ki, hol és mikor? (a "Miért éppen Firenze" blog linkjei): A(z) dante kifejezés keresési találatai

Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "dante" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése

Dante Alighieri háza, Via Dante Alighieri és a Via del Proconsolo, Isteni színjáték.

A Via del Proconsolo és a Via Dante Alighieri sarkán van az az épület Firenzében, melyben (valószínűleg) született és élt haláláig Dante Alighieri. A környék házainak falait Dante idézetek tarkítják, mindmáig sok arra járó Dante művészetét ismerő így rója le tiszteletét Dante munkássága előtt. Mások meg másként, pl. az én nagyapám is, mert a mi házunkban is volt egy kissé félelmetes fekete Dante "mellszobor", amilyeneket a XIX. század fordulóján sorozatban készíthettek gipszből.

És megint másoknak, mint például mi is voltunk, megadatott az is, hogy sétálgassunk az egykori Dante házban turistaként..., vagyis hát ez azért nem bizonyos, inkább mondhatják azt, hogy egy olyasféle házban nőhetett fel, amelyet kineveztek az ő egykori otthonának. Igaz több házuk is volt az utcában, de a lényeg az, hogy tudjuk, azok között a házak között nőtt fel és lett az az ember, aki megírta az Isteni színjátékot. Az évszázadok alatt oly sok országban, oly sok nyelven olvashatták az emberek ezt a művet, hogy valószínűleg a nagyvilágban legtöbb fordításban megjelent irodalmi műalkotás lehet az ő Isteni színjátéka. Dante sosem ment ki a divatból, személye, és munkássága örökéletű. Na meg aztán készültek nem túl művészi mellszobrok számtalan kivitelben, kisebbek, nagyobbak, fehérek, feketék..., többnyire inkább "férfiasak", mint szerethetőek..., nekünk is volt egy .

- Van a blogban egy másik, részletesebb írásom is Dantéról..., merthogy elfelejtettem, hogy egyet már írtam. Azért nem töröltem ki egyiket sem, nem teljesen egyformák...

Dante Alighieri (1265-1321)

Egy már nem igazán jelentős nemesi család gyermekeként született Dante Alighieri Firenze keleti városnegyedében, és Dantét is, mint akkorban mindenkit, a San Giovanni Battisteróban keresztelték meg. Okos és szorgalmas ifjúként korán nagy műveltségre tett szert, a bolognai egyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Egy darabig katonáskodott, részt vett néhány fontos csatában. 1295-re elkészült első, önéletrajzon alapuló verses műve, a

La vita nuova (Új élet), amiben már foglalkozik élete nagy szerelmével, Beatricével. Bár máig gyanús, hogy Beatrice talán csak "ürügy" volt élete során arra, hogy szerelmi témájú verseinek állandó ihletője legyen. Állítólag soha nem beszéltek egymással és látni is csak egyszer látta, amikor még mindketten gyermekek voltak, de már annyi is elég volt a szerelem illúziójához, a múzsához!

Férfivá érésének egyenes következménye volt, hogy a politikai életbe belekeveredjen, ez alól firenzei férfi nem vonhatta ki magát, és ő nyílván nem is akart kimaradni belőle. Bár nemesi családból származott, de a polgári guelf párt tagja lett, belépett az orvosok céhébe, mert akkoriban nem számított az az ember, aki nem volt céhtag. Pártjának feketékre és fehérre szakadásakor azért mégis inkább a nemesekhez közelebb álló fehérekhez húzott. Feleségül vett egy Donati lányt, ennek ellenére később a Donatiak lesznek a legnagyobb ellenségei. 7 gyermekük született, sorsukról nem írtak a krónikák. Lehet letagadták száműzött apjukat?

1295-től több fontos hivatalt töltött be a Városházán, 1302-ben, amikor a két részre szakadt párt között kenyértörésre került sor, akkor éppen prior volt. A korábbi tapasztalatok alapján mindenki félt az újabb harcoktól, ezért megpróbáltak igazságos döntést hozni, a leghőzöngőbbeket mindkét pártból száműzték. Ezzel a döntéssel annyira legyengítették saját pártjukat, hogy szükségszerűen el kellett bukniuk a VIII. Bonifác pápa által is támogatott feketékkel szemben. Természetesen a bosszúhadjárat nem maradt el, százakat száműztek Firenzéből, köztük Dantét is. Elég ellentmondásos adatok vannak büntetésének mértékéről, van amelyik szerint kivégezték volna, ha hazatér, de mások szerint Firenze könyörgött neki, hogy hazatérjen, de ő nem volt hajlandó erre.

Mindenesetre egy új, meglehetősen izgalmas élet vette számára kezdetét, fejedelmi palotákban vendégeskedett hosszabb-rövidebb ideig, ismerkedett Itália dolgaival. Száműzetésétől kezdve egyértelműen ghibbelin politikát folytatott, minden tehetségével azon volt, hogy a császár hatalomra kerülését elősegítse. Elképzelése nem is tűnt reménytelennek, VII. Henrik német-római császár megkezdi itáliai hadjáratát, de nem jutott messzire, Pisában megbetegedett és meg is halt. Dante minden reményét elvesztette és végső állomáshelyére, az Itália perifériáján lévő, 1318-ban az egykor római császároknak otthont adó Ravennába költözött. Ott nyugszanak maradványai, hiába próbálták a firenzeiek könyörgéssel, csellel megszerezni városuk nagy szülöttét legalább holtában, sírja a Santa Crocéban üres.

El lehet gondolkozni azon, mi lett volna Dantéból, ha nem űzetik el városából, lehet, hogy akkor is világhíres költő lett volna, de a máig a legtöbbek által olvasott világi művet, a "Commediát" (melyhez csak később tette hozzá Boccaccio a "Divina" jelzőt, s lett így Isteni színjáték belőle), valószínűleg nem írta volna meg. Mert ezt a művet éppen a hálátlan Firenzének szánta, képzeletbeli utazásának legrémisztőbb állomásán, a pokolban nevesített firenzei polgárok sora bűnhődik az idők végezetéig.
A mű tartalmán és különleges szerkezetén kívül abban is kítűnik, hogy nem latinul, hanem a legszebben hangzó, ma is használt toszkán nyelvjárásban íródott. Dante költészetében mindig is az olasz nyelvet részesítette előnyben, irodalmi nyelvezete, a "dolce stil nuovo", vagyis az "édes új stílus" visszafordíthatatlanul teret nyert az itáliai irodalomban. Írt ezirányban is egy művet, melyben nem véletlenül latin nyelven szól a művelt emberekhez, az olasz nyelv használatára bátorította azokat, akik azidáig csak latinul írtak, olvastak. Ezzel, és nem politikai tevékenységével vívta ki, hogy a reneszánsz első jelentős személyiségének tartja az utókor.
Dante egyéb irodalmi művei közül kiemelendő az 1310 és 1313 között írt "Egyeduralom" című, melyet még ravennai tartózkodása előtt írt. A mű lényege, hogy megvilágítsa, hol van a helye és mi a szerepe az egyháznak és az államnak, vagyis a császárságnak, ennek a két hatalmi struktúrának. Ezek szerinte is Isteni eredetűek, de míg az egyháznak a feladata a lelkek tisztán tartása és felkészítése a túlvilágra, addig a császárság dolga az e-világi élet megfelelő színvonalának biztosítása minden alattvaló számára. Szép, csak némiképp utópisztikus megállapítás.

Giovanni Villani kortárs krónikás véleménye Dantéról:

"Firenze községének száműzöttjeként halt meg, körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante régi és tisztes nemzetség sarja volt, családja a San Pietro negyedben lakott: szomszédaink voltak az Alighierik. Száműzetése akkor történt, amikor a francia király öccse, Valois Károly Firenzébe jött, és a fehér guelfek bukása bekövetkezett. A nevezett Dante egy időben városunk vezető emberei közé tartozott, s vétek nélkül, csupán azért kellett örökre elhagynia hazáját, mert a Fehérek pártjának híve volt. Világi ember létére minden tudományban jártas férfiú, a legnagyobb költő és bölcselő, szónoklatban és verselésben kiváló mester volt, nyelvünkön senki sem írt oly tisztán és magasztosan, sem az ő idejében, sem azóta... Ha akkor, most negyven éve, bátrabbak a Fehérek, és merészebb maga messer Dante is, ha csak a Feketékre sújtanak le és a maguk pártját jó erőben megtartják: talán nem kellett volna Dante Alighierinek száműzetésben meghalnia... de akkor valószínűleg soha nem írta volna meg az Isteni színjátékot...!"

Megjegyzem itt, hogy akkor talán soha nem kerülnek hatalomra a Medicik, akik pontosan ezekben az időkben kezdték bontogatni szárnyaikat. A történelmet már csak az ilyen "véletlenek" alakítják, és sosem tudhatjuk, ha valami másként történik, akkor mi lett volna. A világot és benne az egyéni sorsunkat is leginkább egy-egy mellékesen, szinte véletlenül hozott döntés alakítja vagy jól, vagy rosszul.

Forrásmunkák

Dante: Isteni színjáték

Az itt fentebb látható link Dante Isteni színjátékának teljes szövegét tartalmazza.

Casa di Dante

Casa di Dante

látogatható: 10.00-17.00-ig, hétfőn zárva

belépődíj: 4 € Dante igazi neve Durante degli Alighieri volt, hogy miért is lett Dante néven ismert a világban, azt nem tudni. Talán valami becéző formaként ragadt rá. A már majdhogynem elfeledett, ravennai száműzetésben élt és meghalt költő ismét"divatba jött" Firenzében a 600. születésnapja előtt. 1265-ben született, 600. évfordulóján, 1865-ben Firenze városa úgy gondolta, hogy valahogyan fel kell melegíteni az emlékét. Meg is tették, komoly munkálatokkal varázsoltak egy kis kemény középkort a belváros szívében. Talán csak a helyszín volt eredeti, hiszen valóban ott élt a nagy költő.
-

És a hírnév nagy úr, Dante Alighieri az Isteni színjátékkal komoly hírnevet szerzett magának, de igazából szülővárosában, Firenzében csak 1865-ben kezdtek el komolyan foglalkozni személyével, művészetével. Akkoriban már azt se nagyon tudták, hogy pontosan hol lehetett az ő otthona..., mert hát azon a környéken, ahol ő lakott, egy "nagytakarításon" leromboltak minden épületet. Firenzében és általában a középkori Itáliában szokás volt, hogy az esetleges háborúskodások után a vesztesek, száműzöttek házait lerombolták..., ennek lett áldozata Dante eredeti otthona is..., hát felépítettek neki egy újat! Ha már éltében nem tért vissza Firenzébe, az emlékét valahogyan csak visszacsempészték. "Egykori otthonát" komoly újjáépítéssel és némi "színezéssel" olyanná formálták, amilyennek bizonyos képek, bejegyzések és egyebek alapján elképzelték, és ma Dante múzeumként tartanak számon. Az épület környezetét is úgy alakították, hogy egy tökéletes középkori enteriőrt hoztak létre. Én sajnos még nem voltam magában az épületben, nem volt nyitva ottjártamkor, csak kívülről láthattam. Mint megtudtam, a végső restaurációs munkák a XX. században készültek el..., lehetnek kétségeink az eredetiséget illetően, de az épület meglátogatása legalább annyit jelent, hogy el tudjuk képzelni azt az épületet, amilyen LEHETETT Dante egykori háza, otthona. Giuseppe Castelluccinak hívták azt a XX. századi építészt, aki ezt az illúziót létrehozta számunkra. A lakótoronyba be lehet menni, bizonyára érdekes korhű tárgyakat is láthatnak a látogatók.. Maga a toronyszerű építkezés használata is élmény. Frissebb információk a múzeumról

Guelfek és ghibellinek hatalmi háborúi (DANTE)

A történelem tanulmányozása folyamán, de akár a mindennapjainkban is azt tapasztaljuk, hogy az viszi előre a dolgokat, ha az emberek mindig mást, valami újat akarnak. Nem véletlen, hogy a történelem gyakorlatilag háborúskodásokról szól, és ha nem is tetszik nekünk ez, de el kell hinnünk, hogy az vitte előbbre az emberiséget, hogy gyakorta valami mást akart. Olyan bizony csak nagyon ritkán van, hogy mindenki egyet akar, és az emberiség történetében viszonylag hamar elkezdődtek a pártoskodások. Így volt ez természetesen Firenzében is. Ennek a folyamatnak a kezdetét nem igazán látjuk, de azt tudjuk, hogy már a XIII. században kialakult az a két párt, a guelf és a ghibellin párt, melyek garantálni akarták a demokráciát. Persze ez nem ment könnyen, főleg hogy folyamatos ellenségeskedés volt köztük. Az már csak hab volt a tortán, hogy idővel a guelfek maguk is két pártra szakadtak, de azért nem megyek még ennyire előre. Szóval volt két párt, a guelfek és a ghibellinek pártja, előbbi a pápaság és a polgárság érdekeit képviselte, utóbbi a császárságét és a nemesekét. A két párt tagjai között nagyon nagy volt az ellentét, gyakorta ez belviszályokhoz vezetett. 1249-ben odáig fajult az ellenségeskedés, hogy a guelf párt tagjait egyszerűen kikergették a városból, de 1250-ben a guelfek visszatértek, és a hatalmat is megkaparintották. Ők legalább a hatalom birtokosaként megpróbáltak valamilyen elfogadható helyzetet teremteni az egyre romló gazdasági viszonyok között. 10 évig tartott a béke, ezalatt sikereket is értek el a gazdaság terén. 1250-ben megjelent az új fizetőeszköz, a firenzei aranypénz (fiorino d'oro), ettől fellendült a város kereskedelme. Mindeközben háborúztak is, mégpedig jelentős sikerekkel, egyre több toszkán várost hódítottak meg. 1260-ban azonban véget ért a nyugalom, a ghibellinek ismét megpróbálkoztak a hatalom megszerzésével, melynek következménye száműzetésük lett. Ám a győztesek nem elégedtek meg győzelmükkel, a Sienában védelmet kereső száműzöttek után mentek! Ennek következménye lett a Monteperti csata 1260-ban, ahol végül komoly vereséget szenvedtek a sienaiakkal felerősített ghibellin hadseregtől. A győztesek tomboltak, és csak Farinata degli Uberti mentette meg higgadtságával Firenzét a totális lerombolástól! Bár ő maga is ghibbelin volt, de Firenze szerencséjére mindennél és mindenkinél jobban szerette városát. A továbbiakban is folytak az ellenségeskedések, és amikor a guelfek ismételten magukhoz ragadták a hatalmat 1293-ban, akkor olyan alkotmányt hoztak létre, mely szerint kéthavonta választottak gonfalonierét a városnak. Próbáltak demokratikusak lenni, de a firenzei nép nem nagyon tudott nyugton maradni! Hiába volt már gyakorlatilag csak egyetlen párt, az az egy is kettészakadt..., lettek a fehér guelfek (császárpártiak) és a fekete gulfek (pápapártiak), és háborúskodtak tovább. Amikor Bonifác pápa segítségével a feketék győztek, akkor jöttek megint a száműzetések! Ekkor került sor Firenze nagy költőjének, a fehér guelf Dante Alighierinek a száműzetésére is, minek utána még a házát is lerombolták. Volt később sok próbálkozás, hogy visszacsábítsák Firenzébe, de Dante még holtában sem került vissza szülővárosába, sírja a Santa Croce templomban üres! A nagy költő Ravennában alussza örök álmát, firenzei emlékháza, a Casa di Dante csak olyan, hogy "akár olyan is lehetett a háza", és ez is több a semminél. Azt a környéket a harcok után teljesen lerombolták a győztesek, de így legalább, ha felkeressük, akkor valamelyest el tudjuk képzelni, milyen is lehetett a nagy költő egykori otthona. Sajnos nem volt nyitva ottjártunkkor az épület, ami ha csak jelzésértékű is, de bizonyára érdekes. De azért valamit csak kapott a várostól, egy szobrot 1865-ben, amikor is Dante 600. születésnapját ünnepelték. Nem túl dicsérően írnak a szoborról, sőt, mondhatjuk leginkább elmarasztalásnak is a kritikákat.Az elhelyezésével is sok probléma volt, először a tér közepére tették, de akkor nem tudtak miatta Calziót játszani. Végül talán az időjárás döntött, mert a híres nagy firenzei árvíz alkalmával elsodorta a víz..., így végül ha már úgyis "elindult", a templom mellé tették, ott nem zavar senkit. Ahhoz képest, hogy mennyire tisztelték még a követ is, melyen nézte a Piazza del Duomo építkezését, szobraival nem voltak a helyzet magaslatán. (De azért nem panaszkodhat megbecsültségén, mert pl. nekünk is volt egy Dante fekete mellszobrunk, féltem is tőle kislány koromban. Gondolom a XVIII-IX. században tucatárúnak számított.)

A nagy összecsapások után viszonylagos nyugalom és fejlődés közepette a város néhány gazdag családja a végletekig gazdagodott, míg az egyszerű nép továbbra is nyomorgott. 1378-ban megelégelték a takácsok helyzetüket, és fellázadtak, a saját kezükbe akarták venni sorsukat. Az esemény "Tumultuoso chiompi" (takácsok lázadása) néven maradt fenn az utókornak. Vezetőjük egy Michele Lando nevű fiatal takács volt, aki végül golfaloniere is lett, nem is vezette rosszul néhány évig a várost. Ebben nagy segítségére volt Salvestro Medici,az első ismert Medici, akiről nem bizonyított, hogy rokona lett volna a későbbiekben színre lépő Mediciknek. (Bár egy forrás szerint másod unokatestvére volt Giovanni Biccinek, aki 1360-ban született, ekkortájt Salvestro 18 éves volt, és még nem politizált.)

De Michele Landónak végül csak fel kellett adnia, állítólag "világgá ment", de az is lehet, hogy megölték. Mindenképpen emlékezetes tagja lett a firenzei történelemnek, lám, még szobrot is kapott a város halhatatlanjainak szobrai között! Megérdemelte, ő legalább megpróbálta kihozni reménytelen helyzetükből az egyszerű takácsokat.

Nagyon sok megpróbáltatás közepette lett Firenze azzá, ami ma, de valami okból ott születtek, ott nőttek fel, és ráadásként ott gyülekeztek és bontakoztak ki a művészetek legjobbjai. Ők tették a kicsiny Firenzét a művészetek fővárosává az utókor számára!

Az a valami ok nyilván a felhalmozódott tőke volt, mellyel az elit családok, különösen a Medicik, bőkezűen megfizették a művészek munkáját..., de nyilván egyfajta verseny is volt a tehetős családok között a művészek pártolása. Én azért meg merem kockáztatni azt, hogyha nincsenek a Medicik, akkor Firenze nem válik azzá, ami lett. Nekik köszönhetően aki művész csak tehette, Firenzében próbált érvényesülni, és aki valódi tehetséggel volt megáldva, ott többnyire meg is találta támogatóját. Persze ez a megállapítás is relatív, pl. Leonardo da Vincinek kevés volt, amit Firenze adhatott neki, és Michelangelo is csak bizonyos ideig élhetett és alkothatott ott békében. De így is mindaz, amit Firenzében láthatunk, párját ritkítja a világon a művészetek terén.

Firenzei humanisták és a reneszánsz

A humanizmus eszméje nélkül Firenze nem lenne az, aminek az emlékeit ma is látjuk, de ezt az eszmét laikusnak pár mondatban meghatározni nem könnyű. A lényege az ember, vagyis az emberi élet minőségének központba helyezése a korábbi alárendeltséggel szemben. A vallás az embert az eredendő bűn képviselőjeként valójában örök bűnbánatra ítéli, míg a humanisták felszabadítanak ez alól az érzés alól. De a humanizmus nem feltétlen jelent ateizmust, a humanisták legtöbbje mélyen vallásos volt, csak nem aszkétikus módon. Életük fő célja a humanista eszmék és a hit összeegyeztethetőségének bizonyítása volt főleg Platon műveinek tanulmányozásával. E célból hívta új életre Cosimo Medici a híres firenzei Platóni Akadémiát, és folytatta támogatását Lorenzo de Medici is, sőt, az ő idejében működött a legaktívabban.

De annak, hogy Firenze élen járt ezen eszmének a hírdetésében van egy sokkal racionalistább oka is. A városban jól szervezett, mondhatni kapitalista ipar folyt, minek következtében az ott élő emberek egyre gazdagodtak. De mire jó a gazdagság, ha nem költhetjük el a pénzünket, ha nem tehetjük az életünket kellemesebbé? Az emberek szerettek volna bűntudat nélkül jól élni, és ehhez kellett egy eszmei alap. Ezt az alapot adta meg a humanizmus, ez vezetett a reneszánsz, az újjászületés állapotához. A humanisták valójában az ókori boldogabb világ felé fordultak, és annak megismerésétől és némiképp megismétlésétől remélték a jelenkor javítását. A múlt dicsősége iránti igény a művészetekben és az építészetben is felgyorsult, Dante nagy álma volt a Római Birodalom helyreállítása császári vezetéssel, az új épületek tervezői Róma elhanyagolt ókori épületeinek maradványait tanulmányozták.

De mindez még önmagában csak az egyének jobb sorsát tette volna lehetővé. Firenze városát nem feltétlen tette volna olyanná, amilyen lett. Hogy ilyen mértékben elindult a fejlődés útján, arra jó alapot adott a lelkiismeret kérdése: jól élek, de cserében leróvom hálámat az egyháznak, azon keresztül Istennek is. De hogyan tehették ezt meg? Főként azzal, hogy felajánlásokat tettek egyházi épületek szépítésére, illetve a tehetősebbek magánkápolnák vásárlásába és szépítésébe kezdtek. Ezzel nem csak a lelkiismeretükön könnyítettek, de munkalehetőséget adtak az építészeknek, festőknek, szobrászoknak, akik addig igencsak lebecsült munkásoknak számítottak, de mostantól mesterek, keresett művészek lettek és persze ők is gyarapodtak anyagilag. Így aztán a város, Firenze, egyre gazdagodott és egyre szépült, és mi, hétköznapi emberek ezeknek az éveknek a csodáiért látogatjuk ma a várost.

De talán még ez sem lett volna elég, ha Firenzében éppen ebben az időszakban nem a humanisták nagy pártfogója, Cosimo de Medici lett volna a korlátlan úr! Környezetében gyülekeztek a kor humanistái, kiknek társaságában nagyon jól érezte magát. Ő volt az, aki már megpróbált az egész város javára intézkedni, azon igyekezett, hogy minden polgárnak elfogadható élete legyen. Ő kezdte el felújítattni a San Marco és a San Lorenzo templomokat, mert humanizmusa sosem térítette el a hittől, és valójában örök lelkiismeret furdalása is volt gazdagsága miatt, hát megpróbálta azt jó célokra felhasználni. De humanista életszemlélete már nem váltohatott, hatalmas szenvedéllyel kezdte el gyűjtetni a híres Medici könyvtár alapjait, emberei szerte a világban keresték és vásárolták az ókori irodalmi alkotásokat.

Arra, hogy miért pont Firenze volt az a város, melyben és melynek közvetlen környékén olyan sok tehetséges művész született, sokan keresik a választ. Nagy valószínűséggel csupán a lehetőség hozta ki belőlük azt a hatalmas tudást, amivel elkápráztatták és kápráztatják ma is a világot!

II. Piusz pápa - Enea Silvio de'Piccolomini (1405-1464), az első humanista pápa

Enea Silvio de' Piccolomini egy Sienához közeli városkából, Corsignanóból (a pápa emlékére ma Pienza a város neve) származott. Nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére.

Dante Alighieri (1265-1321)

Amikor ő élt és alkotott, akkor a humanizmus fogalma még nem létezett, de politikai és művészeti tevékenységét tekintve bátran mondható ő is humanistának. Életének fő irányítója kora álszent pápái iránt érzett ellenszenve, de ugyanakkor Isten iránti hűsége. Alapelve az volt, hogy a császárnak kell gondoskodni az alattvalók földi életéről, míg az egyház feladata az emberek tisztaságának megőrzése és a túlvilágra történő felkészítése volt. Leghíresebb, és máig a művelt világ egyik legnépszerűbb alkotása, az Isteni színjáték, melyben a kárhozatról és az üdvözülésről ír úgy, hogy a túlvilági sétába beleszövi kora legismertebb személyeit, jókat, rosszakat egyaránt. Dante olaszul, toszkán nyelvjárásban írta legtöbb művét. Néhány képén koszorúval ábrázolják, pedig nem volt koszorús költő (az lehetett koszorús költő, akit Rómában, a Capitolium előtt babérkoszorúval megkoronáznak, Dante sosem járt Rómában). élete

Francesco Petrarca (1304-1374)

Igaz, nem Firenzében, hanem Arezzóban született, de onnan száműzték még gyermekkorában a családot, ahová nem is tért vissza, sokfelé, de leginkább Firenzében élt. Az igen művelt tudóst és híres költőt a humanizmus atyjának tartják, ő kezdte el Cicero kéziratait gyűjteni, szerelmi költészete meghatározó eleme a reneszánsz költészetnek anak ellenére, hogy latinul írta műveit. Rómában 37 évesen koszorús költővé avatják, és ezzel Európa legjobb költőjének számít. Boccaccióval, aki kortársa és legjobb barátja volt, sokat foglalkoztak Dante Isteni színjátékának értelmezésével, Boccaccio előadásokat is tartott a műről templomokban. Daloskönyv címmel megjelent kötetében toszkán nyelvjárásban írta Laurához szóló szonettjeit.

Giovanni Boccaccio (1313-1375) élete

Olyan kalandos, hogy nem igazán lennék képes felgöngyölítenem, de szerencsére más megtette!

Leonardo Bruni (1369-1444), írói neve Leonardo Aretino volt, mert Arezzóban született.

1405-ig a Medici családnál házitanító, feltehetően Cosimo de Medicit (1369-1484) is ő nevelte humanista elvek alapján. A későbbiekben Rómában élt és alkotott. Görög klasszikusok latinra fordítása mellett önálló munkái is voltak, inkább ismeretterjesztő jelleggel. Megírta a firenzei nép történetét 1404-ig, ezzel nagy segítséget adva a város történetét kutató utókornak. Dante életéről is írt egy könyvet, olasz nyelven. Kétséges azonban, hogy a neki tulajdonított Polyxena című színdarabot ő írta volna. 1427-től 1444-ben bekövetkező haláláig a Firenzei Köztársaság kancellárja volt.

További érdekesség vele kapcsolatban, hogy ő volt az, aki a történelmet korszakokba rendezte, vagyis általa lett behatározott időben az ókor, a középkor és az újkor, melyben ő is élt.

Carlo Marsuppini (1399-1453), Carlo Aretinóként is hívták arezzói származása miatt. Leonardo Bruni halála után ő lett a Firenzei Köztársaság kancellárja, mely tisztet ő is élete végéig betöltött. Gyakori vendég volt a Medici ház humanistákkal körülült asztalánál. Talán a város csináltatta számára Desidario di Settignanóval gyönyörű síremlékét a Santa Croce templomban.

Marsilio Ficino (1433-1499)
Rendkívül nagytudású humanista volt, a bolognai és padovai egyetemen folytatott tanulmányai után Firenzében, Cosimo de Medici házában élt, nem csak mint barát, hanem mint Lorenzo de Medici házitanítója.
Cosimo de Medici 1462-ben a rendelkezésére bocsátotta a Careggi villát, hogy a kor humanistáinak részvételével felújítsa a Platóni Akadémiát, melynek működését később Lorenzo de Medici is támogatta. Ennek a baráti társaságként működő akadémiának a tagjai leginkább Platón műveinek értelmezésével és fordításával foglalkoztak, és azzal, hogy Platón elméleteit átültessék a kereszténység tanaiba. Ő adta ki először latin nyelvre fordítva Platón műveit 1483-84-ben, nyílván Lorenzo de Medici anyagi támogatásával.
A lélek halhatatlanságáról írt véleménye nem tetszett VIII. Ince pápának, ezért 1489-ben eretnekséggel vádolta, ami vádat jóval halála után semmisnek nyílvánítottak. Síremléke a Duomo del Santa Maria del Fiore déli falán van.

Agnolo Poliziano (1454-1494)
Montepulcianóban született, 1469-ben csatlakozott a firenzei Platóni Akadémiához. Olasz, latin és görög nyelven is alkotó író és költő volt.
1475-től Lorenzo de Medici legidősebb fiának, Pierónak nevelőjeként szinte családtagnak számított a Medici családban. Közben persze folytatta irodalmi tevékenységét, ami eleinte leginkább görög művek latinra fordítását jelentette, de később több saját művel, verssel, színdarabokkal, tanulmányokkal kápráztatta közönségét. Egyetemi oktatómunkájával is kiérdemelte korának és az utókornak tiszteletét is, ma is használják előadásainak jegyzeteit a reneszánsz filológia oktatásban.
Lorenzo de Medici halála után élesen kritizálta Firenze új urát, egykori tanítványát, Piero de Medicit. Gyanús körülmények között halt meg 94-ben, egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint arzénnel megmérgezték Pico della Mirandolával együtt, feltehetően Piero de Medici utasítására.

Pico della Mirandola (1463-1494)
Előkelő és jómódú család gyermekeként nagyon jó tanításban részesült, de a tehetsége is kiemelkedő volt. Már kiválóan beszélt görögül és latinul, amikor 14 évesen elkezdte tanulmányait a bolognai egyetemen, majd a páduai egyetemen filozófiát és héber nyelvet tanult. Rövid párizsi tartózkodás után Firenzében, Lorenzo de Medici Platóni Akadémiáján kötött ki. Itt ismerkedett meg az akkor már nagyhírű humanistával, Marsilio Ficinóval. Perugiában is eltöltött pár hónapot, ahol főleg héber iratok tanulmányozásával foglalkozott.
1486-ra elkészítette 900 tézist (498 saját és 402 régi gondolkodótól származott) tartalmazó gyűjteményét, és ezek megvitatására Rómába hívta kora neves gondolkodóit. VIII. Ince pápának azonban nem tetszett az ötlet, eretnekséggel vádolta meg a fiatal tudóst, 13 tézisét betiltotta. Az inkvizíció elől Párizsba menekült, ahol azonban elfogták és rabságba vetették, csak Lorenzo de Medici közbenjárására engedték Firenzébe, kinek haláláig ott is maradt és folyamatosan dolgozott abban a villában, amit Lorenzo ajánlott fel neki. Nagyon fiatal volt még és nagyon sokat akart egyszerre, így életműve nem volt meghatározó a jövő gondolkodói számára, de mindenképpen gondolkozásra késztette őket. Idővel azonban ő is Savonarola prédikációinak hatása alá került, lemondott vagyonáról, a tűzbe szórta írásait. 1494-ben, 31 évesen halt meg, egy 2007-ben a csontjain végzett vizsgálatokkal megállapították, hogy arzénnal mérgezhették meg barátjával, Polizianóval együtt. Mindkettőjüket a firenzei San Marcóban temették el, Savonarola prédikált koporsójuknál.

Feljegyezte a történelem is, hogy neki volt a legszőkébb és legszebb haja Firenzében.

A képen Poliziano a sor elején, a 3 Medici gyermek, majd Luigi Polci (1432-1499) és Matteo Franco a sor végén. Lorenzo de Medici udvarában éltek ők is, annyit olvastam róluk, hogy költők voltak és állítólag nagyon utálták egymást. Ehhez képest Domenico Ghirlandaio őket festette a Sasetti kápolnában lévő egyik freskójára, ahogy egymás mellett jönnek fel a lépcsőn Poliziano és a Medici gyerekek nyomában.

Poggio Bracciolini

Forrásmunkák

Dante köve (Sasso di Dante)

Dante Alighieri viszonylag közel lakott a majdani Piazza del Duomóhoz, és gyakran járt ki a térre, figyelte a Duomo építését. Volt ott egy nagyobbacska kő, amire leült a gyönyörködése közben. Az a kő sajnos már nincs ott, az elmúlt évszázadok alatt az utak szintje folyamatosan emelkedett, de a kő nem. Ám idővel mégis figyeltek a dologra, mert a falon legalább egy tábla jelzi, hogy hol volt a Sasso di Dante ! A képen látható kő nyílván nem lehetett az erdeti, éltében tán még nem volt annyira "híres ember", hogy foglalkoztak volna a kövével, de a legenda a kőről máig él.

Dante Alighieri (Chiesa di Santo Stefano al Ponte, Dante Alighieri (1265-1321)

A román stílusban épült Chiesa di Santo Stefano al Ponte építése 1233-ban kezdődött és másfél évszázad után, 1373-tól, Dante Isteni színjátékának ottani rendszeres felolvasásairól lett híres.

Dante Alighieri

Lakótornyok Firenzében,

A középkori Firenze nem volt egy egyszerű város, mivel lakói között igen gyakoriak voltak a nézeteltérések, amik bizony gyakran halállal, halálokkal is végződtek. Igaz, nem csak Firenzére volt ez jellemző, Toszkána, de mondhatni egész Itália lakói gyakorlatilag mindig készek voltak egy kisebb, nagyobb összecsapásra. Ma már elég kevés álló lakótorony van Firenzében, mely épületek adtak egykor védelmet, vagy máskor lehetőséget az egymás elleni hadakozáshoz. Ezen lakótornyok ma már elég ritkásan láthatóak Firenzében (San Gimignanóban van több és látványosabb), de vannak köztük látogathatóak is. A legismertebb Firenzében a Casa di Dante, amit mindenképpen érdemes felkeresni..., habár olyan nagyon nem eredeti, de még mindig jobb, ha nem teljesen eredeti, de van és olyan, mintha az lenne. A többit már a fantáziánkra lehet bízni. :-)

A Torre dei Donati arról híres, hogy a 3. és 5. számú épületben Gemma Donati, Dante szerelme nőtt fel ..., és ami a mai helyzetet érdekessé teszik, a ház falain sok-sok Dante idézetet lehet olvasni, amiket Dante művészetének csodálói véstek a falakba.

Oratorio dei Buonomini di San Martino, Dante szülőháza ma már nem látható

Oratorio dei Buonomini di San Martino

A templom, aminek közelében volt Dante szülőháza, és ahol Dante először meglátta Beatricét, élete nagy szerelmét.

Guelfek és ghibellinek együttélése Firenzében

Azt tudjuk már mindannyian, hogy az ezen nevek alatt felsorakozók többnyire ellenséges érzelmekkel viseltettek egymás iránt. Azt is nagyjából mindenki tudja, aki egy kicsit is érdeklődik a téma iránt, hogy a guelfek a pápaságot támogatták, a ghibellinek pedig a császárságot. Ez az ellentét a pártok között korántsem volt jelentéktelen, gyakorlatilag többnyire például majdnem kizárt volt, hogy mondjuk egy ghibellin fiú feleségül vegyen egy guelf lányt. Erre gondolom nem is gyakran adódott alkalom, nem keresték egymás társaságát. Ám néha azért csak előfordult, mert már akkor is volt olyan, hogy szerelem első látásra..., erről Dante is mesélt nekünk. Talán néha be is jött a házasság, de olykor tragédia lett a szerelem vége. Nem véletlenül írta meg Shakespeare Rómeó is Júlia történetét Verona városába téve. Ez a történet, amit most leírok, mesének tűnik, de van sok valóság alapja. 1215 húsvét vasárnapja végzetes nap volt Firenze történelmében. Addig viszonylagos békében élt egymással a két párt, ám azon a nevezetes napon szokatlan dolog történt, a guelf érzelmű Buondelmonti családból származó fiatalember korábban feleségül kért egy ghibellin lányt az Uberti családból. Bár volt némi ellenkezés, de végül a szülők megegyeztek. Ám a fiú meggondolta magát, és mást vett feleségül. A hoppon maradt Uberti lány családja és párttársaik természetesen bosszút esküdtek, és egységesen fellépve a fiatalembert meggyilkolták a Ponte Vecchio közelében. A dolognak komoly következménye lett, évtizedekig tartó háborúskodás után győztek végül 1249-ben a ghibellinek, és a guelf párt valamennyi tagját száműzték a városból. És ez a fajta ellentét szinte minden korabeli itáliai városban kialakult, de nem is lehetett volna ez másként..., ám a versengés is mindig előbbre viszi a dolgokat, még ha áldozatokkal is jár. Azért azok a száműzetések többnyire nem voltak örök érvényűek, idővel visszatérhettek a száműzöttek. Ám voltak olyanok is, akik nem kértek a kegyelemből, közöttük is a leghíresebb a fehér guelf kötődésű Dante Alighieri, akit örökre elvesztett Firenze. Dante veronaiként él talán a köztudatban, pedig firenzei volt testestül, lelkestül. Csak hát a politika... ! Még holtában sem tért vissza városába, Ravennában alussza örök álmát.

Torre dei Donati + Dante Alighieri

A Torre dei Donati a kép közepén egyike a régi korokból megmaradt vakolatlan firenzei lakótornyoknak a híres Via del Corsón. Az utca híre leginkább azért él még most is, mert úgy tartják, hogy ezen utca házainak egyikében született Dante Alighieri. Ha Firenzében járunk érdemes alaposan megtekinteni az épületet és környékét a hangulata miatt. De nem csak ezen az épületen, hanem a környék több más épületén is idézeteket írtak, írnak a falakra Dante rajongói. Hogy ez helyes-e, azt ki-ki maga megítéli..., idővel megkopnak, lemosódnak az esőben, lemossák szándékosan..., de lesznek újak. Ez már így megy régóta, Firenzei sajátosság. Néhányan olyan helyet találnak, ahol nem mossa eső..., ők a győztesek!

Boccaccio, Giovanni (1313-1375)

Giovanni Boccaccio édesapja utazó ügynökként Párizsban járva megismerkedett egy özvegyasszonnyal, ennek a kapcsolatnak a gyümölcse lett Giovanni. Apja Firenzében törvényes gyermekeivel együtt nevelte. Őt is bankárnak szánta, több évet töltöttek együtt Nápolyban, ahol a fiatalembert inkább érdekelték a mindennapi emberi sorsok, mint a pénzügyi vagy jogi tanulmányok. Volt része örömökben és bánatokban egyaránt, de ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy azzá az emberré váljon, aki lett belőle. Egy nálánál idősebb özvegyasszony, Maria d'Aquino szerelme is hozzájárult ahhoz, hogy ne múljanak el nyomtalanul benne a nápolyi évek. Első prózai művét róla írja, Fiametta címen.

Pontosan nem tudni mikor ment vissza Firenzébe, több évig járta Itáliát, de Firenzében hamarosan barátságot kötött Petrarcával, aki többször átsegíti érzelmi válságain. Vallásos neveltetésben részesült és néha komoly aggályai vannak saját erkölcseit illetően, ráadásul olykor durva kritikák is érték készülő művét, a Dekameront. Egy kétségbeesett pillanatában el akarta égetni a kéziratot, de Petrarca ezt megakadályozta. 1348 és 53 között írta a Decameront, ami ismertté tette a nevét, de büszkébb volt latin nyelven írt humanista munkáira. Mégis a Dekameron tette halhatatlanná a nevét, mind a mai napig a vlágirodalom egyik legolvasottabb műve. 1348-ban hatalmas pestisjárvány söpört végig Itálián, 10 fiatal firenzei nemes, lányok, fiúk vegyesen, egy vidékí villában pikáns történetek mesélésével múlatják az időt. A 10 fiatal tíz napon át összesen 100 történetet mesél el, innen a mű címe. Novellái mind önálló egységek némi összekötő szöveggel, ez teljesen új volt az akkori irodalomban. Új volt az a realizmus is, amivel felruházta a novellák szereplőit, legyenek azok cselédek vagy úri hölgyek, katonák vagy nemes urak, apácák vagy adott esetben egyházi főemberek. A leplezetlen igazság kimondása volt a célja, de ehhez talán nem volt még érett az akkori társadalom. Az egyházat magát ugyanúgy nem kedvelte, ahogyan Dante, de legbelül ugyanúgy hívő is, mint Dante. Talán ez a felemás érzés is hozzájárult ahhoz, hogy megismerve Dante Isteni színjátékát, elvállalta, hogy rendszeres felolvasásokat és nagyarázatokat tartson a műből különböző templomokban. Rosszabbodó egészségi állapota miatt azonban viszonylag hamar abba kellett hagynia ezt az elfoglaltságot. Visszatért az ősi családi fészekbe, Certaldóba, ahol meglehetősen nagy szegénységben élt, majd hamarosan meghalt.

Forrásmunkák

Én jártam Certaldóban, voltam abban a házban, melyben élt és ami ma múzeum. Igazából nem volt különös érdekesség benne, néhány korabeli ruha, és sok-sok Dekameron különböző népek és korok kiadásában. Meglepetésünkre magyar nyelvű csak egy darab szomorkodott a polcon..., persze az ember nem egy Dekameronnal indul egy hosszú utazásra. Ám ha valaki olvassa a soraimat, és majd ha netán arra jár és visz nekik egy magyar példányt, bizonyosan örömmel fogadnák! Azok a könyvek abban a sok szekrényben mind Dekameronok a Föld minden tájáról.

Ficino, Landrino, Petrarca, Bocaccio, Dante, Cavalcanti egy Vasari festményen!

Nagyon értékes kortörténeti festményt találtam, melyet Giorgio Vasari festett a legismertebb toszkán költőkről! A képen szépen sorban balról jobbra: Marsilio Ficino, Cristoforo Landino, Francesco Petrarca, Giovanni Boccaccio, Dante Alighieri, Giudo Cavalcanti..Hogy mennyire hitelesek az arcok, azt nem tudhatom, de a kép számomra nagyon érdekes és értékes. Dante arcát persze megismerem..., keveseknek van ilyen arcéle.

Firenze történelme A kezdetektől a Medicik hatalmáig 1.,2., 3., 4.,

Firenze történelme:

1. A kezdetektől a Mediciek hatalmáig

2. A polgár Medicik

3. Savonarola korszaka

4. Firenze történelme 4.

"Beszélni akarok a Mars hadisten jegyében alapított toscanai nemes városról: kettéosztja és gazdaggá teszi őt, termékenyítve környékét, egy édesvízű királyi folyó; gonosz szelektől védett völgyben fekszik az enyhe éghajlatú, dús gyümölcsökben bővelkedő város; büszke és harcias polgárok lakják, összeharácsolt javakban gazdagok, hatalmuk miatt inkább félik, mint kedvelik őket. Ez a Firenze népes város, polgárai erényesek; asszonyai szépek, épületeinél pompásabbat nem találni Itália más tájain..."
Dino Compagni Krónikájából (részlet Erdődi János: "A vörös liliom városa" című könyvéből)

Toscana uralkodói

Firenze megalapítása a római birodalom hódító korszakáig vezethető vissza, konkrétan i.sz. I. századig. Egyszerű katonai település lett az észak felé harcokba induló, vagy éppen a harcok után letelepülni kényszerülő-kívánó kiszolgált katonák számára. Kevés fantáziával utcái négyzethálót alkottak, melyek a mai napig észlelhetőek Firenze belvárosának szerkezetén.

Félreértések elkerülése végett Fiesole, mint jelentős etruszk városka évszázadok óta létezett már a dombtetőn a római katonák letelepítése előtt, ami azt is jelenti, hogy magának Firenzének (vagy ahogy hivatalosan akkoriban hívták, Florentiának -Virágzónak) nem volt köze az etruszkokhoz. Modern kori ásatások azonban találtak leleteket arra vonatkozóan, hogy a mostani Cascine park közelében élhettek egykor vaskori emberek. A város nevére két lehetőség is adott, egyesek szerint mikor a letelepedni vágyók ide érkeztek mindent virág borított, mások szerint a Virágzó Szűzanya ünnepéről keresztelték el a kereszténység elterjedése után. A lényeg az, hogy a rómaiak terjeszkedése sok mindent homályba borított, főleg miután természetesen Fiesoléra is rátelepedtek, de ez már egy másik történet.

Az újszülött városnak, Florentiának, két fő útvonala volt az egyik a "Cardo Maximus" (ma Via Strozzi, Via degli Speziali, Via del Corso), a másik a Decumanus (ma Via Calimala, Via Roma), melyek találkozásánál volt a fórum, mai nevén a Piazza della Republica. Egy római kori fórumot nem kell alaposabban bemutatni, hiszen minden városban jellemzően néztek ki, ezek voltak a város központjai, itt zajlottak a legfontosabb események. Florentina védőistene ki más lehetett volna kezdetben, mint Mars, a háborúk istene.

Később bővült az ókori város, akkori határai a térképen jól kiolvashatóak, és meglett a városnak mindene, ami egy igazi ókori városnak jár, gondolok itt színházra, amfiteátrumra.

A népvándorlások kora nem hagyhatta sértetlenül Florentina városkát sem, de hogy pontosan kinek mekkora szerepe volt a rombolásokban, azt nem nagyon tudja az utókor. A kereszténység a III. századtól jelentkezett a város történelmében, meg is kezdődött a pápaság és császárság közötti majdhogynem végeláthatatlan harc, melynek első alkalommal a népvándorlások vetettek véget. Végül állítólag Nagy Károly (742-8014) volt az, aki a rombolások után segítette a város újjáépítését, és ennek megfelelően ki is alakította itt hűbérúri rendszerét a 700-as, 800-as évek fordulóján. Ám később változott a helyzet, Ugónak hívták azt az őrgrófot, aki nagyszerű fejlődést indított útnak akkor, amikor 1001-ben székhelyévé tette Firenzét. Ezen időkben a város és a tartomány kétséget kizáróan pápapárti volt, és Firenze ebben a történetben vezető szerepet kapott. Ennek már tárgyi bizonyítékai is vannak, legismertebb közülük a Battistero, a Badia és a Santi Apostoli templom, és akkoriban építik a San Miniato al Monte templomot is több olyan templommal együtt, melyeknek már csak maradványai láthatóak, így pl. a Duomo alatt lévő Santa Reparata temploméi is.

Arra, hogy a város az egyház fennhatósága alatt maradjon, gondja volt Canossai Matild őrgrófnőnek is, kinek nevéhez kötődik IV. Henrik híres Canossa járása.

A középkor első századaiban a vagyonosodó családok azonban már elkezdték a békétlenkedéseket, társulásokat hoztak létre és gyakran alakultak ki harcok a városban. Ekkoriban építették a toronyszerű épületeiket, melyek olykor valóságos erődítményként szolgáltak. A híres textilipara által leggyorsabban fejlődő itáliai városnak anyagi gondjai nem voltak, de mégis állandó belső harcok jellemezték. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a német császárok is igényt tartottak volna a mind gazdagabb városra. Kialakult hát a két nagy párt, a guelfek (pápapártiak, polgárok) és a ghibellinek (császárpártiak, nemesek), közöttük sajnos kibékíthetetlen volt az ellentét. Több kisebb csata után II. Frigyes császár segítségével 1249-ben a ghibellinek győztek, ez volt az első alkalom, hogy az ellenfél tagjait száműzték, vagyonukat elkobozták. A bosszú ezen formája aztán hagyománnyá vált Firenzében, és részben ez okozta a későbbiekben az állandó létbizonytalanságot a városban. Más városok harcai után általában a veszteseket kivégezték, ezzel a dolog "le volt tudva", de a firenzei száműzöttek sosem nyugodtak bele sorsukba, folyamatosan szervezkedtek, majd visszatértek. Egy év telt el csupán, és a guelfek ragadták magukhoz ismét a hatalmat. Az elkövetkező 10 nyugalmasnak mondható év jelentős változásokat hozott a város életében gazdaságilag és politikailag egyaránt, ezt a korszakot nevezték "Il primo popolo"-nak. Firenze textilipara Európa szerte híres volt (erről részletesebben majd máshol írok), és ez gazdaggá tette a várost. Ez a gazdagság aztán lehetővé tette, hogy 1252-ben kinyomják az első liliomos aranyforintokat, mely tovább növelte a város jelentőségét. A kormányon lévők jelentősen átalakították az önkormányzati szerveket, ráadásul Toszkána legtöbb jelentős városát harcban meghódították. Ám a sikerektől megrészegülten elkövettek egy nagyon nagy hibát: 1260-ban a guelfek 17 ezer fős sereggel el akarták foglalni a ghibellinek vezette Sienát, amikor is végül a császár és a firenzei ghibellinek támogatásával a rettenetes Monteperti csatában győzött Siena. Akkora vérfürdőt nem nagyon látott addig a világ. Siena hamar felfogta, hogy mekkora esélye van a bosszúra. A győzelem mámorában sokak fejében megfordult az a gondolat is, hogy földig kellene rombolni Firenzét, de szerencsére ez nem történt meg. 1266-ban aztán pápai és francia segítséggel a guelfek újra támadásba lendülhettek Firenzében, és fölényes győzelmük után újfent száműzték a városból a nemeseket, lerombolták házaikat és létrehozták a városköztársaságot. Ezután végre néhány évtizedre "valódi" béke volt, nyugodtabban nekiláthattak a kapitalista termelés megszervezéséhez, a dolgozók céhekbe tömörítéséhez, és hamarosan igen jelentős gazdasági eredményeket értek el. A város olyan anyagi helyzetbe került, hogy nagy építkezésekbe kezdhettek, ekkor épült a két legjelentősebb épületük is, a Duomo és a Palazzo della Signoria. Már európai viszonylatban is komoly gazdasági szerepet játszott Firenze városa, verték a sokat érő liliomos forintokat és a pénzváltókban megindult az európai pénzforgalom. A béke azonban nem költözött be örökre a városba, idővel a ghibellinek újra részt vehettek a kormányzásban, majd az egyszerűség kedvéért a guelf párt tagjai közé lassacskán beszivárogtak a nemesek. Végül maga a guelf párt is két táborra szakadt, voltak már fehér (nemes) és fekete (polgár) guelfek. A fehér guelfek táborában lévő nemesek is inkább a császári hatalmat áhították, közéjük tartozott a város egyik priorja is, Dante Alighieri. Az akkoriban vezető szerepet játszó fekete guelfek ellenben feltétel nélkül pápapártiak voltak. Így aztán a hatalmi villongások nem értek véget, ennek egyik következménye lett mások mellett Dante száműzetése is Firenzéből. Mindenesetre gazdaságilag a város mind jobb helyzetbe került hála iparának, azon belül is elsősorban a város adottságaitól függetlenül különösen sikeres textiliparának.

Dino Compagni firenzei krónikaíró bejegyzése 1300 május első vasárnapjáról

1301-ben jegyezték fel a Medici család első szereplését Salvestro di' Medici neve által Firenze történetében. Amikor a kor ismert krónikása, Dino Compagni feljegyezte ezt a dátumot, mit sem tudhatott arról, hogy évszázadokon át ez a család fogja meghatározni Firenze történelmét, világ-, és művészettörténeti jelentőségét. Mostantól többnyire a Medici család tagjain keresztül idézem fel Firenze történetét, megtudjuk, hogy mennyire lehet őket szeretni vagy gyűlölni, dicsőíteni vagy kárhoztatni, tisztelni, vagy elítélni az események folyamatos alakulásáért.

Valamikor régen lehet, hogy valóban orvosok voltak a Mediciek, a név és a címerükben lévő labdacsok erre utalnak, de konkrét bizonyíték nincs erre Az bizonyos, hogy már a XIV. században bankárkodással foglalkoztak, ezért vannak, akik inkább úgy vélik, hogy azok a labdacsszerűségek inkább aranypénzeket jelölnek.

A Medici név fentebb említett első szereplése nem volt éppen dicséretes, bár az okokat nem tudjuk, de a jómódú, viszont akkor még nem túl jelentős fekete guelf Medici család emberei megtámadtak egy fehér guelf családot. A fenti esemény idején ugyan éppen a fehér guelfek voltak hatalmon, ők ültek a Városháza élén, de a megtorlás elmaradt. Hiba volt ez részükről, mert így kimutatták, hogy nem bíznak a saját erejükben, nem merik nyíltan felvenni a kesztyűt, nem merik felvállalni a merénylők megbüntetését. De nem ez volt az egyetlen hiba, amit akkoriban elkövettek, és ami később a vesztüket okozta. A szálakat ugyanis ekkor már régen nem a városháza emberei mozgatták, hanem a pápai követ, a francia Valois Károly, aki nem a békét, hanem a fekete guelfek győzelmét akarta elérni, így e célnak megfelelően irányította az eseményeket. Az ő eszmei irányítását mutatja az is, hogy a későbbiekben nem kaptak a feketék rögtön a fegyvereikhez, hanem szép szavakkal békítgetve csalták tőrbe az ellenséget. Az ellenséges családokkal szép sorjában elhitették, hogy békét akarnak ők is a város érdekében, lassan elaltatták a gyanújukat, és amikor már teljesen kihunyt az éberség, akkor Valois Károly akcióba lépett. Titokban visszaengedte a korábban száműzött feketéket a városba, azok megerősödve az otthon maradottakkal megrohamozták a városházát és a fehéreknek beleszólásuk sem volt az eseményekbe. A győztesek bosszúhadjárata elől ha még tehették, elmenekültek a városból, ha erre már késő volt, akkor elbarikádozták magukat házaikban, de hát nem maradhattak ott az idők végezetéig. 1302 áprilisára az öldöklés, rombolás, kizsákmányolás véget ért, az utolsó fejezet volt már csak hátra, a még élő ghibellin és fehér guelf vezetőket, közel 600 embert, minden vagyonuktól megfosztva száműzetésre ítélték, köztük Dantét is. Dante Alighieri ettől kezdve ghibellinként politizálva járta Itália földjét, és amikor VII. Henrik német-római császár itáliai hadjáratra indult, boldogan üdvözölte. De csalatkoznia kellett ekkor is, a császár kisebb vesztes csaták után tovább ment Pisába, ahol egy év múlva maláriában meghalt, ott is van a sírja a pisai dómban.

Érdekes, hogy ennél a pontnál a krónikák, de az utókor elemzői is mintha jobban örültek volna, ha nem így alakul a helyzet, ha nem a feketék veszik azokban az években kezükbe az irányítást. De vajon ki tudhatná, hogy akkor hogyan alakul Firenze és az egész reneszánsz sorsa? Eme hangulat mögött leginkább a száműzöttek között található Dante sorsa lapul meg, de mindenki felteheti rögtön azt a kérdést is, nem tett é sokkal nagyobb szolgálatot városának azzal, hogy a feltehetően történelmi homályba vesző politikusi karrierje helyett a legnagyobb haragtól vezérelve megírta minden idők legolvasottabb irodalmi alkotását, az Isteni színjátékot?

1302 után hosszú ideig békében mentek a dolgok Firenzében, mert a száműzött családok vagyonának szétosztása elősegítette a békét. Igaz, Corso Donati a fehér guelfek támogatásával mindenáron meg akarta szerezni a hatalmat. A cél érdekében attól sem riadt vissza, hogy 1308-ban felgyújtatott egy városnegyedet, de végül mindenki ellenük fordult, és Corso Donatit meggyilkolták. A fekete guelf Medici család is kapott részt a fehér guelfek legyőzése utáni osztozkodásból, de még majd egy évszázad eltelt addig, míg elkezdtek egyértelműen vezető szerepet betölteni a város politikai életében.

1375-ben rémes aszály sújtotta a várost, az éhínség a szegény embereket minden korábbinál mélyebb nyomorba taszította. A fekete guelfek győzelmükkel sem tudtak tartós békére szert tenni, a firenzei emberek mindennapjaikhoz hozzá tartozott a háborúskodás. Különösen nehezen viselte a város a pápaság fennhatóságát. Végül két vezető család mögé sorakozott fel a nép, az Albizzik és a Medicik mögé. Bár ez a helyzet sem tarthatott sokáig, az előbbiek jobban politizáltak, vezető pozíciókat szereztek a várost vezető guelf pártban. A Mediciek inkább néppártnak nevezték magukat, bár az igazi dolgozó néphez nekik sem volt sok közük, de kellett a támogatásuk. Az biztos, hogy ők kevésbé akarták a pápai jelenlétet, mint a tényleges hatalmat viselők Albizzik.

A Medici – Ricci párt így aztán egyre hevesebben támadta az Albizzik támogatását élvező guelfeket, felhasználták azt a kártyát is, hogy a fekete guelfek mindig is a pápai hatalmat áhították, és XI. Gergely pápa valóban pályázott Firenze elfoglalására. Elhitették a Medici pártiak az emberekkel, hogy a Albizzi féle guelfek folyamatosan fogadják vissza tagjaik közé az egykor száműzött nemeseket, a ghibellineket, míg az ő pártjuk a népet szolgálja elsőként, és hatalomra kerülésük esetén a régi köztársasági rendszert fogják visszaállítani! 1378 áprilisában Salvestro di’Medicit (1331-1388) választották 2 hónapra gonfalonierének (nem tudtam bizonyosságot szerezni arról, hogy rokoni kapcsolat lett volna közte és az ismert Medicik között). Bár Salvestro Medici személyében megválasztásra került barátnak hitt jelöltjük, de a dolgozó rétegek már olyan elkeseredett állapotban voltak a rettenetes kiszolgáltatottság és nyomorúság miatt, hogy nem igazán törődtek a szép szavakkal. Eleget tapasztalták már, hogy a gazdagok marakodnak a koncon, de bárki győz, nekik sosem jut hús a fazekukba. Abban is biztosak voltak, hogy előbb utóbb újra öldöklésre kerül sor…, aztán valakinek eszébe jutott, hogy ha már harcolni kell, akkor miért ne harcolhatnának önmagukért? Miért áldoznák életüket a gazdagok még gazdagabbá tételére, hiszen tapasztalatból tudták, hogy sok jóra tőlük nem számíthatnak. A legreménytelenebb helyzetben lévő takácsok között lobbant fel leghevesebben a harci kedv akkor, amikor a Medici-Ricci párt valóban fegyverbe szólította a népet. Ám az a nép másként döntött, és végre saját magukért akartak harcolni. És bizony az elkeseredett nép nem válogatott a módszerekben, őrült vérengzés kezdődött a városban. Tumultuoso dei Ciompi, vagyis a takácsok lázadása néven került a történelembe ez az esemény. Miután elfoglalták a Signoria épületét, -szinte harc nélkül, hiszen aki vezető ember csak tudott, menekült a városból-, egy Michele di Lando nevezetű takácsot nevezték ki gonfalonierének. Salvestro Medici, akit a nép barátjának tartottak, segített neki a kormányzásban, ami elsőként véres leszámolásokkal kezdődött, majd a harcok teljes beszüntetését követelte. Új felállású kormányt hoztak létre, melyben 2-2 tag a céheket képviselte, 4 fő a köznépből lett választva. Ekkor a nép még reménykedett, de a további intézkedések egyre jobban elbizonytalanították őket abban a hitben, hogy eredményes volt a felkelés, hogy végre az ő szavukat is figyelembe veszik a város vezetői, hogy végre nekik sem kell olyan rettenetesen nyomorogniuk. Jogos volt az aggodalmuk, hiszen a vezetőjük, Michele di Lando vakon hitt tanácsadóinak, Salvestro di' Medicinek és Benedetto degli Albertinek, akik mégiscsak a vagyonos polgárok érdekeit tartották szem előtt. Amikor szembesültek a takácsok a helyzettel már hiába próbálkoztak még egy megmozdulással, az időközben magához tért polgári párt tagjai kimerészkedtek elbarikádozott házaikból annak hírére, hogy a nép köréből választott gonfaloniere, Michele di Lando szembefordult népével, letartóztatta követeiket. Megkezdődött az utolsó nagy csata a Signoria előtt, a hatalmas öldöklésből a Medicieket támogató polgárok kerültek ki győztesen és az élet alaposan megfogyatkozott lakossággal, de visszatért a régi kerékvágásba, a vezetők gazdagodtak, a szegények nyomorogtak tovább. Michele di Lando szobra ugyan ott áll ma is a piacnál, de nem volt igazi hős, megalkudott, és cserben hagyta a népét. Állítólag Volterrába szökött, de olvastam róla olyat is, hogy megölte magát.

Salvestro Medici további sorsáról sem tudok, de azt tudni vélem, hogy rokonságban állt a későbbiekben közismert Medici családdal, távoli unokatestvére, érintőlegesen kortársa volt a bankár Giovanni di Bicci de Medicinek.

Arte della Lana

wikipedia

Ez a XIII. századi épület a belváros szívében, az Orsanmichele templom szomszédságában látható. A XIX. században restaurálták, látogatni sajnos nem lehet, csak a küllemében gyönyörködhetünk. Odabenn nagyon szép XIV. századi freskók vannak. A gyapjúszövők székháza volt egykoron, ezért is látunk a homlokzatán egy bárányt. A gyapjúszövés volt Firenze gazdagságának alap-pillére, a gyapjúszövők céhe volt tán a legnagyobb, így kellett nekik egy központi épület. Átjárás van egy fedett folyosóval az Orsanmichele épületébe, de valószínűleg ez a turistákat ne érinti.

Dante képmása mázas kerámiából nem véletlenül van az épületen, felolvasó esteket tartott itt az író az Isteni színjátékból, mert Ő is a gyapjúszövők céhébe tartozott. Firenzében minden prominens embernek tartoznia kellett valamelyik céhhez!

Úgy tudom, hogy mindmáig vannak Dante felolvasó estek, de már az Orsanmichele emeleti termében.

Vicolo dello Scandalo (A botrány sikátora)

Firenzében sem mindig szerették egymást a szomszédok, sőt, gyakran életre-halálra szóló gyűlölködések tanúi voltak egy-egy városrész, egy-egy utca lakói. Ebben a témában jól ismert a Donati és a Cherchi család egymás közti gyűlölködése egy hoppon hagyott Donati lány miatt. Abban a lenn látható linkben konkrétan arról van szó, hogy a két család közös falát megszüntetve egy sikátort alakítottak ki, mert a családok attól féltek már nagy gyűlölködésükben, hogy éjszaka a másik lebontja a köztük lévő falat és álmukban megölik az egész családot. A Donati családnak van lakótornya is a közelben (3 és 5 szám alatt), és talán nem köztudott, hogy Dante egy Donati lányt vett feleségül..., nem tudni, hogy a firenzeiek, vagy netán turisták ötlete volt a környék házainak falaiba Dante idézeteket vésni..., de nekem inkább turistás ötletnek tűnik.

És van a közelben még egy épület a 6 szám alatt, a Palazzo Salviati, ami arról ismeretes, hogy ott töltötte gyermekkorát Cosimo Medici, Firenze első hercege, majd nagyhercege. Édesanyja egy Salviati lány volt, és mivel édesapja, Giovanni delle Bande Nere (eredeti neve Lodovico de Medici) relatív fiatalon meghalt egy csatában, így a Salviati házban éltek Cosimo 18 éves koráig, amikor is a család hívei elérkezettnek látták az ífjú Cosimo személyének hatalomba helyezését, ami sikeresen meg is történt. Ma sajnos egy bank van az épületben, de tán így is érdemes felkeresni, én biztos megteszem, ha lesz rá lehetőségem. Jó dolog nézegetni Firenze épületeit, annál csak az a jobb, ha társul is valami ismeret a látványhoz.

A botrány sikátora

Firenze, mint a művészetek oázisa, Medicik, mint pártfogók

Különös véletlennek tűnik, de bizonyosan nem az, hogy az itáliai irodalom legismertebb szereplői Firenzéből indultak mondhatni örökbecsű világ körüli útjukra. Dante, Boccaccio, Petrarca, Machiavelli nem csak hogy firenzeiek, de kortársak is voltak. És ez csak egy érdekesség, tán még érdekesebb az, ami a képzőművészetet illeti! Nem az lenne a nehezebb munka, hogy összeírjuk a firenzei képzőművészeket, hanem hogy találjunk Itália más részeiben élőket! Persze vannak azért híres római, velencei, sienai, stb. művészek is, de majdnem bizonyos, hogy legtöbbjük hosszabb-rövidebb ideig élt és tanult a firenzei mesterektől. Sokan sokféleképpen próbálták ezt magyarázni, közülük talán a leginkább logikusnak tűnő a város földrajzi helyzete volt. Távol a pápától, távol a császártól, némiképpen magára, de ugyanakkor szabadjára is hagyva békességben alkothattak itt a művészek. Ám az is érdekes, hogy pont a legnagyobbak idővel elhagyták a várost, mint Michelangelo, vagy éppen nem tudtak itt érvényesülni, mint Leonardo. És ott volt Dante, akit kivetett magából a város..., és talán pont ez tette őt halhatatlanná, hiszen ha nem ez lett volna a sorsa, akkor mit írt volna az Isteni színjáték helyett?! Na de mégis..., nem kell sokat gondolkoznunk a miérten, hiszen megvan a közös nevező..., a Medici család! Tudunk-e még más családról, amely 300 éven át irányított egy várost, és amelyben nem volt olyan időszak, amikor ne alkotott volna valaki valami csodálatra méltót? Mert fanyaloghatunk mondjuk a manierista alkotásokon, de az is igen jelentősen gazdagította a város művészeti arzenálját. És hát van-e még ilyen egy nap alatt gyalogosan körbejárható méretű város (én körbejártam), ahol annyi múzeum van annyi műkinccsel, mint itt? És nem csak műkincs, hanem csodás építészet és csodás természet is, hiszen adott minden, sík terület, dombság, hegy és főként folyó..., igazi oázis ez a város! Ám ez a sokszínűség talán túl magasra tette a mércét a XIV., XV., XVI. században..., és miután megalakult az egységes Olaszország, melynek "csak" egy szeletkéje lett Firenze, talán alábbhagyott a város lendülete, nem tudott és talán nem is akart újat mutatni. Ez tulajdonképpen természetes is, Firenze nem lehet a modern művészetek számára olyannyira befogadó, mert hát legyünk őszinték, Firenzébe nem a modern művészetek miatt zarándokolnak a szépségekre vágyó emberek.