I. Cosimo Medici nagyherceg (1519-1574)


"Giovanni delle Bande Nere, a bátor hadvezér hazatérve egy csatából meglátta még piciny fiát az ablakban álló dajka kezében. Ráparancsolt a dajkára, hogy dobja le neki a gyermeket. Miután a  kis Cosimo sírás nélkül tűrte az esést, az ölelést, akkor apja felkiáltott: Bizony herceg lesz belőled! Ez a sors rendeltetése!"
Alessandro Medici herceg meggyilkolásával 1537-ben kihalt Cosimo Medici (il Vecchio) leszármazottjainak sora, a város vezető nélkül találta magát. Kevesen gondoltak arra, hogy egy vidéki birtokon néhányan egy fiatalembert erre a lehetőségre készítenek fel évek óta. Giovanni Medici, vagyis ismert nevén Giovanni dalle Bande Nere Firenze igen megbecsült kapitánya a Medici család másik ágából származott. Az ő fia volt az ifjú Cosimo, aki ekkor még csak 18 éves volt. Hősként tisztelt apját gyermekkorában elvesztette, de anyja (Maria Salviati, il Magnifico unokája) úgy neveltette fiát, hogy ha úgy alakul, akkor méltó legyen Firenze hercegi posztjára. Cosimo elsősorban hadvezér szeretett volna lenni, ehhez is megvoltak az adottságai. Katonai tudományokon túl igyekezett az elméleti tudományokat is elsajátítani, bejárta fél Itáliát, midenhol tanult valamit. Nem volt ugyan nagyon okos, de megfelelően művelt és rendkívüli memóriával rendelkezett.


És az ifjú Cosimo Medici (a keresztnevét nagyhírű rokona, Il Vecchio miatt adta neki nagybátyja és egyben keresztapja, X. Leo pápa, aki igencsak nagy reményeket fűzött a gyermekhez) a megfelelő pillanatban meg is jelent Firenzében, ahol a legbefolyásosabb családok már várták és pártfogásukba vették (Guicciardini, Vitelli...). Hatalomra juttatásával fő céljuk az volt, hogy bábként foglalja majd el Firenze hercegi posztját, és majd ők irányítják a várost. Reményeikben csalatkozniuk kellett, mert I. Cosimo Medici határozott, keménykezű, Firenze számára mindenképpen sikeres uralkodóvá lett.
"Ezek a firenzeiek felültettek egy fiatalembert egy csodálatos lóra, felcsatolták a lovasra a sarkantyúkat, kezébe adták a zabla gyeplőjét, aztán szabadon bocsátották egy gyönyörű szép rétre, amely csupa virág, gyümölcs és gyönyörűség; ám azt mondták neki, át ne lépjen bizonyos határokat! Hát most mondjátok meg nekem, ki tudja őt visszatartani, ha kedve lesz mégis átugrani a korláton? Nem lehet törvényeket szabni annak, aki ura azoknak!" Benvenuto Cellini írta ezeket a sorokat.
Első csatáját a korábban száműzött firenzei nemesekkel szemben könnyedén megnyerte már 1537.ben a montepurlói csatában, és a harc utáni meglehetősen kegyetlen megtorlása előre vetítette uralkodásának milyenségét. A megtorlásokat ingyen lakoma követte, amivel maga mellé állította a szegényebb rétegeket.1537-től 69-ig herceg, 69-től 74-ig, haláláig Toszkána nagyhercege volt, vagyis, miután hatalma alá vonta a legtöbb toszkán várost V. Pius pápa áldásával 1569-ben létrehozta a Toszkán nagyhercegséget. Az utókor megítélése változó, sokan nem tartják méltónak a „nagy Mediciekhez”, pedig valójában ugyanazt az utat folytatta mind politikailag, mind mecénásként. Politikailag valóra váltotta minden firenzei álmát, hatalma alá vonta majd az összes jelentős toszkán várost, újjáépíttette Livornót Firenze tengeri kikötőjének, és hadigályáival nagy dicsőséget szerzett Firenzének a híres lepantói csatában 1571-ben. Firenze művészetileg is tovább haladt a fejlődés útján, hogy ez az út már nem volt annyira fényes, az nem feltétlen rajta múlott. Kedvelt művésze, Giorgio Vasari vezényletével építkeztek, dekoráltak..., hogy az utókornak mi erről a véleménye, az más kérdés. Számtalan festő és szobrász alkotott továbbra is a városban, azonban ez már nem a dicső reneszánsz, hanem a mozgalmas, de mégis bizonytalan manierizmus kora volt.

Kíméletlen, de jó gazdája volt Toszkánának is, mocsarakat csapoltatott, folyókat szabályoztatott, utakat építtetett, de talán a legfontosabb dolga a legyőzött városokban máig álló hatalmas erődöket építtetni a Medicieknek.



  Felesége, Eleonora di Toledo okos és hűséges társa volt, számtalan gyermekük született, sokan közülük fiatalon meghaltak, de maradt utódjuk bőven. Eleonora asszony 40 évesen meghalt, ez a gyász nagy hatással volt az uralkodóra, több tisztségét átadta fiának. Később aztán mégis újra nősült, de nagyon rosszul választott, így ideje javát inkább Livornóban töltötte.
Két fiúk, akik nagyhercegek lettek, még tettek ezt-azt a nagyhercegségért, de az ő utódaik inkább csak károkat okoztak, erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt. Talán csak annyi dicsőséget mondhatnak magukénak, hogy a család férfiági kihalásáig (1737) egyben tartották a nagyhercegséget.








De tettek még valami nagyon hasznosat Firenze érdekében a Medici nagyhercegek! A műkincsek gyűjtése családi szenvedélyként tovább élt bennük, hihetetlen mennyiségű műalkotást vásároltak, és ezt a kincset a család utolsó élő tagja, Anna Maria Lujza (1667-1743) végrendeletében ugyan az új nagyhercegre, Lotharingiai Ferencre hagyományozta, de azzal a kikötéssel, hogy Firenzéből soha, senki el nem viheti őket. Ezek a műkincsek az alapjai az Uffizi, a Galleria Palatina és az Accademia mai gyűjteményének, ezzel örök dicsőséget hagyva a városra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése