Firenze történelme 1. A kezdetektől a Medicik hatalmáig

"Beszélni akarok a Mars hadisten jegyében alapított toscanai nemes városról: kettéosztja és gazdaggá teszi őt, termékenyítve környékét, egy édesvízű királyi folyó; gonosz szelektől védett völgyben fekszik az enyhe éghajlatú, dús gyümölcsökben bővelkedő város; büszke és harcias polgárok lakják, összeharácsolt javakban gazdagok, hatalmuk miatt inkább félik, mint kedvelik őket. Ez a Firenze népes város, polgárai erényesek; asszonyai szépek, épületeinél pompásabbat nem találni Itália más tájain..." 
Dino Compagni Krónikájából (részlet Erdődi János: "A vörös liliom városa" című könyvéből)

Toscana uralkodói

Firenze megalapítása a római birodalom hódító korszakáig vezethető vissza, konkrétan i.sz. I. századig. Egyszerű katonai település lett az észak felé harcokba induló, vagy éppen a harcok után letelepülni kényszerülő-kívánó kiszolgált katonák számára. Kevés fantáziával utcái négyzethálót alkottak, melyek a mai napig észlelhetőek Firenze belvárosának szerkezetén.

Félreértések elkerülése végett Fiesole, mint jelentős etruszk városka évszázadok óta létezett már a dombtetőn a római katonák letelepítése előtt, ami azt is jelenti, hogy magának Firenzének (vagy ahogy hivatalosan akkoriban hívták, Florentiának -Virágzónak) nem volt köze az etruszkokhoz. Modern kori ásatások azonban találtak leleteket arra vonatkozóan, hogy a mostani Cascine park közelében élhettek egykor vaskori emberek. A város nevére két lehetőség is adott, egyesek szerint mikor a letelepedni vágyók ide érkeztek mindent virág borított, mások szerint a Virágzó Szűzanya ünnepéről keresztelték el a kereszténység elterjedése után.  A lényeg az, hogy a rómaiak terjeszkedése sok mindent homályba borított, főleg miután természetesen Fiesoléra is rátelepedtek, de ez már egy másik történet.

Az újszülött városnak, Florentiának, két fő útvonala volt az egyik a "Cardo Maximus" (ma Via Strozzi, Via degli Speziali, Via del Corso), a másik a Decumanus (ma Via Calimala, Via Roma), melyek találkozásánál volt a fórum, mai nevén a Piazza della Republica. Egy római kori fórumot nem kell alaposabban bemutatni, hiszen minden városban jellemzően néztek ki, ezek voltak a város központjai, itt zajlottak a legfontosabb események. Florentina védőistene ki más lehetett volna kezdetben, mint Mars, a háborúk istene. 

Később bővült az ókori város, akkori határai a térképen jól kiolvashatóak, és meglett a városnak mindene, ami egy igazi ókori városnak jár, gondolok itt színházra, amfiteátrumra. 

A népvándorlások kora nem hagyhatta sértetlenül Florentina városkát sem, de hogy pontosan kinek mekkora szerepe volt a rombolásokban, azt nem nagyon tudja az utókor. A kereszténység a III. századtól jelentkezett a város történelmében, meg is kezdődött a pápaság és császárság közötti majdhogynem végeláthatatlan harc, melynek első alkalommal a népvándorlások vetettek véget. Végül állítólag Nagy Károly (742-8014) volt az, aki a rombolások után segítette a város újjáépítését, és ennek megfelelően ki is alakította itt hűbérúri rendszerét a 700-as, 800-as évek fordulóján. Ám később változott a helyzet, Ugónak hívták azt az őrgrófot, aki nagyszerű fejlődést indított útnak akkor, amikor 1001-ben székhelyévé tette Firenzét. Ezen időkben a város és a tartomány kétséget kizáróan pápapárti volt, és Firenze ebben a történetben vezető szerepet kapott. Ennek már tárgyi bizonyítékai is vannak, legismertebb közülük a Battistero, a Badia és a Santi Apostoli templom, és akkoriban építik a San Miniato al Monte templomot is több olyan templommal együtt, melyeknek már csak maradványai láthatóak, így pl. a Duomo alatt lévő Santa Reparata temploméi is. 

Arra, hogy a város az egyház fennhatósága alatt maradjon, gondja volt Canossai Matild őrgrófnőnek is, kinek nevéhez kötődik IV. Henrik híres Canossa járása.

A középkor első századaiban a vagyonosodó családok azonban már elkezdték a békétlenkedéseket, társulásokat hoztak létre és gyakran alakultak ki harcok a városban. Ekkoriban építették a toronyszerű épületeiket, melyek olykor valóságos erődítményként szolgáltak. A híres textilipara által leggyorsabban fejlődő itáliai városnak anyagi gondjai nem voltak, de mégis állandó belső harcok jellemezték. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a német császárok is igényt tartottak volna a mind gazdagabb városra. Kialakult hát a két nagy párt, a guelfek (pápapártiak, polgárok) és a ghibellinek (császárpártiak, nemesek), közöttük sajnos kibékíthetetlen volt az ellentét. Több kisebb csata után II. Frigyes császár segítségével 1249-ben a ghibellinek győztek, ez volt az első alkalom, hogy az ellenfél tagjait száműzték, vagyonukat elkobozták. A bosszú ezen formája aztán hagyománnyá vált Firenzében, és részben ez okozta a későbbiekben az állandó létbizonytalanságot a városban. Más városok harcai után általában a veszteseket kivégezték, ezzel a dolog "le volt tudva", de a firenzei száműzöttek sosem nyugodtak bele sorsukba, folyamatosan szervezkedtek, majd visszatértek. Egy év telt el csupán, és a guelfek ragadták magukhoz ismét a hatalmat. Az elkövetkező 10 nyugalmasnak mondható év jelentős változásokat hozott a város életében gazdaságilag és politikailag egyaránt, ezt a korszakot nevezték "Il primo popolo"-nak. Firenze textilipara Európa szerte híres volt (erről részletesebben majd máshol írok), és ez gazdaggá tette a várost. Ez a gazdagság aztán lehetővé tette, hogy 1252-ben kinyomják az első liliomos aranyforintokat, mely tovább növelte a város jelentőségét. A kormányon lévők jelentősen átalakították az önkormányzati szerveket, ráadásul Toszkána legtöbb jelentős városát harcban meghódították. Ám a sikerektől megrészegülten elkövettek egy nagyon nagy hibát: 1260-ban a guelfek 17 ezer fős sereggel el akarták foglalni a ghibellinek vezette Sienát, amikor is végül a császár és a firenzei ghibellinek támogatásával a rettenetes Monteperti csatában győzött Siena. Akkora vérfürdőt nem nagyon látott addig a világ. Siena hamar felfogta, hogy mekkora esélye van a bosszúra. A győzelem mámorában sokak fejében megfordult az a gondolat is, hogy földig kellene rombolni Firenzét, de szerencsére ez nem történt meg. 1266-ban aztán pápai és francia segítséggel a guelfek újra támadásba lendülhettek Firenzében, és fölényes győzelmük után újfent száműzték a városból a nemeseket, lerombolták házaikat és létrehozták a városköztársaságot. Ezután végre néhány évtizedre "valódi" béke volt, nyugodtabban nekiláthattak a kapitalista termelés megszervezéséhez, a dolgozók céhekbe tömörítéséhez, és hamarosan igen jelentős gazdasági eredményeket értek el. A város olyan anyagi helyzetbe került, hogy nagy építkezésekbe kezdhettek, ekkor épült a két legjelentősebb épületük is, a Duomo és a Palazzo della Signoria. Már európai viszonylatban is komoly gazdasági szerepet játszott Firenze városa, verték a sokat érő liliomos forintokat és a pénzváltókban megindult az európai pénzforgalom. A béke azonban nem költözött be örökre a városba, idővel a ghibellinek újra részt vehettek a kormányzásban, majd az egyszerűség kedvéért a guelf párt tagjai közé lassacskán beszivárogtak a nemesek. Végül maga a guelf párt is két táborra szakadt, voltak már fehér (nemes) és fekete (polgár) guelfek. A fehér guelfek táborában lévő nemesek is inkább a császári hatalmat áhították, közéjük tartozott a város egyik priorja is, Dante Alighieri. Az akkoriban vezető szerepet játszó fekete guelfek ellenben feltétel nélkül pápapártiak voltak. Így aztán a hatalmi villongások nem értek véget, ennek egyik következménye lett mások mellett Dante száműzetése is Firenzéből. Mindenesetre gazdaságilag a város mind jobb helyzetbe került hála iparának, azon belül is elsősorban a város adottságaitól függetlenül különösen  sikeres textiliparának.

Dino Compagni firenzei krónikaíró bejegyzése 1300 május első vasárnapjáról

1301-ben jegyezték fel a Medici család első szereplését Salvestro di' Medici neve által Firenze történetében. Amikor a kor ismert krónikása, Dino Compagni feljegyezte ezt a dátumot, mit sem tudhatott arról, hogy évszázadokon át ez a család fogja meghatározni Firenze történelmét, világ-, és művészettörténeti jelentőségét. Mostantól többnyire a Medici család tagjain keresztül idézem fel Firenze történetét, megtudjuk, hogy mennyire lehet őket szeretni vagy gyűlölni, dicsőíteni vagy kárhoztatni, tisztelni, vagy elítélni az események folyamatos alakulásáért.

Valamikor régen lehet, hogy valóban orvosok voltak a Mediciek, a név és a címerükben lévő labdacsok erre utalnak, de konkrét bizonyíték nincs erre Az bizonyos, hogy már a XIV. században bankárkodással foglalkoztak, ezért vannak, akik inkább úgy vélik, hogy azok a labdacsszerűségek inkább aranypénzeket jelölnek.

A Medici név fentebb említett első szereplése nem volt éppen dicséretes, bár az okokat nem tudjuk, de a jómódú, viszont akkor még nem túl jelentős fekete guelf Medici család emberei megtámadtak egy fehér guelf családot. A fenti esemény idején ugyan éppen a fehér guelfek voltak hatalmon, ők ültek a Városháza élén, de a megtorlás elmaradt. Hiba volt ez részükről, mert így kimutatták, hogy nem bíznak a saját erejükben, nem merik nyíltan felvenni a kesztyűt, nem merik felvállalni a merénylők megbüntetését. De nem ez volt az egyetlen hiba, amit akkoriban elkövettek, és ami később a vesztüket okozta. A szálakat ugyanis ekkor már régen nem a városháza emberei mozgatták, hanem a pápai követ, a francia Valois Károly, aki nem a békét, hanem a fekete guelfek győzelmét akarta elérni, így e célnak megfelelően irányította az eseményeket. Az ő eszmei irányítását mutatja az is, hogy a későbbiekben nem kaptak a feketék rögtön a fegyvereikhez, hanem szép szavakkal békítgetve csalták tőrbe az ellenséget. Az ellenséges családokkal szép sorjában elhitették, hogy békét akarnak ők is a város érdekében, lassan elaltatták a gyanújukat, és amikor már teljesen kihunyt az éberség, akkor Valois Károly akcióba lépett. Titokban visszaengedte a korábban száműzött feketéket a városba, azok megerősödve az otthon maradottakkal megrohamozták a városházát és a fehéreknek beleszólásuk sem volt az eseményekbe. A győztesek bosszúhadjárata elől ha még tehették, elmenekültek a városból, ha erre már késő volt, akkor elbarikádozták magukat házaikban, de hát nem maradhattak ott az idők végezetéig. 1302 áprilisára az öldöklés, rombolás, kizsákmányolás véget ért, az utolsó fejezet volt már csak hátra, a még élő ghibellin és fehér guelf vezetőket, közel 600 embert, minden vagyonuktól megfosztva száműzetésre ítélték, köztük Dantét is. Dante Alighieri ettől kezdve ghibellinként politizálva járta Itália földjét, és amikor VII. Henrik német-római császár itáliai hadjáratra indult, boldogan üdvözölte. De csalatkoznia kellett ekkor is, a császár kisebb vesztes csaták után tovább ment Pisába, ahol egy év múlva maláriában meghalt, ott is van a sírja a pisai dómban.

Érdekes, hogy ennél a pontnál a krónikák, de az utókor elemzői is mintha jobban örültek volna, ha nem így alakul a helyzet, ha nem a feketék veszik azokban az években kezükbe az irányítást. De vajon ki tudhatná, hogy akkor hogyan alakul Firenze és az egész reneszánsz sorsa? Eme hangulat mögött leginkább a száműzöttek között található Dante sorsa lapul meg, de mindenki felteheti rögtön azt a kérdést is, nem tett é sokkal nagyobb szolgálatot városának azzal, hogy a feltehetően történelmi homályba vesző politikusi karrierje helyett a legnagyobb haragtól vezérelve megírta minden idők legolvasottabb irodalmi alkotását, az Isteni színjátékot?

-

1302 után hosszú ideig békében mentek a dolgok Firenzében, mert a száműzött családok vagyonának szétosztása elősegítette a békét. Igaz, Corso Donati a fehér guelfek támogatásával mindenáron meg akarta szerezni a hatalmat. A cél érdekében attól sem riadt vissza, hogy 1308-ban felgyújtatott egy városnegyedet, de végül mindenki ellenük fordult, és Corso Donatit meggyilkolták. A fekete guelf Medici család is kapott részt a fehér guelfek legyőzése utáni osztozkodásból, de még majd egy évszázad eltelt addig, míg elkezdtek egyértelműen vezető szerepet betölteni a város politikai életében.

-

1375-ben rémes aszály sújtotta a várost, az éhínség a szegény embereket minden korábbinál mélyebb nyomorba taszította. A fekete guelfek győzelmükkel sem tudtak tartós békére szert tenni, a firenzei emberek mindennapjaikhoz hozzá tartozott a háborúskodás. Különösen nehezen viselte a város a pápaság fennhatóságát. Végül két vezető család mögé sorakozott fel a nép, az Albizzik és a Medicik mögé. Bár ez a helyzet sem tarthatott sokáig, az előbbiek jobban politizáltak, vezető pozíciókat szereztek a várost vezető guelf pártban. A Mediciek inkább néppártnak nevezték magukat, bár az igazi dolgozó néphez nekik sem volt sok közük, de kellett a támogatásuk. Az biztos, hogy ők kevésbé akarták a pápai jelenlétet, mint a tényleges hatalmat viselők Albizzik.

A Medici – Ricci párt így aztán egyre hevesebben támadta az Albizzik támogatását élvező guelfeket, felhasználták azt a kártyát is, hogy a fekete guelfek mindig is a pápai hatalmat áhították, és XI. Gergely pápa valóban pályázott Firenze elfoglalására. Elhitették a Medici pártiak az emberekkel, hogy a Albizzi féle guelfek folyamatosan fogadják vissza tagjaik közé az egykor száműzött nemeseket, a ghibellineket, míg az ő pártjuk a népet szolgálja elsőként, és hatalomra kerülésük esetén a régi köztársasági rendszert fogják visszaállítani! 1378 áprilisában Salvestro di’Medicit (1331-1388) választották 2 hónapra gonfalonierének (nem tudtam bizonyosságot szerezni arról, hogy rokoni kapcsolat lett volna közte és az ismert Medicik között). Bár Salvestro Medici személyében megválasztásra került barátnak hitt jelöltjük, de a dolgozó rétegek már olyan elkeseredett állapotban voltak a rettenetes kiszolgáltatottság és nyomorúság miatt, hogy nem igazán törődtek a szép szavakkal. Eleget tapasztalták már, hogy a gazdagok marakodnak a koncon, de bárki győz, nekik sosem jut hús a fazekukba. Abban is biztosak voltak, hogy előbb utóbb újra öldöklésre kerül sor…, aztán valakinek eszébe jutott, hogy ha már harcolni kell, akkor miért ne harcolhatnának önmagukért? Miért áldoznák életüket a gazdagok még gazdagabbá tételére, hiszen tapasztalatból tudták, hogy sok jóra tőlük nem számíthatnak. A legreménytelenebb helyzetben lévő takácsok között lobbant fel leghevesebben a harci kedv akkor, amikor a Medici-Ricci párt valóban fegyverbe szólította a népet. Ám az a nép másként döntött, és végre saját magukért akartak harcolni. És bizony az elkeseredett nép nem válogatott a módszerekben, őrült vérengzés kezdődött a városban. Tumultuoso dei Ciompi, vagyis a takácsok lázadása néven került a történelembe ez az esemény. Miután elfoglalták a Signoria épületét, -szinte harc nélkül, hiszen aki vezető ember csak tudott, menekült a városból-, egy Michele di Lando nevezetű takácsot nevezték ki gonfalonierének. Salvestro Medici, akit a nép barátjának tartottak, segített neki a kormányzásban, ami elsőként véres leszámolásokkal kezdődött, majd a harcok teljes beszüntetését követelte. Új felállású kormányt hoztak létre, melyben 2-2 tag a céheket képviselte, 4 fő a köznépből lett választva. Ekkor a nép még reménykedett, de a további intézkedések egyre jobban elbizonytalanították őket abban a hitben, hogy eredményes volt a felkelés, hogy végre az ő szavukat is figyelembe veszik a város vezetői, hogy végre nekik sem kell olyan rettenetesen nyomorogniuk. Jogos volt az aggodalmuk, hiszen a vezetőjük, Michele di Lando vakon hitt tanácsadóinak, Salvestro di' Medicinek és Benedetto degli Albertinek, akik mégiscsak a vagyonos polgárok érdekeit tartották szem előtt. Amikor szembesültek a takácsok a helyzettel már hiába próbálkoztak még egy megmozdulással, az időközben magához tért polgári párt tagjai kimerészkedtek elbarikádozott házaikból annak hírére, hogy a nép köréből választott gonfaloniere, Michele di Lando szembefordult népével, letartóztatta követeiket. Megkezdődött az utolsó nagy csata a Signoria előtt, a hatalmas öldöklésből a Medicieket támogató polgárok kerültek ki győztesen és az élet alaposan megfogyatkozott lakossággal, de visszatért a régi kerékvágásba, a vezetők gazdagodtak, a szegények nyomorogtak tovább. Michele di Lando szobra ugyan ott áll ma is a piacnál, de nem volt igazi hős, megalkudott, és cserben hagyta a népét. Állítólag Volterrába szökött, de olvastam róla olyat is, hogy megölte magát.

Salvestro Medici további sorsáról sem tudok, de azt tudni vélem, hogy rokonságban állt a későbbiekben közismert Medici családdal, távoli unokatestvére, érintőlegesen kortársa volt a bankár Giovanni di Bicci de Medicinek.