Michelangelo Buonarroti (1475-1564)

MICHELANGELO BOUNARROTI (1475-1564)


Firenze városa és Michelangelo neve a történelem során valósággal egybeforrt, és ezt a tényt nem intézhetjük el néhány sorral. A művész sorsának egyáltalán nem irigylésre méltó alakulásán keresztül a Medici család ellentmondó megítélésére és a korszak sajnos kiábrándító történelmére is kitérhetünk.

Nemesi, de nem túl gazdag családba született, apja hitt az asztrológiában, mely azt ígérte neki, hogy a fia nagy ember lesz, ezért adta neki ezt a különleges nevet. Igaz, nem abban reménykedett, ami lett belőle, mert határozott akarata ellenére, és ezért elég későn, 13 évesen került a kor egyik legnépszerűbb festőjének, Ghirlandaiónak műhelyébe. A mester azonnal észrevette tehetségét, de azt is hamar megértette, hogy Michelangelo inkább szobrásznak született. Amikor Lorenzo Medici palotájának kertjében szobrász iskolát nyittatott, elküldte hozzá legtehetségesebb tanítványát. A Medici család palotájába fogadta, családtagként istápolta, nem csak szobrászatot tanult itt, de a kor legismertebb humanistái között a humanista ideológiát is elsajátította.

Nagy árat fizetett ezért a kiváltságos helyzetért, mert Lorenzo Medici halála után a Mediciek ellen forduló város és a család között őrlődött élete végéig, a várost imádta, a Medicieknek hűséggel tartozott.

De elsősorban fantasztikus tehetségű művész volt, aki azonban nagyon ritkán tehetett kedve szerint, mert leginkább a pápai udvar kénye-kedve határozta meg cselekedeteit. Sok-sok évet elraboltak az életéből neki nem tetsző feladatok elvégeztetésével. Ki gondolná, hogy ez a hatalmas művész szinte nyomorúságban élt egész életében, míg a körülötte élő művészek, mint Leonardo da Vinci vagy Raffaello a társaság központjaként parádézott. Persze nem azért, mert nem lett volna pénze, vagy azért, mert mint írták sokan, nagyon fösvény volt, hanem inkább mert Michelangelót nem érdekelte a művészetén, családján kívül más. Saját élete valójában nem is volt, a szerelem is csak néhányszor érintette meg, de sosem végzetesen, erre nem volt ideje. Egyszer azt mondta, hogy azért nem tart a házában szolgálóként sem asszonyt, mert ha csúnya lenne, akkor nem bírná ránézni, ha meg szép lenne, akkor előbb-utóbb baj lenne belőle, arra meg neki nincs ideje. Sok jel utal homoszexualitásra, dehát....

Lorenzo Medici (il Magnifico) hamar bekövetkezett halála után magára maradt, de ennél nagyobb fájdalmat okozhatott neki az, ahogyan Firenzét elkapta a történelem forgószele és népének egyre több szenvedésben volt része. Ráadásul ezt a szenvedést többnyire Lorenzo Medici utódai okozták, akik sajnos ezen időkben igencsak méltatlanok voltak a Medici névre.

Hogy mindezt ne lássa, Rómába utazott, és ott készítette el az első igazán jelentős szobrát (Bacchus), majd az egyik legismertebb és legszebb művét, a Pietát (1498-1500). De mire elkészült a mű, a megrendelő püspök meghalt, és a szobrot barátaival szinte becsempészték a Szent Péter székesegyház egyik kápolnájába, akkor nem kapta meg a neki járó elismerést.

Élete legboldogabb időszaka volt, amikor visszatérve az akkor éppen békés, köztársasági Firenzébe, megalkotta minden idők egyik leghíresebb képzőművészeti alkotását, a Dávid szobrot (1501-1504). A művész az addigi Dávid szobrokkal ellentétben nem a gyengécske, de már győztes, hanem a még parittyáját elhajítani készülő, kicsit kétkedő, de erőt és elszántságot sugárzó hőst alkotta meg. A szobor máig Firenze jelképeként szolgál.

Ez a munka olyan ismertséget hozott számára, hogy a Vatikánban is felfigyeltek rá. Ez lett a veszte, mert ettől kezdve élete végéig a pápai hatalmasságok hóbortjai irányították életét!

II. Gyula pápa volt az első a sorban, aki Michelangelónak egyáltalán nem tetsző feladatokkal bízta meg. Ezek közül is a legnehezebb, számára teljesen idegen technikát igénylő, bolognai hatalmas bronzszobor volt (1506), ráadásul ezt a szobrot pár hónappal később a pápai uralom alól felszabadult bolognai nép meg is semmisítette.

Amikor akarata ellenére valósággal kényszerítette II. Gyula pápa, hogy megfesse a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját (1508-1512), bár nem szeretett festeni, de felülkerekedett benne a tökéletességre törekvő művész, és szinte teljesen egyedül létrehozta minden idők egyik legszebb festészeti alkotását, a „Világ teremtése” című freskóciklust. A siker ezúttal nem maradt el, a művészvilág legnagyobbjai hódoltak tudása előtt. A korszak legjobb festőjének tartott Leonardo da Vinci azt mondta, hogy művével olyan magasságig ment el, hogy az utókor művészei már nem fogják tudni nemhogy túlhaladni, de utolérni sem.

Később a hírhedten pazarló Medici pápák, X. Leo és VII. Kelemen szeszélye rabolt el sok-sok évet életéből megrendeléseket rábízva, majd visszavonva. Megtervezte és szívesen elkészítette volna a San Lorenzo templom homlokzatát, amire egykor Lorenzo is megkérte. A megbízást megkapta, de hiába pazarolt el éveket az előkészületekre. Három évet elloptak az életéből azzal, hogy a hegyekbe küldték egy új márványbánya feltárására, emberfeletti küzdelmek árán kitermelték a kívánt márványokat, eljutatták Pisa kikötőjébe, de végül ottmaradtak..., háborúra kellett a pápának a pénz! Méghozzá Firenze elleni háborúra.

Ezekben az időkben Michelangelo nem tehetett mást, félretette a Medici család iránti lojalitását és Firenze érdekeit nézve segítette a város védelmét megerősíteni VII. Kelemen pápa és a császári csapatok ostroma ellen (1530). A falak jól működtek, de a kiéheztetéssel és az árulással szemben tehetetlenek voltak. A kegyetlen megtorlásban Michelangelo élete is veszélyben forgott, de a pápa megkegyelmezett neki.

Persze nagy ára volt ennek a szabadságnak, igaz, dolgozhatott Firenzében a Medici könyvtár és a Medici kápolna kialakításán, utóbbinak szobrai (1520-1534) végre ismét örömöt okozhattak neki, hiszen úgy gondolhatta, Lorenzo Medicinek róhatja le ezzel a munkával háláját. De ezek a művek valójában komoly melankóliát és bánatot sugároznak, talán a Medici család méltatlan viselkedése miatt.

De annyi más mellett ez a munkája is befejezetlen maradt. Amikor VII. Kelemen pápa meghalt, szinte azonnal Rómába utazott, hogy azért-e, mert már nem függött a pápától, vagy azért, mert félt a pápa támogatása nélkül Firenzében maradni, ezt nem tudjuk. Mindenesetre be szerette volna fejezni régi adósságát, II. Gyula pápa síremlékét (1513-1542). De egy pápa ismét közbeszólt, az akkori pápa, III. Pál megbízta a sixtusi kápolna szentély mögötti falának kifestésével. Ezt a művét, az „Utolsó ítéletet” (1536-1541) nem fogadta egyöntetű elismerés, sokan Isten káromlásnak tartották a szentek és vértanúk mezítelen megjelenítését. Egy új, az inkvizíciót Rómában bevezető pápa, IV. Pál miatt félő volt, hogy az eretnekség vádjával kerül szembe. Végül megelégedtek azzal, hogy a freskón leplekkel takartatták a szemérmetlennek ítélt részleteket.

Végre befejezhette Gyula pápa síremlékét, igaz, az eredeti tervben szereplő szobrok számának csupán harmada jelent meg a végső munkán, emiatt sok kellemetlensége volt.

Ezután már főként római építészeti munkákkal bizonyította zsenialitását a már elég idős mester, melynek legnagyobb feladataként a Szent Péter székesegyház főépítésze volt 1547-től haláláig. Nem élhette meg a végkifejletet, de az ő tervei és modellje alapján építették meg a székesegyház gyönyörű kupoláját, melyet tekinthetünk szimbolikusan egész fantasztikus munkásságának koronájaként.

Holttestét szó szerint ellopták Rómából firenzei barátai. Hatalmas méretű temetést rendeztek neki, mellyel I. Cosimo nagyherceg bízta meg meg Giorgio Vasarit, de feljegyezték a krónikák, hogy a nagyherceg nem vett részt a temetésen. Személyesen nem ismerte Michelangelót, de bizonyára neheztelt rá, amiért nem csak Firenze dicsőségére dolgozott.
Felravatalozása a San Lorenzo templomban volt, de végső nyughelye a Santa Crocéban van, Giorgio Vasari tervezett neki nem túl sikerült síremléket.


Forrásmunkák

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése