Cosimo de Medici - il Vecchio (1389-1464)

Cosimo il Vecchio (Öreg Cosimo) és a Pater Patriae (Haza atyja) néven is nevezik.


Apja, Giovanni di Bicci,  már egész fiatalon bevonta a bankári tevékenységbe, és 1414-ben, 25 évesen bizonyíthatta üzleti érzékét a konstanzi zsinaton. Az esemény pénzügyeit a Medici bankház intézte, valamint a pápai udvar anyagi biztonságáról is  gondoskodott. 1420-ban jó örökséget vett át apjától, melyet rendkívüli intelligenciájával tovább erősített, így akkora gazdagságra tett szert, amit ellenlábasai már nem néztek jó szemmel. 1433-ban addig áskálódtak ellene, hogy végül 5 évre száműzték Firenzéből, amiből  csak 1 lett, és valóságos diadalmenetben érkezett vissza a városba miután a vele szimpatizálók kerültek hatalomra. Ekkora lelkes fogadtatás után többé nem maradhatott ki a város ügyeinek intézéséből. Nem hogy nem maradt ki, de valójában ettől kezdve mindenféle jogcím nélkül ő irányította a továbbra is köztársasági formában működő várost. Igazán merész ötlet volt, de Firenze és a maga számára nagy dicsőséget és anyagi hasznot nyújtott 1439-ben a római és az ortodox egyház egyetemes zsinatának Ferrarából Firenzébe költöztetése.
Bár igyekezett távol maradni a városi politikától, de azért háromszor 2 hónapos időtartalommal volt a város gonfalonieréje, némiképp megváltoztatták közbenjárására az alkotmányt, pl. adtak politikai jogokat a nemeseknek és engedélyezték az alsóbb népréteg emberei közül is néhány állásnak a betöltését. De a korábbi gyakorlattal ellentétben a későbbiekben nem sorshúzással választották ki a Signoria tagjait, hanem felállítottak egy bizottságot a jelöltek kiválasztására, és ők természetesen Cosimo hívei voltak, ezért ellenfél többé nem játszott politikai szerepet a városban. Külpolitikáját is a banki lehetőségei irányították, célja volt a lehető legtöbb hatalmasságot az adósának tudni. Állítólag többször hangoztatott vágya volt, hogy szeretné az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is az adósai között tudni, bár ebben lehet valami értelmezési zavar, mert más forrásban ez áll, és ez sokkal elfogadhatóbbnak tűnik egy olyan mélyen vallásos embertől, mint amilyen ő volt: "Csak az Isten nem lehet soha az adósom." Azért is elképzelhetőbb ez a kijelentés, mert volt némi lelkiismeret furdalása gazdagsága miatt, hiszen tisztában volt azzal, hogy a bankárkodás nem a legtisztességesebb szakma. Jó szándékán túl ez is vezérelte abban, hogy igyekezett a lehető legtöbbet segíteni városa szegényeiért, épületeinek rendbetételén.
A száműzött Albizzi család tagjai  természetesen idővel szövetkeztek ellene, a milánói Visconti herceg támogatásával több alkalommal háborús összecsapásokra került sor a 30-as évek végén, mindenkor a firenzeiek győzelmét hozva. A csatározásoknak a legendával ellentétben igen kemény és sok halálos áldozatot követelő Anghieri csata vetett véget 1440-ben, ezután az Albizzik végleg feladták reményüket. A későbbiekben Milánóban hatalomra kerülő Francesco Sforza jó barátja (és adósa) volt Cosimónak, aki Firenze vezetőinek ellenvéleményét figyelmen kívül hagyva szövetséget kötött Milánóval. Ezt a lépést igencsak rossz szemmel nézték a velenceiek, és azonnal válaszlépéseket tettek, szövetkeztek a német-római császárral és a Nápolyi királysággal Firenze ellen. A helyzet egyre kellemetlenebb lett Cosimo számára, sokan tartották rossznak a döntését. Kénytelen volt a francia király segítségéért folyamodni, de szerencsére az egyre reálisabbá váló török veszély miatt egy új szövetségnek, a Szent Ligának kellett összeállnia Firenze, Miláno, Velence és a Pápai állam szövetségével, így a városra háruló közvetlen veszély elmúlt.
Rendkívül okos, művelt ember volt, akit már ifjú korában elért a humanizmus eszméje, legszívesebb barátaival efféle dolgokról társalgott. Donatello és Fra Angelico voltak a kedvenc művészei, de sokat tett az igencsak zűrös életet élő Filippo Lippiért is, mert csodálta művészetét. Határtalan lelkesedéssel gyűjtette embereivel szerte a világban az eredeti ókori kéziratokat, melyeket aztán lemásoltatott.
A saját és Firenze városának anyagi ügyeit tulajdonképpen egyként kezelte, és pénze aztán rengeteg volt. Szem előtt tartotta a munkások sorsát is, akik lassan kiemelkedtek az olykor állati sorból. Szívélyes, közvetlen, barátságos ember volt, de az ellenségeivel szemben meglehetősen könyörtelen, ha kellett, akkor hatalmát kihasználva felköttette őket a Signoria ablakába.
Örökletes betegségként vonult végig a családon a köszvény, kit előbb, kit később utolérve. Ő a szerencsésebbek közé tartozott, mert viszonylag hosszú életet élt, de a végső időkben nagyon nagy szenvedések közepette. Családi tragédiák is kínozták, igen kedvelt fia, Giovanni, akit a beteges Piero helyett inkább szánt utódának, viszonylag fiatalon elhunyt szívrohamban, 2 évvel korábban temették el Giovanni 6 éves kisfiát, imádott unokáját, Cosiminót.

Halála után kapta a "Pater Patriae", vagyis a "haza atyja" kitüntető elnevezést a Signoriától, ezt a nevet vésték sírjának egyszerű márványlapjára, melyet a San Lorenzo templom oltára előtt helyeztek el hosszú szertartás, de saját kérésére viszonylag egyszerű ceremónia  keretében.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése