, Diotisalvi Neroni, Agnolo Acciaiuoli és Niccolo Soderini nagyon igyekeztek, hogy magukhoz vegyék a  város feletti hatalmat. Firenze mérvadó polgársága, régi jó szokás szerint ismét két pártra szakadt, a "hegy" pártra (utalva az akkor már épülő Pitti palotára) és a "síkság" pártjára (a Via Larga Medici palotájára utalva). Soderini ősi firenzei család leszármazottja volt, nagyon jó szónokként sokakat csábított pártjukba. Követelte a sorshúzásos választások visszaállítását, és a szerencse kedvezett neki, kihúzták, majd golfalonierének választották. Ennek ellenére semmi jelentős sikert nem ért el az új testület az elkövetkező hónapok alatt. Amikor Milánóban meghalt Francesco Sforza, aki a Mediciek legfőbb szövetségese volt, akkor a "hegypártiak" Ferrara hercegének segítségével megszervezték Piero és fiainak elfogását. A cselekmény, hála a bolognai Bentivoglio figyelmeztetésének, kudarcba fulladt.
Luca Pitti nagy megbánást mutatott, korára való tekintettel neki megbocsájtottak, de a többi összeesküvőt száműzték. Többségüknek első útjuk Velencébe vezetett, ahol sikerült is segítséget kapniuk, a híres condottierét, Colleonit küldték seregével Firenze ellen. Piero Medici pedig Milánó és Nápoly katonai segítségét kérte, végül Imolánál ütköztek meg a seregek. Nagy csatában végül döntő győzelmet arattak a Medicieket támogató katonák. Az élet visszatért a régi kerékvágásba, Piero Medici vezette a várost, közben a családi hagyományokra tekintettel támogatta a művészeteket, folytatta a műgyűjtést.
Ám Piero köszvénye nagyon elhatalmasodott, utolsó hónapjai már nagy szenvedéssel teltek, de még akkor is résen kellett lennie, mert a városban folyamatosan zavargások voltak.

Piero di Cosimo de Medici halála után az akkor 20 éves Lorenzo és öccse, a 16 éves Giuliano foglalták el apjuk helyét. Persze a valódi vezető Lorenzo volt, öccse inkább csak a különböző városi rendezvények megszervezésében jeleskedett.
Lorenzo de Medici amit csinált, abban 100 %-ig részt vett, legyen az sport, munka vagy éppen udvarlás. A modora kissé nyers volt, de diplomatikussága ezt elfedte. Szerette és élvezte az élet örömeit, aktívan részt vett a mulatságokban, táncolt, énekelt, verseit szavalta. Igaz, sok csúnya dolog is tapad a nevéhez, de egy politikusnak olykor olyan dolgokat is jóvá kell hagynia, melyek nincsenek kedvére. Diktátor volt valóban, de egy olyan nyughatatlan városban, mint Firenze, hogyan maradhatott volna hatalmon, ha túl lágyszívű? És az bizonyosnak látszik, hogy Firenzében sosem volt olyan jó az élet, mint amikor ő irányította azt.
Az Itáliában akkor uralkodó politikai helyzet látszólag megengedte, hogy a Medici fivérek vezetésének első évei csupa mulatságban teljenek, de nagyot tévedtek! A városban bizony nem mindenkinek tetszett ez a pazarlás, annak ellenére, hogy az itáliai fejedelmek udvari ceremóniáihoz képest a firenzeiek visszafogottak voltak. Pedig többnyire nem csak a Medici családnak és a gazdagoknak, hanem az egész városnak szóltak a különböző rendezvények, amik azért rengeteg pénzt felemésztettek. Végül az apjuk, Piero ellen egykor összeesküvést szervező száműzöttek ismét összefogtak, első figyelmeztetésként elfoglalták Prato városát, de Lorenzo és a Signoria gyors válaszlépése miatt hamar fel kellett adniuk terveiket.
Lorenzo érdekes taktikát folytatott azzal, hogy hivatalosan nem vállalt rangot, ezért sok esetben ki tudott bújni idegenek által támasztott követelések alól azzal, hogy ő is csak egy a számtalan Firenzei polgár közül. 1472-ben volt a Medici fívéreknek az első komoly megmérettetése, amikor a firenzei fennhatóság alatt álló Volterrában lázadás tört ki bizonyos timsóbányák szerződései miatt. Lorenzót kérték fel döntőbírónak, de döntése még jobban felbőszítette a volterraiakat. Nem találva más megoldást, fegyveresen próbálták elintézni a dolgot, a firenzeiek által megbízott Federigo Montefeltre condottiere (urbinói herceg) hadvezetése alatt egy hónapig folyt a küzdelem a városért. Nem tudni ki tette lehetővé, de Lorenzo határozott ígérete ellenére a támadók seregei Volterra feladása után elözönlötték a várost és igen durva fosztogatást, erőszakoskodást végeztek. Egyesek szerint Montefeltro élen járt a fosztogatásban, mások szerint saját katonáiból köttetett fel néhányat elrettentés céljából az erőszak megfékezésére. Lorenzo a hírek hallatán azonnal odalovagolt és szabadkozott, segélyeket osztogatott, de Volterra népe sosem bocsátott meg neki.

1477-ben a Medici család elleni legnagyobb összeesküvés volt készülőben. Lorenzo Medici, mint a kúria bankára, nem támogatta az új pápa, IV. Sixtus azon törekvését, hogy elfoglalja a Firenze számára is fontos Imolát unokaöccse, Girolamo Riario számára. A pápa ezért a Medicik ősellenségének számító Pazzi bankhoz fordult, kiknek segítségével elfoglalta Imolát, majd feleségül adta unokahúgát Federigo Montefeltréhez, az urbinói herceghez, aki ezzel nemcsak hogy megszűnt Lorenzo hadvezére lenni, de igencsak megerősítette a pápa romagnai jelenlétét. A terjeszkedni vágyó pápa és Lorenzo között egyre ellenségesebb volt a viszony, egyre közeledni látszott egy háború közöttük. Miután meghalt a pápa unokaöccse, aki Firenze érseke volt, Lorenzo helyette Piero Orsinit jelöltette, már ez is kellően felbőszítette a pápát. Válaszlépésként az időközben megürült pisai érseki helyre Firenze megkérdezése nélkül a Mediciek ősellenségét, Francesco Salviatit nevezte ki a pápa, akit viszont az emiatt sértett Firenze három évig nem engedte be Pisába. Végülis az ellenségeskedés odáig fajult, hogy 1477 elején Girolamo Riario (Imola ura), Francesco Salviati (a helyét el nem foglalható pisai érsek) és Francesco Pazzi (a rivális bankár) találkoztak Rómában, és elhatározták, eltávolítják Firenzéből a Medici fívéreket, Lorenzót és Giulianót. Hosszú és bonyolult szervezkedés kezdődött, és bár a pápa hivatalosan gyilkosság nélkül kérte a hatalom átvételét, mindenki tudta, hogy meg kell ölni a két Medici fiút a cél biztos elérése érdekében, és hogy a pápa meg fogja bocsátani nekik a gyilkosságot. Többféle lehetőség lett volna merénylet elkövetésére, de Giuliano betegsége miatt nem jelent meg a kiszemelt helyszíneken. Végül nem maradt más lehetőség, mint a Duomóban végrehajtani a merényletet a húsvéti nagymise alatt. Ennek a misének a celebrálására éppen a városba érkezett az akkor 18 éves bíboros, Rafaele Riario, a pápa egy másik unokaöccse; szerepe a merényletben tisztázatlan, egyik forrás szerint tudott róla, a másik szerint nem tudott (Lorenzo megvédte és álruhában visszamenekítette Rómába). A gyilkosok személyével is probléma adódott a helyszín miatt. El volt döntve, hogy Giulianót Francesco Pazzi és Bernardo Baroncelli öli meg, de a Lorenzo meggyilkolására felkért Montesecco condottieri úgy megkedvelte idővel Lorenzót, hogy jó ürügyként használva a hely szentségét kibújt a feladat alól. Végül két pap vállalta Lorenzo meggyilkolását, de, mint az később be is igazolódott, nem voltak alkalmasak a feladatra. Giuliano lábfájása miatt nem is akart elmenni a misére, de Pazzi és Baroncelli elmentek érte és magukkal vitték. A barátjaiban bízó Giuliano sem páncélinget, sem kardot nem viselt. 1478 április 26.-án a megbeszélt jelre, vagyis az Úrfelmutatást jelző csengőszóra megtámadták a két Medici fiút, Giuliano testén 19 sebet ejtettek, pillanatok alatt legyilkolták. Lorenzo támadói viszont ügyetlenek voltak, csak megsebesítették a vállát és ő be tudott menekülni az új sekrestyébe. Időközben Salviati érsek zsoldos kísérettel bekéredzkedett a Signoriába, hogy elfoglalja azt, de Petrucci golfaloniere felismerte a helyzetet és foglyul ejtette őket, majd megkongatták a Vaccát. A merénylőket hamarosan kilógatták a Signoria ablakán, majd a feldühödött nép fékezhetetlen bosszúhadjáratba kezdett, állítólag Lorenzo határozott kérése ellenére! Igaz, sok ártatlan ember is halálát lelte, de idővel valamennyi összeesküvő elnyerte büntetését, a Pazzi család majdnem minden nyomát eltüntették Firenzéből, tán csak a Santa Croce templomban lévő Pazzi kápolnának kegyelmeztek.

A történet a város egyik krónikása, Luca Landucci elmesélése szerint

Nem sokkal Giuliano halála után meghalt szeretője, Fioretta Gorrini is, közös gyermeküket, Giuliót, Lorenzo sajátjaként nevelte Piero, Giovanni és Giuliano fiaival együtt. (Giulo lett idővel VII. Kelemen pápa).

Az események alakulása nagyon nem tetszett IV. Sixtus pápának, ami elég érdekes, hiszen az ő emberei voltak a merénylők, akiket hivatalosan természetesen meg kellett volna büntetni. De nem őket büntette, hanem komoly hadjárat indult a Rómában tartózkodó firenzei diplomaták, kereskedők, bankárok és polgárok ellen, lefoglaltatta a Medici bankot, töröltette a banknál lévő adósságokat. Kiközösítette Lorenzo Medicit és a Signoria összes tagját az egyházból, azt követelte Firenze városától, hogy az egyház javára kobozzák el minden vagyonukat, ha ezt nem teszik meg, akkor az egész város egyházi tilalom alá kerül. Mindezek után még hadat is üzent Firenzének, szövetséget kötve a nápolyi királlyal. Később Sienát és Luccát, a két ősi ellenséget is rávette a háborúra, és a korábban Firenzének szolgáló Federigo Montefeltro vezetésével gyülekeztek a pápai csapatok. Firenze nem sok segítségre számíthatott, kevés milánói és ugyancsak kevés bolognai katonát kapott, kiknek élére a ferrarai Ercole d’Este herceg állt. Lorenzo nagyon helyesen mérte fel a teljesen reménytelennek látszó helyzetet akkor, amikor úgy döntött, hogy felajánlja magát és családját a köztársaság megmentéséért cserébe. De végül ezt senki nem fogadta el, az egész Firenzei Köztársaság kiállt mellette! Ezek után elvben megindult egyfajta háború, amelyben azonban csatára sosem került sor, megtartották a csapatok egymás közt a kellő távolságot. Jött a tél, pihentek a csapatok, majd jött a tavasz. Milanó belpolitikai okok miatt visszahívta katonáit, Firenze szinte teljesen magára maradt, miközben a calabriai herceg csapatai elkezdtek támadni. Szerencsére a kis Colle (Val D’Elsa?) hónapokig feltartóztatta a csapatokat, mire elesett a városka ismét beállt a tél, nyertek némi időt. Firenze város helyzete is egyre elkeserítőbb volt, járvány tört ki, munkanélküliség volt, az emberek morgolódtak a magas adók miatt. Ebben az egyre kilátástalanabb helyzetben Lorenzo különös tettre szánta el magát: tengerre szállt, és elment a nápolyi királyhoz, hátrahagyva egy levelet a Signoriának, melynek felolvasásánál senki sem tudta visszafogni a könnyeit. Lorenzo tette azért korántsem volt annyira veszélyes, mint amilyennek látszott, előzőleg már puhatolózott a nápolyi udvarnál, remélhette, hogy barátsággal fogadják. Így is lett, bár nem volt könnyű megegyeznie Ferrante királlyal, akivel egyébként nagyon jól megértették egymást művészetek, élvezetek dolgában. Tízhetes huzavona után Lorenzo megunta a dolgot és azt mondta, sürgősen haza kell térnie. Ekkor végre Ferrante király döntött, és megköttetett a béke. Bár a békeszerződés nem volt túl előnyös Firenzének, de mégis sokkal jobb volt, mint a háború.

Lorenzót hatalmas lelkesedéssel fogadták Firenzében, de ő is mindent megtett azért, hogy igazán az ő kezében fussanak össze a szálak. Átszervezte az egész városvezetési apparátust, mely szervezés végén a Hetvenek Tanácsa lett Firenze vezető apparátusa, és itt az ő szava volt a továbbiakban is a döntő. Bár nem mindenben, de majdnem mindenben az ő kívánsága érvényesült, és bár semmilyen címet nem viselt, mégis Firenze első polgárának számított. Ellenségei zsarnoknak tartották, de ők kevesen voltak, a többség szerette Lorenzót, még a nép is úgy gondolta, hogy végre megfelelően foglalkoznak az ő problémáikkal, elviselhetőbb az életük.
Bár ideiglenesen helyreállt az élet a Firenzei Köztársaságban, azért mégsem ment minden megfelelően, például a pápai kiközösítés igencsak zavarta Firenze népét. Ennek rendezésére a török veszedelem árnyékában, 1480 decemberében került sor. Követség ment Rómába Luigi Guicciardini vezetésével, bocsánatot kértek a pápától, aki végre visszavonta kiátkozását. Cserébe Firenze 14 felfegyverzett gályát ajánlott a törökök elleni harchoz. Igen, Itália végre összefogott a török sereg ellen, ami 1480 augusztusában hétezer fős sereggel érkezett Itália déli partjaihoz. De mire létrejött ez az összefogás, meghalt a szultán, a sereg visszavonult, Itáliában végre béke honolt. Ám Lorenzo álma, az egységes Itália, amit nem tekinthetnek végre játszóterüknek az európai nagyhatalmak, az bizony csak közel 400 év múlva alakul meg.

Firenze megnyugodhatott, de Lorenzo Medici nem, az üzleti életben nagyon nem jól állt a helyzete, sajnos ő nem értett a bankügyekhez, és tanácsadói sem voltak mindig a helyzet magaslatán. Sorra omlottak össze európai és itáliai bankfiókjaik, és többször nem tisztességes megoldásokhoz volt kénytelen folyamodni a látszat fenntartása érdekében. Bárki is volt az illető az európai hatalmasságok között, csak akkor vették komolyan, ha gazdag is volt, vagy legalábbis annak látszott!
És Lorenzo mindent megtett azért, hogy élete nagyon gazdagnak látszon, főleg ezt sugározta a művészetekkel való kapcsolata.
A világ egyik legnagyobb mecénásának tartották Lorenzo Medicit, pedig nem is biztos, hogy az volt. Mint mindenben, ebben a témában is jól tudta megszervezni a dolgokat.
Ám hiába a látszatgazdagság, az alig 43 éves Lorenzót egyre inkább gyötörte örökletes betegsége, a köszvény. Hiába próbáltak segíteni rajta jobbnál jobb orvosok, állapota egyre romlott. 1492 február 8.-án meghalt. Különös, hogy halálos ágyához nagy ellenfelét, Savonarola ferrarai prédikátort hívta, akitől feltehetően nem kapott feloldozást.

Lorenzo Medici halála után természetesen elsőszülött fia, Piero került hatalmi pozicíóba, bár már apjának sem volt róla jó véleménye, egyszer azt mondta: "az első fiam ostoba, a második okos, a harmadik kedves". Piero sem értett a banki ügyekhez, és nem is akarta érteni azokat, rábízta másokra, olyanokra, akik szintén nem nagyon értettek hozzá! A politikához sem értett, csak egy dologhoz értett, méghozzá ahhoz, hogy mindenkit alattvalóként kezeljen. Gőgős, erőszakos és nem túl okos ember volt, semmiben nem tudta megközelíteni sem nagyszerű apját! A város lakóinak iránta érzet ellenszenvét még növelte felesége, egy római Orsini lány fennhéjázó viselkedése.



Firenze történelme 1. A kezdetektől a Medicik hatalmáig

"Beszélni akarok a Mars hadisten jegyében alapított toscanai nemes városról: kettéosztja és gazdaggá teszi őt, termékenyítve környékét, egy édesvízű királyi folyó; gonosz szelektől védett völgyben fekszik az enyhe éghajlatú, dús gyümölcsökben bővelkedő város; büszke és harcias polgárok lakják, összeharácsolt javakban gazdagok, hatalmuk miatt inkább félik, mint kedvelik őket. Ez a Firenze népes város, polgárai erényesek; asszonyai szépek, épületeinél pompásabbat nem találni Itália más tájain..." 
Dino Compagni Krónikájából (részlet Erdődi János: "A vörös liliom városa" című könyvéből)


Firenze megalapítása a római birodalom hódító korszakáig vezethető vissza, konkrétan i.sz. I. századig. Egyszerű katonai település lett az észak felé harcokba induló, vagy éppen a harcok után letelepülni kényszerülő-kívánó kiszolgált katonák számára. Kevés fantáziával utcái négyzethálót alkottak, melyek a mai napig észlelhetőek Firenze belvárosának szerkezetén.

Félreértések elkerülése végett Fiesole, mint jelentős etruszk városka évszázadok óta létezett már a dombtetőn a római katonák letelepítése előtt, ami azt is jelenti, hogy magának Firenzének (vagy ahogy hivatalosan akkoriban hívták, Florentiának -Virágzónak) nem volt köze az etruszkokhoz. Modern kori ásatások azonban találtak leleteket arra vonatkozóan, hogy a mostani Cascine park közelében élhettek egykor vaskori emberek. A város nevére két lehetőség is adott, egyesek szerint mikor a letelepedni vágyók ide érkeztek mindent virág borított, mások szerint a Virágzó Szűzanya ünnepéről keresztelték el a kereszténység elterjedése után.  A lényeg az, hogy a rómaiak terjeszkedése sok mindent homályba borított, főleg miután természetesen Fiesoléra is rátelepedtek, de ez már egy másik történet.

Az újszülött városnak, Florentiának, két fő útvonala volt az egyik a "Cardo Maximus" (ma Via Strozzi, Via degli Speziali, Via del Corso), a másik a Decumanus (maVia Calimala, Via Roma), melyek találkozásánál volt a fórum, mai nevén a Piazza della Republica. Egy római kori fórumot nem kell alaposabban bemutatni, hiszen minden városban jellemzően néztek ki, ezek voltak a város központjai, itt zajlottak a legfontosabb események. Florentina védőistene ki más lehetett volna kezdetben, mint Mars, a háborúk istene. 
Később bővült az ókori város, akkori határai a térképen jól kiolvashatóak, és meglett a városnak mindene, ami egy igazi ókori városnak jár, gondolok itt színházra, amfiteártumra. 


A népvándorlások kora nem hagyhatta sértetlenül Florentina városkát sem, de hogy pontosan kinek mekkora szerepe volt a rombolásokban, azt nem nagyon tudja az utókor. A kereszténység a III. századtól jelentkezett a város történelmében, meg is kezdődött a pápaság és császárság közötti majdhogynem végeláthatatlan harc, melynek első alkalommal a népvándorlások vetettek véget. Végül állítólag Nagy Károly volt az, aki a rombolások után segítette a város újjáépítését, és ennek megfelelően ki is alakította itt hűbérúri rendszerét a 700-as, 800-as évek fordulóján. Ám később változott a helyzet, Ugónak hívták azt az őrgrófot, aki nagyszerű fejlődést indított útnak akkor, amikor 1001-ben székhelyévé tette Firenzét. Ezen időkben a város és a tartomány kétséget kizáróan pápapárti volt, és Firenze ebben a történetben vezető szerepet kapott. Ennek már tárgyi bizonyítékai is vannak, legismertebb közülük a Battistero, a Badia és a Santi Apostoli templom, és akkoriban építik a San Miniato al Monte templomot is több olyan templommal együtt, melyeknek már csak maradványai láthatóak, így a Duomo alatt lévő Santa Reparata temploméi is. 

Arra, hogy a város az egyház fennhatósága alatt maradjon, gondja volt Canossai Matild őrgrófnőnek is, kinek nevéhez kötődik IV. Henrik híres Canossa járása.

A középkor első századaiban a vagyonosodó családok azonban már elkezdték a békétlenkedéseket, társulásokat hoztak létre és gyakran harcok alakultak ki a városban. Ekkoriban építették a toronyszerű épületeiket, melyek olykor valóságos erődítményként szolgáltak. A híres textilipara által leggyorsabban fejlődő itáliai városnak anyagi gondjai nem voltak, de mégis állandó belső harcok jellemezték. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a német császárok is igényt tartottak volna a mind gazdagabb városra. Kialakult hát a két nagy párt, a guelfek (pápapártiak, polgárok) és a ghibellinek (császárpártiak, nemesek), közöttük kibékíthetetlen volt az ellentét. Több kisebb csata után II. Frigyes császár segítségével 1249-ben a ghibellinek győztek, ez volt az első alkalom, hogy az ellenfél tagjait száműzték, vagyonukat elkobozták. A bosszú ezen formája aztán hagyománnyá vált Firenzében, és részben ez okozta a későbbiekben az állandó létbizonytalanságot a városban. Más városok harcai után általában a veszteseket kivégezték, ezzel a dolog "le volt tudva", de a firenzei száműzöttek sosem nyugodtak bele sorsukba, folyamatosan szervezkedtek, majd visszatértek. Egy év telt el csupán, és a guelfek ragadták magukhoz ismét a hatalmat. Az elkövetkező 10 nyugalmasnak mondható év jelentős változásokat hozott a város életében gazdaságilag és politikailag egyaránt, ezt a korszakot nevezték "Il primo popolo"-nak. Firenze textilipara Európa szerte híres volt (erről részletesebben majd máshol írok), és ez gazdaggá tette a várost. Ez a gazdagság aztán lehetővé tette, hogy 1252-ben kinyomják az első liliomos aranyforintokat, mely tovább növelte a város jelentőségét. A kormányon lévők jelentősen átalakították az önkormányzati szerveket, ráadásul Toszkána legtöbb jelentős városát harcban meghódították. Ám a sikerektől megrészegülten elkövettek egy nagyon nagy hibát: 1260-ban a guelfek 17 ezer fős sereggel el akarták foglalni a ghibellinek vezette Sienát, amikor is végül a császár és a firenzei ghibellinek támogatásával a rettenetes Monteperti csatában győzött Siena. Akkora vérfürdőt nem nagyon látott addig a világ. Siena hamar felfogta, hogy mekkora esélye van a bosszúra. A győzelem mámorában sokak fejében megfordult az a gondolat is, hogy földig kellene rombolni Firenzét, de szerencsére ez nem történt meg. 1266-ban aztán pápai és francia segítséggel a guelfek újra támadásba lendülhettek Firenzében, és fölényes győzelmük után újfent száműzték a városból a nemeseket, lerombolták házaikat és létrehozták a városköztársaságot. Ezután végre néhány évtizedre "valódi" béke volt, nyugodtabban nekiláthattak a kapitalista termelés megszervezéséhez, a dolgozók céhekbe tömörítéséhez, és hamarosan igen jelentős gazdasági eredményeket értek el. A város olyan anyagi helyzetbe került, hogy nagy építkezésekbe kezdhettek, ekkor épült a két legjelentősebb épületük is, a Duomo és a Palazzo della Signoria. Már európai viszonylatban is komoly gazdasági szerepet játszott Firenze városa, verték a sokat érő liliomos forintokat és a pénzváltókban megindult az európai pénzforgalom. A béke azonban nem költözött be örökre a városba, idővel a ghibellinek újra részt vehettek a kormányzásban, majd az egyszerűség kedvéért a guelf párt tagjai közé lassacskán beszivárogtak a nemesek. Végül maga a guelf párt két táborra szakadt, voltak már fehér (nemes) és fekete (polgár) guelfek. A fehér guelfek táborában lévő nemesek is inkább a császári hatalmat áhították, közéjük tartozott a város egyik priorja is, Dante Alighieri. Az akkoriban vezető szerepet játszó fekete guelfek ellenben feltétel nélkül pápapártiak voltak. Így aztán a hatalmi villongások nem értek véget, ennek egyik következménye lett mások mellett Dante száműzetése is Firenzéből. Mindenesetre gazdaságilag a város mind jobb helyzetbe került hála iparának, azon belül is elsősorban a város adottságaitól függetlenül különösen  sikeres textiliparának.

Dino Compagni firenzei krónikaíró bejegyzése 1300 május első vasárnapjáról

1301-ben jegyezték fel a Medici család első szereplését Salvestro di' Medici neve által Firenze történetében. Amikor a kor ismert krónikása, Dino Compagni feljegyezte ezt a dátumot, mit sem tudhatott arról, hogy évszázadokon át ez a család fogja meghatározni Firenze történelmét, világ-, és művészettörténeti jelentőségét. Mostantól többnyire a Medici család tagjain keresztül idézem fel Firenze történetét, megtudjuk, hogy mennyire lehet őket szeretni vagy gyűlölni, dicsőíteni vagy kárhoztatni, tisztelni, vagy elítélni az események folyamatos alakulásáért.

Valamikor régen lehet, hogy valóban orvosok voltak a Mediciek, a név és a címerükben lévő labdacsok erre utalnak, de konkrét bizonyíték nincs erre Az bizonyos, hogy már a XIV. században bankárkodással foglalkoztak, ezért vannak, akik inkább úgy vélik, hogy azok a labdacsszerűségek inkább aranypénzeket jelölnek.

A Medici név fentebb említett első szereplése nem volt éppen dicséretes, bár az okokat nem tudjuk, de a jómódú, viszont akkor még nem túl jelentős fekete guelf Medici család emberei megtámadtak egy fehér guelf családot. A fenti esemény idején ugyan éppen a fehér guelfek voltak hatalmon, ők ültek a Városháza élén, de a megtorlás elmaradt. Hiba volt ez részükről, mert így kimutatták, hogy nem bíznak a saját erejükben, nem merik nyíltan felvenni a kesztyűt, nem merik felvállalni a merénylők megbüntetését. De nem ez volt az egyetlen hiba, amit akkoriban elkövettek, és ami később a vesztüket okozta. A szálakat ugyanis ekkor már régen nem a városháza emberei mozgatták, hanem a pápai követ, a francia Valois Károly, aki nem békét, hanem a fekete guelfek győzelmét akarta elérni, így e célnak megfelelően irányította az eseményeket. Az ő eszmei irányítását mutatja az is, hogy a későbbiekben nem kaptak a feketék rögtön a fegyvereikhez, hanem szép szavakkal békítgetve csalták tőrbe az ellenséget. Az ellenséges családokkal szép sorjában elhitették, hogy békét akarnak ők is a város érdekében, lassan elaltatták a gyanújukat, és amikor már teljesen kihunyt az éberség, akkor Valois Károly akcióba lépett. Titokban visszaengedte a korábban száműzött feketéket a városba, azok megerősödve az otthon maradottakkal megrohamozták a városházát és a fehéreknek beleszólásuk sem volt az eseményekbe. A győztesek bosszúhadjárata elől ha még tehették, elmenekültek a városból, ha erre már késő volt, akkor elbarikádozták magukat házaikban, de hát nem maradhattak ott az idők végezetéig. 1302 áprilisára az öldöklés, rombolás, kizsákmányolás véget ért, az utolsó fejezet volt már csak hátra, a még élő ghibellin és fehér guelf vezetőket, közel 600 embert, minden vagyonuktól megfosztva száműzetésre ítélték, köztük Dantét is. Dante Alighieri ettől kezdve ghibellinként politizálva járta Itália földjét, és amikor VII. Henrik német-római császár itáliai hadjáratra indult, boldogan üdvözölte. De csalatkoznia kellett ekkor is, a császár kisebb vesztes csaták után tovább ment Pisába, ahol egy év múlva maláriában meghalt, ott is van a sírja a pisai dómban.

Érdekes, hogy ennél a pontnál a krónikák, de az utókor elemzői is mintha jobban örültek volna, ha nem így alakul a helyzet, ha nem a feketék veszik azokban az években kezükbe az irányítást. De vajon ki tudhatná, hogy akkor hogyan alakul Firenze és az egész reneszánsz sorsa? Eme hangulat mögött leginkább a száműzöttek között található Dante sorsa lapul meg, de mindenki felteheti rögtön azt a kérdést is, nem tett é sokkal nagyobb szolgálatot városának azzal, hogy a feltehetően történelmi homályába vesző politikusi karrierje helyett a legnagyobb haragtól vezérelve megírta minden idők legolvasottabb irodalmi alkotását, az Isteni színjátékot?

1302 után hosszú ideig békében mentek a dolgok Firenzében, a száműzött családok vagyonának elosztása elősegítette a békét. Igaz, Corso Donati a fehér guelfek támogatásával mindenáron meg akarta szerezni a hatalmat. A cél érdekében attól sem riadt vissza, hogy 1308-ban felgyújtatott egy városnegyedet, de végül mindenki ellenük fordult, Corso Donatit meggyilkolták. A Medici család is részt kapott a fehér guelfek legyőzése utáni osztozkodásból, de még majd egy évszázad eltelt addig, míg elkezdtek egyértelműen vezető szerepet betölteni a város politikai életében. 1375-ben rémes aszály sújtotta a város, az éhínség a szegény embereket minden korábbinál mélyebb nyomorba taszította. A fekete guelfek győzelmükkel sem tudtak tartós békére szert tenni, a firenzei emberek mindennapjaikhoz hozzá tartozott a háborúskodás. Különösen nehezen viselte a város a pápaság fennhatóságát. Két vezető család mögé sorakozott fel a nép, az Albizzik és a Mediciek mögé, akiket a Ricci család is támogatott. Bár ez a helyzet sem tarhatott sokáig, az előbbiek jobban politizáltak, vezető pozíciókat szereztek a várost vezető guelf pártban. A Mediciek inkább néppártnak nevezték magukat, bár az igazi dolgozó néphez nekik sem volt sok közük, de kellett a támogatásuk. Az biztos, hogy ők kevésbé akarták a pápai jelenlétet, mint a tényleges hatalmat viselők Albizzik..

A Medici – Ricci párt így aztán egyre hevesebben támadta az Albizzik támogatását élvező guelfeket, felhasználták azt a kártyát is, hogy a fekete guelfek mindig is a pápai hatalmat áhították, és XI. Gergely pápa valóban pályázott Firenze elfoglalására. Elhitették a Mediciek az emberekkel, hogy a Albizzi féle guelfek folyamatosan fogadják vissza tagjaik közé az egykor száműzött nemeseket, a ghibellineket, míg az ő pártjuk a népet szolgálja elsőként, és hatalomra kerülésük esetén a régi köztársasági rendszert fogják visszaállítani! 1378 áprilisában Salvestro di’Medicit választották 2 hónapra gonfalonierének. Bár megválasztásra került barátnak hitt jelöltjük, de a dolgozó rétegek már olyan elkeseredett állapotban voltak a rettenetes kiszolgáltatottság és nyomorúság miatt, hogy nem igazán törődtek a szép szavakkal. Eleget tapasztalták már, hogy a gazdagok marakodnak a koncon, de bárki győz, nekik sosem jut hús a fazekukba. Abban is biztosak voltak, hogy előbb utóbb újra öldöklésre kerül sor…, aztán valakinek eszébe jutott, hogy ha már harcolni kell, akkor miért ne harcolhatnának önmagukért? Miért áldoznák életüket a gazdagok még gazdagabbá tételére, tapasztalatból tudták, hogy sok jóra nem számíthatnak. A legreménytelenebb helyzetben lévő takácsok között lobbant fel leghevesebben a harci kedv akkor, amikor a Medici-Ricci párt valóban fegyverbe szólította a népet. Ám az a nép másként döntött, és végre saját magukért akartak harcolni. És bizony az elkeseredett nép nem válogatott a módszerekben, örült vérengzés kezdődött a városban. Tumultuoso dei Ciompi, vagyis a takácsok (a ciompi egyébként a francia bajtárs szó elferdített változata volt) lázadása néven került a történelembe ez az esemény. Miután elfoglalták a Signoria épületét, -szinte harc nélkül, hiszen aki vezető ember csak tudott, menekült a városból-, egy Michele di Lando nevezetű takácsot nevezték ki gonfalonierének. Salvestro di’Medici, akit a nép barátjának tartottak, segített neki a kormányzásban, ami elsőként véres leszámolásokkal kezdődött, majd a harcok teljes beszüntetését követelte. Új felállású kormányt hoztak létre, melyben 2-2 tag a céheket képviselte, 4 fő a köznépből lett választva. Ekkor a nép még reménykedett, de a további intézkedések egyre jobban elbizonytalanították őket abban a hitben, hogy eredményes volt a felkelés, hogy végre az ő szavukat is figyelembe veszik a város vezetői, hogy végre nekik sem kell olyan rettenetesen nyomorogniuk. Jogos volt az aggodalmuk, hiszen a vezetőjük, Michele di Lando vakon hitt tanácsadóinak, Salvestro di' Medicinek és Benedetto degli Albertinek, akik mégiscsak a vagyonos polgárok érdekeit tartották szem előtt. Amikor szembesültek a helyzettel már hiába próbálkoztak még egy megmozdulással, az időközben magához tért polgári párt tagjai kimerészkedtek elbarikádozott házaikból annak hírére, hogy a nép köréből választott golfaloniere, Michele di Lando szembefordult népével, letartóztatta követeiket. Megkezdődött az utolsó nagy csata a Signoria előtt, a hatalmas öldöklésből a Medicieket támogató polgárok kerültek ki győztesen és az élet alaposan megfogyatkozott lakossággal, de visszatért a régi kerékvágásba, a vezetők gazdagodtak, a szegények nyomorogtak tovább. Michele di Lando szobra ugyan ott áll a piacnál, de nem volt igazi hős, megalkudott, és cserben hagyta a népét. Állítólag Volterrába szökött, de olvastam róla olyat is, hogy megölte magát.

Salvestro Medici további sorsáról nem tudok, de azt tudni vélem, hogy rokonságban állt a későbbiekben közismert Medici családdal, távoli unokatestvére, érintőlegesen kortársa volt a bankár Giovanni di Bicci de Medicinek.

Forrásmunkák

Forrásmunkák:

Christopher Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása

Lauro Martines: Firenze és a Mediciek

Jakob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában

Pogány Frigyes: Firenze

Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek

Wellner István: Panoráma útikönyv 1972 Firenze

Fajth Tibor: Panoráma útikönyv 1980 Itália

Rolf C. Wirtz: Művészeti kalauz Firenze

Megyer József: Toszkána útjain

Feuer István: A csodálatos Firenze

Web Gallery of Art

Wikipédia

Ajánlott irodalom:

Irwing Stones: Michelangelo

Sydney Alexander: Michelangelo

Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból

Ross King: Brunelleschi kupolája

Pierre La Mure: Mona Lisa magánélete

Erdődy János: A vörös liliom városa

Michael White: Machiavelli, a félreértett ember

Michael White: Leonardo, az első tudós

Láng György: Primavera

Giulio Leoni: Dante és a halál mozaikja

Szinte Gábor: Velence és Firenze titkai

várok még ajálatokat!

A Mediciek életrajzáról

Mint már korábban is írtam, nagyon sok az ellentmondás a különböző leírásokban a Medicieket, de egyáltalán az egész itáliai történelmet illetően, hogy mi az igazság, az így utólag senki számára nem lehet teljesen egyértelmű.


De a szálak kibogozásánál a sok névegyezés is elég nagy gond, komolyabbnak tűnő olvasmányokban is gyakori az azonos nevűek összekeverése, a Wikipédiában meg szinte mindennapos. Azért a fontosabb személyeknek általában van egy plussz nevük, de ez nem mindig van kiírva, így mindjárt téveszthetőek.

Még az sem mindig tuti, ha igazán olaszosan írjuk le a nevet, pl. "Lorenzo di Piero de Medici", vagyis benne van, hogy "Piero Medici fia, Lorenzo", mert így is előfordul azonosság, ezért aztán kénytelenségből úgy kell írni, hogy "Lorenzo di I.Piero de Medici", holott, mivel egyszerű polgárok voltak, nem viseltek a nevük előtt számokat. Tovább keverheti a dolgot, hogy a nagyhercegek már viseltek számokat. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy egy amerikai útifilmben a riporter I. Cosimo nagyherceg szobránál a lovát paskolgatva közölte a nézőkkel, hogy neki köszönhető ez az egész firenzei reneszánsz, mert ő a Medicik ősatyja - hiszen valójában két első Cosimo van, csak épp az egyik polgár, a másik nagyherceg. Szóval nagyon oda kell erre figyelni, hogy ne keveredjünk össze