Lorenzo di I.Piero de Medici - il Magnifico (1449-1492)


"Ha Firenzének diktátor kell, nála jobbat nem választhattak volna", írta Lorenzo Mediciről Francesci Guicciardini "Itália története" című művében.
Piero di Cosimo de Medici halála után az akkor 20 éves Lorenzo és öccse, a 16 éves Giuliano foglalták el apjuk helyét. Persze a valódi vezető Lorenzo volt, öccse inkább csak a különböző városi rendezvények megszervezésében jeleskedett.

Lorenzo Medici nem volt szép ember, de férfias termete, ereje, okossága és határozott egyénisége igényelte, és meg is kapta a megfelelő csodálatot. Amit csinált, abban 100 %-ig vett részt, legyen az sport, munka vagy éppen udvarlás. A modora kissé nyers volt, de diplomatikussága ezt elhomályosította. Szerette és élvezte az élet örömeit, aktívan részt vett a mulatságokban, táncolt, énekelt, verseit szavalta. Hiú ember volt, nagyon bosszankodott, ha valamilyen versengésben nem ő győzött, de elfogadta. Szenvedélyesen szerette az állatokat, vidéki birtokain sokféle állatot tartott, de leginkább a lovakhoz ragaszkodott. Legfőként nagyon szerette a családját, gyermekeit a lehető legjobban kívánta nevelni, és ha olykor meg is csalta, de szerette és tisztelte a feleségét, Clarice Orsinit, aki római lányként nehezen illeszkedett be a firenzei társaságba.


Igaz, sok csúnya dolog is tapad a nevéhez, de egy politikusnak olykor olyan dolgokat is jóvá kell hagynia, melyek nincsenek kedvére. Diktátor volt valóban, de egy olyan városban, mint Firenze, hogyan maradhatott volna hatalmon, ha túl lágyszívű? És az bizonyosnak látszik, hogy Firenze hírneve sosem volt olyan magasságokban, mint az ő irányításának ideje alatt. Hogy az átlagemberek élete jó volt-e? Hát az nem olyan biztos, de ehhez nekünk nem sok közünk van, nem azért csodáljuk és szeretjük a várost, mert mindenki jól élt, hanem azért az egyedülálló hírnévért, amit egyrészt Lorenzo Medici uralmának köszönhet.

Első politikainak számító cselekedete feleségválasztása volt. Akkoriban a firenzei családok egymás között választottak párt maguknak, így egyre erősödtek a szövetségek. Lorenzo 19 évesen úgy gondolta, elérkezett az ideje a szokás ellenében cselekedni, és egy római lányt választott magának, amivel megszerezte egy nagyon jelentékeny, a római Orsini család támogatását. A város népe ezt eléggé nehezményezte, de hogy elfogadják választását, megrendeztette a Canta Croce téren minden idők legnagyszerűbb lovagi tornáját. A tornát természetesen Lorenzo nyerte, de semmiképpen nem érdemtelenül. Három hónap múlva érkezett a menyasszony, három napig tartott a lakodalom.

Az Itáliában akkor uralkodó politikai helyzet olyannak tűnt, hogy a Medici fivérek vezetésének első éveiben megengedhetik maguknak a vég nélküli mulatságokat. De tévedtek, a városban nem mindenkinek tetszett ez a pazarlás, annak ellenére, hogy az itáliai fejedelmek udvari ceremóniáihoz képest a firenzeiek még visszafogottak is voltak. Ráadásul többnyire nem a Medici családnak és a gazdagoknak, hanem az egész városnak szóltak a különböző rendezvények. Mindenesetre az apjuk, Piero ellen egykor összeesküvést szervező száműzöttek ismét összefogtak, első figyelmeztetésként elfoglalták Prato városát, de Lorenzo és a Signoria gyors válaszlépése miatt hamar fel kellett adniuk terveiket.

Lorenzo érdekes taktikát folytatott azzal, hogy hivatalosan nem vállalt rangot, ezért sok esetben ki tudott bújni idegenek által támasztott követelések alól azzal, hogy ő is csupán egy a számtalan Firenzei polgár közül. 1572-ben volt az első komoly megmérettetése, amikor a firenzei fennhatóság alatt álló Volterrában lázadás tört ki bizonyos timsóbányák szerződései miatt. Lorenzót kérték fel döntőbírónak, de döntése még jobban feltüzelte a volterraiakat. Nem találva más megoldást, fegyveresen próbálták elintézni a dolgot, megbízták Federigo Montefeltro condottiere (urbinói herceg) a hadvezetéssel,  egy hónapig folyt a küzdelem a városért. Állítólag Lorenzo Medici bántatlanságot ígért, ha Volterra feladja a várost, de nem ez történt. Nem tudni ki tette lehetővé, de a támadók seregei miután elözönlötték a várost igen durva fosztogatást, erőszakoskodást végeztek. Egyesek szerint Montefeltro élen járt a fosztogatásban, mások szerint saját katonáiból köttetett fel néhányat elrettentés céljából az erőszak megfékezésére. Az igazságot nem tudja senki, és bár Lorenzo a hírek hallatán azonnal odalovagolt és szabadkozott, segélyeket osztogatott, de Volterra népe sosem bocsátott meg neki, hisz ő volt leginkább az, aki a fegyveres példamutatáshoz ragaszkodott.

A Medici család elleni legnagyobb összeesküvés volt készülőben 1477-ben. Lorenzo Medici, mint a kúria bankára, nem támogatta az új pápa, IV. Sixtus azon törekvését, hogy elfoglalja a Firenze számára is fontos Imolát unokaöccse, Girolamo Riario számára. A pápa ezért a Medicik ősellenségének számító Pazzi bankhoz fordult, kiknek segítségével elfoglalta Imolát, majd feleségül adta unokahúgát Federigo Montefeltréhez, az urbinói herceghez, aki ezzel nemcsak hogy megszűnt Lorenzo hadvezére lenni, de igencsak megerősítette a pápa romagnai jelenlétét. A terjeszkedni vágyó pápa és Lorenzo között egyre ellenségesebb volt a viszony, egyre közeledni látszott egy háború közöttük. Miután meghalt a pápa unokaöccse, aki Firenze érseke volt, Lorenzo helyette Piero Orsinit jelöltette, már ez is kellően felbőszítette a pápát. Válaszlépésként az időközben megürült pisai érseki helyre Firenze megkérdezése nélkül a Mediciek ősellenségét, Francesco Salviatit nevezte ki a pápa, akit viszont az emiatt sértett Firenze három évig nem engedte be Pisába.  Végülis az ellenségeskedés odáig fajult, hogy 1477 elején Girolamo Riario (Imola ura), Francesco Salviati (a helyét el nem foglalható pisai érsek) és Francesco Pazzi (a rivális bankár) találkoztak Rómában, és elhatározták, eltávolítják Firenzéből a Medici fívéreket, Lorenzót és Giulianót. Hosszú és bonyolult szervezkedés kezdődött, és bár a pápa hivatalosan gyilkosság nélkül kérte a hatalom átvételét, mindenki tudta, hogy meg kell ölni a két Medici fiút a biztos célba érés érdekében, és hogy a pápa meg fogja bocsátani nekik a gyilkosságot. Többféle lehetőség lett volnaa merénylet elkövetésére, de Giuliano betegsége miatt nem jelent meg a kiszemelt helyszíneken. Végül nem maradt más lehetőség, mint a Duomóban végrehajtani a merényletet a húsvéti nagymise alatt. Ennek a misének a celebrálására éppen a városba érkezett az akkor 18 éves bíboros, Rafaele Riario, a pápa egy másik unokaöccse; szerepe a merényletben tisztázatlan, egyik forrás szerint tudott róla, a másik szerint nem tudott (Lorenzo megvédte és álruhában visszamenekítette Rómába). A gyilkosok személyével is probléma adódott a helyszín miatt. El volt döntve, hogy Giulianót Francesco Pazzi és Bernardo Baroncelli öli meg, de a Lorenzo meggyilkolására felkért Montesecco condottieri úgy megkedvelte idővel Lorenzót, hogy jó ürügyként használva a hely szentségét kibújt a feladat alól. Végül két pap vállalta Lorenzo meggyilkolását, de, mint az később be is igazolódott, nem voltak alkalmasak a feladatra. Giuliano lábfájása miatt nem is akart elmenni a misére, de Pazzi és Baroncelli elmentek érte és magukkal vitték, Giuliano sem páncélinget, sem kardot nem viselt. 1478 április 26.-án a megbeszélt jelre, vagyis az Úrfelmutatást jelző csengőszóra megtámadták a két Medici fiút, Giulianó testén 19 sebet ejtettek, pillanatok alatt megyilkolták. Lorenzo támadói viszont ügyetlenek voltak, csak megsebesítették a vállát és be tudott menekülni az új sekrestyébe. Időközben Salviati érsek zsoldos kísérettel bekéredzkedett a Signoriába, hogy elfoglalja azt, de Petrucci golfaloniere felismerte a helyzetet és foglyul ejtette őket, majd megkongatták a Vaccát. A merénylőket hamarosan kilógatták a Signoria ablakán, majd a feldühödött nép fékezhetetlen bosszúhadjáratba kezdett. Sok talán ártatlan ember is halálát lelte, vagy száműzetésbe került az évekig húzódó vizsgálatok után, melyeknek szálait természetesen Lorenzo mozgatta, dehát ez mindig így van egy összeesküvés után. Igyekeztek a Pazzi család nyomait is eltüntették Firenzéből.., részben sikeresen, de nem véglegesen.

