1477-ben a Medici család elleni legnagyobb összeesküvés volt készülőben.
Lorenzo Medici, mint a kúria bankára, nem támogatta az új pápa,
IV. Sixtus azon törekvését, hogy elfoglalja a Firenze számára is fontos
Imolát unokaöccse,
Girolamo Riario számára. A pápa ezért a Medicik ősellenségének számító
Pazzi bankhoz fordult, kiknek segítségével elfoglalta
Imolát, majd feleségül adta unokahúgát
Federigo Montefeltréhez, az urbinói herceghez.
Montefeltre ezzel nemcsak hogy megszűnt
Lorenzo Medici legjobb hadvezére lenni, de igencsak megerősítette a pápa romagnai jelenlétét. A terjeszkedni vágyó pápa és Lorenzo között egyre ellenségesebb volt a viszony, egyre közeledni látszott egy háború közöttük. Miután meghalt a pápa unokaöccse, aki Firenze érseke volt, Lorenzo helyette
Piero Orsinit jelöltette..., már ez is kellően felbőszítette a pápát. Válaszlépésként az időközben megürült pisai érseki helyre Firenze megkérdezése nélkül a Mediciek ősellenségét,
Francesco Salviatit nevezte ki a pápa, akit viszont az emiatt sértett Firenze három évig nem is engedett be Pisába. Végül az ellenségeskedés odáig fajult, hogy 1477 elején
Girolamo Riario (Imola ura),
Francesco Salviati (a helyét el nem foglalható pisai érsek) és
Francesco Pazzi (a rivális bankár) találkoztak Rómában, és elhatározták, hogy
eltávolítják Firenzéből a Medici fívéreket, Lorenzót és Giulianót. Hosszú és bonyolult szervezkedés kezdődött, és bár a pápa hivatalosan gyilkosság nélkül kérte a hatalom átvételét, mindenki tudta, hogy meg kell ölni a két Medici fiút a biztos célba érés érdekében, és bíztak abban, hogy a pápa meg fogja majd bocsátani nekik a gyilkosságot. Többféle lehetőség lett volna a merénylet elkövetésére, de
Giuliano betegsége miatt nem jelent meg a kiszemelt helyszíneken. Végül nem maradt más lehetőség, mint a
Duomóban végrehajtani a merényletet a húsvéti nagymise alatt. Ennek a misének a celebrálására éppen a városba érkezett az akkor 18 éves bíboros,
Rafaele Riario, a pápa egy másik unokaöccse. Szerepe a merényletben tisztázatlan, egyik forrás szerint tudott róla, a másik szerint nem tudott, de az tudott, hogy
Lorenzo megvédte és álruhában visszamenekítette Rómába. A gyilkosok személyével is probléma adódott a helyszín miatt.
El volt döntve, hogy Giulianót Francesco Pazzi és Bernardo Baroncelli öli meg, de a Lorenzo meggyilkolására felkért Montesecco condottieri úgy megkedvelte idővel Lorenzót, hogy jó ürügyként használva a hely szentségét kibújt a feladat alól. Végül két pap vállalta
Lorenzo meggyilkolását, de, mint az később be is igazolódott, nem voltak alkalmasak a feladatra. Giuliano lábfájása miatt nem is akart elmenni a misére, de Francesco Pazzi és Bernardo Baroncelli elmentek érte és magukkal vitték, miközben kitapogatták, hogy Giuliano sem páncélinget, sem kardot nem viselt.
1478 április 26.-án a megbeszélt jelre, vagyis az Úrfelmutatást jelző csengőszóra megtámadták a két Medici fiút. Giuliano testén 19 sebet ejtettek, pillanatok alatt meggyilkolták. Lorenzo támadói viszont ügyetlenek voltak, csak megsebesítették a vállát és ő be tudott menekülni a sekrestyébe, ahol már több rokona is menedéket talált. Időközben
Salviati érsek zsoldos kísérettel bekéredzkedett a Signoriába, hogy elfoglalja azt, de Petrucci gonfaloniere felismerte a helyzetet és foglyul ejtette őket, majd megkongatták a Vaccát. A merénylőket hamarosan kilógatták a Signoria ablakán, majd a feldühödött nép fékezhetetlen bosszú hadjáratba kezdett. Sok talán ártatlan ember is halálát lelte, vagy száműzetésbe került az évekig húzódó vizsgálatok után, melyeknek szálait természetesen Lorenzo mozgatta, de hát ez mindig így van egy összeesküvés után. Igyekeztek a Pazzi család nyomait is eltüntetni Firenzéből.., részben sikeresen, de nem véglegesen.
Nem sokkal Giuliano halála után meghalt szeretője, Fioretta Gorrini is, közös gyermeküket, Giuliót, Lorenzo sajátjaként nevelte (ő lett idővel VII. Kelemen pápa).
Az események alakulása nagyon nem tetszett
IV. Sixtus pápának, ami elég érdekes, hiszen az ő emberei voltak a merénylők, akiket természetesen meg kellett volna büntetnie. De nem őket büntette, hanem komoly hadjárat indult a Rómában tartózkodó firenzei diplomaták, kereskedők, bankárok és polgárok ellen, lefoglaltatta a Medici bankot, töröltette a banknál lévő adósságokat.
Kiközösítette Lorenzo Medicit és a Signoria összes tagját az egyházból, azt követelte Firenzétől, hogy az egyház javára kobozzák el minden vagyonukat, ha ezt nem teszik meg, akkor az egész város egyházi tilalom alá kerül. Mindezek után még hadat is üzent Firenzének, szövetséget kötve a nápolyi királlyal. Később Sienát és Luccát, a két ősi ellenséget is rávette a háborúra, és a korábban Firenzének szolgáló
Federigo Montefeltro vezetésével gyülekeztek a pápai csapatok. Firenze nem sok segítségre számíthatott, kevés milánói és ugyancsak kevés bolognai katonát kapott, kiknek élére a ferrarai
Ercole d’Este herceg állt.
Lorenzo helyesen mérte fel a teljesen reménytelennek látszó helyzetet akkor, amikor úgy döntött, hogy felajánlja magát és családját a köztársaság megmentéséért cserébe. De ezt senki nem fogadta el,
az egész Firenzei Köztársaság kiállt mellette. Ezek után megindult egyfajta háború, amelyben csatára sosem került sor, megtartották a csapatok egymás közt a kellő távolságot. Jött a tél, pihentek a csapatok, majd jött a tavasz. Miláno belpolitikai okok miatt visszahívta katonáit, Firenze szinte teljesen magára maradt, miközben a calabriai herceg csapatai támadtak. Szerencsére a kis
Colle (Val D’Elsa?) hónapokig feltartóztatta a csapatokat, mire elesett a városka ismét beállt a tél, nyertek némi időt. Firenze város helyzete is egyre elkeserítőbb volt, járvány tört ki, munkanélküliség volt, az emberek morgolódtak a magas adók miatt.
Ebben az egyre kilátástalanabb helyzetben Lorenzo különös tettre szánta el magát: tengerre szállt, és elment a nápolyi királyhoz, hátrahagyva egy levelet a Signoriának, melynek felolvasásánál senki sem tudta visszafogni a könnyeit. Azért Lorenzo tette korántsem volt annyira veszélyes, mint amilyennek látszott, előzőleg már puhatolózott a nápolyi udvarnál, remélhette, hogy barátsággal fogadják. Így is lett, bár azért nem volt könnyű megegyeznie
Ferrante királlyal, akivel egyébként nagyon jól megértették egymást művészetek, élvezetek dolgában. Tízhetes huzavona után
Lorenzo megunta a dolgot és azt mondta, sürgősen haza kell térnie.
Ekkor végre Ferrante király döntött, és megköttetett a béke. Bár a békeszerződés nem volt túl előnyös Firenzének, de mégis sokkal jobb volt, mint a háború.
Lorenzót hatalmas lelkesedéssel fogadták Firenzében, de ő is mindent megtett azért, hogy igazán az ő kezében fussanak össze a szálak. Átszervezte az egész városvezetési apparátust, mely szervezés végén a Hetvenek Tanácsa lett Firenze vezető apparátusa, és itt az ő szava volt a továbbiakban a döntő. Bár nem mindenben, de majdnem mindenben az ő kívánsága érvényesült, és bár semmilyen címet nem viselt, mégis Firenze első polgárának számított. Ellenségei zsarnoknak tartották, de ők kevesen voltak, a többség szerette Lorenzót, még talán a nép is úgy gondolta, hogy végre megfelelően foglalkoznak az ő problémáikkal, elviselhető az életük.
-
Bár ideiglenesen helyreállt az élet a Firenzei Köztársaságban, azért mégsem ment minden megfelelően, például a pápai kiközösítés igencsak zavarta Firenze népét. Ennek rendezésére a török veszedelem árnyékában, 1480 decemberében került sor. Követség ment Rómába Luigi Guicciardini vezetésével, bocsánatot kértek a pápától, aki végre visszavonta kiátkozását. Cserébe Firenze 14 felfegyverzett gályát ajánlott a törökök elleni harcra. Igen, Itália végre összefogott a török sereg ellen, ami 1480 augusztusában hétezer fős sereggel készült partra szállni Itália déli partjainál. De mire létrejött ez az összefogás, meghalt a szultán, a sereg visszavonult, és Itáliában végre béke honolt. De Lorenzo álma, az egységes Itália, amit nem tekinthetnek végre játszóterüknek az európai nagyhatalmak, az bizony csak közel 400 év múlva alakul meg.
-
Firenze megnyugodhatott, de Lorenzo Medici nem, az üzleti életben nagyon nem jól állt a helyzete, sajnos ő nem értett a bankügyekhez, és tanácsadói sem mindig voltak a helyzet magaslatán. Sorra omlottak össze európai és itáliai bankfiókjaik, és többször nem tisztességes megoldásokhoz volt kénytelen folyamodni a látszat fenntartása érdekében. Bárki is volt az illető egy város, egy köztársaság élén, csak akkor vették komolyan, ha gazdag is volt, vagy legalábbis annak látszott.
-
És Lorenzo élete nagyon gazdagnak látszott, főleg ezt sugározta a művészetekkel való kapcsolata. Igazán csak barátai körében érezte jól magát, a kor legnagyobb humanistái, tudósai és művészei gyűltek össze gyakorta egy-egy vidéki villájában, olyankor nagy beszélgetések mellett zenéltek, ő maga is pengette a lantot. Verseket szavaltak, ő maga is írt és szavalt verseket, nem is akármilyen szinten, ha több ideje lett volna, híres költő lehetett volna a hozzáértők szerint. Külön érdeme, hogy Dante nyelvén, vagyis toszkán nyelven verselt, nem latinul. Voltak néhányan, akik állandó vendégei voltak, a Duomó beli merényletnél az életét megmentő Poliziano a családjához tartozott, gyermekei állandó nevelője volt, de az asztalánál ült általában Pico della Mirandola, Luigi Pulci, Giovanni Pico, Marsilio Ficino..., és néhány évig a fiatal Michelangelo is. Szobrásztanonc volt a Lorenzo által alapított szobrásziskolában, Lorenzo hamar felismerve tehetségét lehetőséget adott neki arra, hogy ne csak szobrászatot, de humanista műveltséget is tanuljon a házában barátai között. Kikérte az ifjút apjától és szinte gyermekeként tartotta őt a házában, így aztán Michelangelo jól ismerte a Medici gyerekeket. Lorenzóért rajongott, de fiai közül csak a legfiatalabbat, Giulianót kedvelte. Talán már akkor megérezte, mekkora terhet tesz a vállaira majdan ez a bensőséges Medici kapcsolat.
-
A világ egyik legnagyobb mecénásának tartották Lorenzo Medicit, pedig nem is biztos, hogy az volt. Mint mindenben, ebben a témában is jól tudta megszervezni a dolgokat. Ő maga nem tudott már sokat költeni különböző műtárgyakra, de a szava is elég volt ahhoz, hogy segítse a művészeknek. Tudta, hogy kit, mikor és kinek ajánljon bizonyos munkákra, így el tudott indítani a pályán sok tehetséges fiatal művészt. Nem túl fényes anyagi helyzete ellenére igen jelentősen gyarapította a család műkincs és kézirat állományát is.
Michelangelo sajnos csak négy évig élvezhette vendégszeretetét, mert az alig 43 éves Lorenzót egyre inkább gyötörte örökletes betegsége, a köszvény. Hiába próbáltak segíteni rajta jobbnál jobb orvosok, állapota egyre romlott. 1492 februárjában már járni sem tudott. Április első napjaiban papot, illetve papokat hívattak hozzá. Poliziano szerint nagy ellenfelét, Savonarolát, a lánglelkű ferrarai prédikátort is elhívatta halálos ágyához. Április 8.-án elvesztette az eszméletét, néhány óra múlva meghalt. Állandó orvosa mindvégig hitt a gyógyulásában, ezért kudarca miatt annyira elkeseredett, hogy kútba ugrott..., bár a Careggi villában van egy freskó, melyen azt ábrázolják, hogy az emberek dobták be a kútba.
Testét a San Marco kolostorba vitték felravatalozni, majd később a San Lorenzo templomban temették el meggyilkolt fivére, Giuliano mellé. A korszak ellentmondásaival együtt halálával gyakorlatilag véget ért Firenze dicsőséges aranykora. Utódai csupán az általa felépített "Medici mítosz" miatt maradhattak még évszázadokon át Firenze vezetői.
Az én tudatlanul szubjektív véleményem helyett bemásolom ide egy kortársának, ellenfelének, Alamanno Rinuccininek a véleményét Lorenzo személyéről:
"Lorenzo, akit a természet, tanultsága és tapasztalata olyan páratlan leleményességgel ajándékozott meg, semmiben nem maradt el nagyapja, Cosimo mögött... Tehetséges és sokoldalú elméjének köszönhetően bármihez is nyúlt, amikor még gyermekként próbálgatta magát, tökéletesen tanult és mindent elsajátított, ráadásul jobban, mint mások.... Azt hiszem, hogy ez a saját képességeinek nagyságától ösztönzött férfiú, amikor felfigyelt polgárainak félszegségére és szolgalelkűségére, amit még apja alakított ki bennük, úgy döntött, hogy minden hatalmat, közméltóságot és tekintélyt magára ruház, és végül, mint egykor Julius Ceasar, magát teszi a köztársaság urává."
Bárhogyan is próbáljuk megmagyarázni a működését, a végeredmény mégiscsak az, hogy a Medici család egyfajta "keresztapai" státusszal vezette Firenzét, mint ahogyan tették ezt akkoriban Itália szerte a városállamok vezetői. Lorenzo de Medici közülük is kiemelkedő értékekkel rendelkező ember volt, és a Pazzi féle merénylet után tálcán kapta a lehetőséget, hogy gyakorlatilag minden politikai ellenfelét felszámolja.
A felbolydult város lakossága és a bábként mozgatott, nem valódi köztársasági rendszere diktátort kívánt, és ő kihasználta ezt a lehetőséget. A különbség a többi városállam diktátoraival összevetve azért jelentős, mert lévén különösen művelt, művészetkedvelő a család, nem pedig szadista és önző diktátorok, ezért a nagyrészt általuk világhíressé tett város méltán büszke lehet a Medicik emlékére!
Forrásmunkák