(Nem sokkal Giuliano halála után meghalt szeretője, Fioretta Gorrini is, közös gyermeküket, Giuliót, Lorenzo sajátjaként nevelte (ő lett VII. Kelemen pápa).)

Az események alakulása nagyon nem tetszett IV. Sixtus pápának, ami elég érdekes, hiszen az ő emberei voltak a merénylők, akiket természetesen meg kellett volna büntetnie. De nem őket büntette, hanem komoly hadjárat indult a Rómában tartózkodó firenzei diplomaták, kereskedők, bankárok és polgárok ellen, lefoglaltatta a Medici bankot, töröltette a banknál lévő adósságokat. Kiközösítette Lorenzo Medicit és a Signoria összes tagját az egyházból, azt követelte Firenzétől, hogy az egyház javára kobozzák el minden vagyonukat, ha ezt nem teszik meg, akkor az egész város egyházi tilalom alá kerül. Mindezek után még hadat is üzent Firenzének, szövetséget kötve a nápolyi királlyal. Később Sienát és Luccát, a két ősi ellenséget is rávette a háborúra, és a korábban Firenzének szolgáló Federigo Montefeltro vezetésével gyülekeztek a pápai csapatok. Firenze nem sok segítségre számíthatott, kevés milánói és ugyancsak kevés bolognai katonát kapott, kiknek élére a ferrarai Ercole d’Este herceg állt. Lorenzo helyesen mérte fel a teljesen reménytelennek látszó helyzetet akkor, amikor úgy döntött, hogy felajánlja magát és családját a köztársaság megmentéséért cserébe. De ezt senki nem fogadta el, az egész Firenzei Köztársaság kiállt mellette. Ezek után megindult egyfajta háború, amelyben csatára sosem került sor, megtartották a csapatok egymás közt a kellő távolságot. Jött a tél, pihentek a csapatok, majd jött a tavasz. Milano belpolitikai okok miatt visszahívta katonáit, Firenze szinte teljesen magára maradt, miközben a calabriai herceg csapatai támadtak. Szerencsére a kis Colle (Val D’Elsa?) hónapokig feltartóztatta a csapatokat, mire elesett a városka ismét beállt a tél, nyertek némi időt. Firenze város helyzete is egyre elkeserítőbb volt, járvány tört ki, munkanélküliség volt, az emberek morgolódtak a magas adók miatt. Ebben az egyre kilátástalanabb helyzetben Lorenzo különös tettre szánta el magát: tengerre szállt, és elment a nápolyi királyhoz, hátrahagyva egy levelet a Signoriának, melynek felolvasásánál senki sem tudta visszafogni a könnyeit. Azért Lorenzo tette korántsem volt annyira veszélyes, mint amilyennek látszott, előzőleg már puhatolózott a nápolyi udvarnál, remélhette, hogy barátsággal fogadják. Így is lett, bár azért nem volt könnyű megegyeznie Ferrante királlyal, akivel egyébként nagyon jól megértették egymást művészetek, élvezetek dolgában. Tízhetes huzavona után Lorenzo megunta a dolgot és azt mondta, sürgősen haza kell térnie. Ekkor végre Ferrante király döntött, és megköttetett a béke. Bár a békeszerződés nem volt túl előnyös Firenzének, de mégis sokkal jobb volt, mint a háború.

Lorenzót hatalmas lelkesedéssel fogadták Firenzében, de ő is mindent megtett azért, hogy igazán az ő kezében fussanak össze a szálak. Átszervezte az egész városvezetési apparátust, mely szervezés végén a Hetvenek Tanácsa lett Firenze vezető apparátusa, és itt az ő szava volt a továbbiakban a döntő. Bár nem mindenben, de majdnem mindenben az ő szava érvényesült, és bár semmilyen címet nem viselt, mégis Firenze első polgárának számított. Ellenségei zsarnoknak tartották, de ők kevesen voltak, a többség szerette Lorenzót, még talán a nép is úgy gondolta, hogy végre megfelelően foglalkoznak az ő problémáikkal, elviselhető az életük.

Bár ideiglenesen helyreállt az élet a Firenzei Köztársaságban, azért mégsem ment minden megfelelően, például a pápai kiközösítés igencsak zavarta Firenze népét. Ennek rendezésére a török veszedelem árnyékában, 1480 decemberében került sor. Követség ment Rómába Luigi Guicciardini vezetésével, bocsánatot kértek a pápától, aki végre visszavonta kiátkozását. Cserébe Firenze 14 felfegyverzett gályát ajánlott a törökök elleni harcban. Igen, Itália végre összefogott a török sereg ellen, ami 1480 augusztusában hétezer fős sereggel partra szállt Itália déli partjainál. De mire létrejött ez az összefogás, meghalt a szultán, a sereg visszavonult. Itáliában végre béke honolt. De Lorenzo álma, az egységes Itália, amit nem tekinthetnek végre játszóterüknek az európai nagyhatalmak, az bizony csak közel 400 év múlva alakul meg.

Firenze megnyugodhatott, de Lorenzo Medici nem, az üzleti életben nagyon nem jól állt a helyzete, sajnos ő nem értett a bankügyekhez, és tanácsadói sem mindig voltak a helyzet magaslatán. Sorra omlottak össze európai és itáliai bankfiókjaik, és többször nem tisztességes megoldásokhoz volt kénytelen folyamodni a látszat fenntartása érdekében. Bárki is volt az illető egy város, egy köztársaság élén, csak akkor vették komolyan, ha gazdag is volt, vagy legalábbis annak látszott.

És Lorenzo élete nagyon gazdagnak látszott, főleg ezt sugározta a művészetekkel való kapcsolata. Igazán  csak barátai körében érezte jól magát, a  kor legnagyobb humanistái, tudósai és művészei gyűltek össze gyakorta egy-egy vidéki villájában, olyankor nagy beszélgetések mellett zenéltek, ő maga is pengette a lantot. Verseket szavaltak, ő maga is írt és szavalt verseket, nem is akármilyen szinten, ha több ideje lett volna, híres költő lehetett volna a hozzáértők szerint. Külön érdeme, hogy Dante nyelvén, vagyis toszkán nyelven verselt, nem latinul. Voltak néhányan, akik állandó vendégei voltak, a Duomó beli merényletnél az életét megmentő Poliziano a családjához tartozott, gyermekei állandó nevelője volt, de az asztalánál ült általában Pico della Mirandola, Luigi Pulci, Giovanni Pico, Marsilio Ficino..., és néhány évig a fiatal Michelangelo is. Szobrásztanonc volt a Lorenzo által alapított szobrásziskolában, Lorenzo hamar felismerve tehetségét lehetőséget adott neki arra, hogy ne csak szobrászatot, de humanista műveltséget is tanuljon a házában barátai között. Kikérte az ifjút apjától és szinte gyermekeként tartotta őt a házában, így aztán Michelangelo jól ismerte a Medici gyerekeket. Lorenzóért rajongott, de fiai közül csak a legfiatalabbat, Giulianót kedvelte..., talán már akkor megérezte, mekkora terhet tesz a vállaira majdan ez a kapcsolat.

A világ egyik legnagyobb mecénásának tartották Lorenzo Medicit, pedig nem is biztos, hogy az volt. Mint mindenben, ebben a témában is jól tudta megszervezni a dolgokat. Ő maga nem tudott már sokat költeni különböző műtárgyakra, de a szava is elég volt ahhoz, hogy segítse a művészeknek. Tudta, hogy kit, mikor és kinek ajánljon bizonyos munkákra, így el tudott indítani a pályán sok tehetséges fiatal művészt. Nem túl fényes anyagi helyzete ellenére igen jelentősen gyarapította a család műkincs és kézirat állományát is.
Michelangelo sajnos csak négy évig élvezhette vendégszeretetét, mert az alig 43 éves Lorenzót egyre inkább gyötörte örökletes betegsége, a köszvény. Hiába próbáltak segíteni rajta jobbnál jobb orvosok, állapota egyre romlott. 1492 februárjában már járni sem tudott, kivitték a Careggi villába. Április első napjaiban papot, illetve papokat hívattak hozzá. Poliziano szerint nagy ellenfelét, Savonarolát, a lánglelkű ferrarai prédikátort is elhívatta halálos ágyához. Április 8.-án elvesztette az eszméletét, néhány óra múlva meghalt. Állandó orvosa mindvégig hitt a gyógyulásában, ezért kudarca miatt annyira elkeseredett, hogy kútba ugrott, bár a Careggi villában van egy freskó, melyen azt ábrázolják, hogy az emberek dobták be a kútba.

A San Marco kolostorba vitték felravatalozni, majd később a San Lorenzo templomban temették el fivére, Giuliano mellé. Halálával gyakorlatilag véget ért Firenze dicsőséges aranykora.

Az én tudatlanul szubjektív véleményem helyett bemásolom ide egy kortársának, ellenfelének, Alamanno Rinuccininek a véleményét Lorenzo személyéről:

"Lorenzo, akit a természet, tanultsága és tapasztalata olyan páratlan leleményességgel ajándékozott meg, semmiben nem maradt el nagyapja, Cosimo mögött... Tehetséges és sokoldalú elméjének köszönhetően bármihez is nyúlt, amikor még gyermekként próbálgatta magát, tökéletesen tanult és mindent elsajátított, ráadásul jobban, mint mások.... Azt hiszem, hogy ez a saját képességeinek nagyságától ösztönzött férfiú, amikor felfigyelt polgárainak félszegségére és szolgalelkűségére, amit még apja alakított ki bennük, úgy döntött, hogy minden hatalmat, közméltóságot és tekintélyt magára ruház, és végül, mint egykor Julius Ceasar, magát teszi a köztársaság urává."

Bárhogyan is próbáljuk megmagyarázni a működését, a végeredmény mégiscsak az, hogy a Medici család egyfajta "keresztapai" státusszal vezette Firenzét, mint ahogyan tették ezt akkoriban Itália szerte a városállamok vezetői. Lorenzo de Medici közülük is kiemelkedő értékekkel rendelkező ember volt, és a Pazzi féle merénylet után tálcán kapta a lehetőséget, hogy gyakorlatilag minden politikai ellenfelét felszámolja a felbolydult város lakossága és a bábként mozgatott ál köztársasági rendszere, és ő kihasználta ezt a lehetőséget.
A különbség a többi városállammal összevetve azért jelentős, mert lévén különösen művelt, művészetkedvelő a család, nem pedig szadista diktátorok, ezért az általuk világhíressé tett város méltán büszke lehet az emlékükre!




Forrásmunkák














Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése